Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · ŐRJÁRAT · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: FÜGGELÉK A "DOVERI ÁTKELÉS“-HEZ

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: FÜGGELÉK A "DOVERI ÁTKELÉS“-HEZ
SIR AUSTEN CHAMBERLAIN VAGY LOCARNO HALOTTJA

Minden parlamenti ülésen cilindert viselt. Ha egy képviselő akár barátilag, akár ellenségesen idézte, kissé megemelte a kalapját. Azt is megköszönte, ha támadták. Elvek és pártok fölött a személyére fordított figyelmet süvegelte meg. Nagy úr volt, tehát nagyon szerény.

Mint minden zárkozott ember, sohasem vétett a szív ellen. Udvariasságáról kiderült, hogy gyöngédség, tartózkodásáról, hogy hűség, nyugalmáról, hogy érzékenység. Haláláig hű volt a feleségéhez, barátaihoz, ellenfeleihez, hű volt a jókhoz és a komiszakhoz. Nem vette észre, ha rászedték, pedig a nevetségig emelkedett gondolkozása egyenesen csábított arra, hogy kijátsszák. Büntetlenül tehették, sir Austen nem gondolt bosszúra, még csak szemrehányásra sem. A tapintat csodája, férfitökély, angol volt. Nem szent, nem próféta, nem hős. Úr. Egyedülálló európai vívmány.

Előttem egy régi fénykép: sir Austen, Stresemann és Briand reggeliznek. A két szárazföldi ember már elnehezedett, látszik, hogy a szikár angol valószínűleg túléli őket. Jobb vérkeringése, jobban tisztítja a szervezetét. De még egyiken sem látszik, hogy halálthozó művükön dolgoznak. A locarnoi szerződésen.

Nézzük meg őket egyenként. A német nagyiparos telivér nacionalista, testi alkata eleve elrendelésével, áthatolhatatlanul német. De ösztöneit görcsösen szabályozza, az öreg Goethevel gyógykezeli magát. A francia miniszter parlamenti szegénylegényből javult világi szentté, voltairiánusból az emberiség jóakarójává. Fordítva járja meg az életutat, mások rajongó ifjúból okosodnak ordassá, ő romlott fiatalságból tér meg az örök eszmékhez. A rojalisták szerint a minden hájjal megkent taktikus ezekben az években naiv és hiszékeny lett. Legfeljebb naiv farkas és hiszékeny róka lett belőle. Hagyta, hogy a béke-eszme felültesse. Van ennél nemesebb? Az angol külügyminiszter közvetít a két államférfi közt, ő az értelmi szerző. Azt akarja, hogy a két európai is úgy kiegyezzen, mint két etoni diákocska vagy oxfordi nagy diák. Nincs ebben semmi szégyen,a kiegyezés nem férfiatlanít. A három öreg erre a kiegyezésre teszi föl az életét.

Először a német vette észre, hogy a mű mennyire törékeny. Utolsó napjaiban szörnyű démonokkal viaskodott, nagy árnyak szálltak a beteg emberre! Hazája betemetetlen örvényeire eszmélt, szíve tántorogni kezdett a balsejtelemtől, aztán elesett. Leghamarább ő vesztette el a reményét, leghamarább is halt bele. Évekkel a világ előtt meghallotta, hogy milyen rémek dobolnak a német mélyben s beteg testét átadta a halálnak.

A francia elment a sírjához. Azt mondják, sírt. Magát siratta. A démonok dobolása már francia földre hallszott. Briand sejtette, hogy rémült nemzete rajta, a társszerzőn bosszulja meg Stresemann korai halálát. Irtózatos volt a végső hajtás, csak a francia törvényhozás ért ilyen falkázáshoz. Megszégyenítve, összeomolva, de föloldozva tűrte s ha igaz, amit Giraudoux gyönyörű regénye mesél, haldokolva egy angyallal birkózott.

Az angol egyedül maradt. Hazája nem bántotta, visszavonulása után is nagy államférfiként tisztelte. A halál kívülről sujtott rá. Háromszor, amíg eltalálta. Először a semleges Rajnaöv megszállásakor, másodszor az abesszin háború idején. Harmadszor jól talált. Németország fölmondta a locarnoi szerződést. Sir Austen elment meghalni.

Azt mondják, a halál egy életen át épül bennünk. Én inkább azt hiszem, hogy az ember sokszor átépül az életre s csak egyszer a halálra. Valaminek el kell szakadnia, egy titkos álomnak, egy életre szóló ábrándnak el kell szállnia, hogy a test napok, hónapok vagy évek alatt új életszak helyett átrepüljön a halálra. Stresemann, Briand és sir Austen sejtjei Locrno után kezdtek tárgyalni a halállal.