Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · ŐRJÁRAT
hisz azt mondják, mind egyformák vagyunk,
miként a kanadai ötös ikrek,
avagy Frigyesnek díszgárdája és
bírálóink előtt csoportban állunk,
akár a rekruták a sorozáson.
Költők vagyunk-e, vagy futballcsapat,
regatta, körmenet, népünnepély,
költözködő darvak tömött phalanxa,
vonúló hangya-sor, marhák a réten?
Csicsóné három lánya mi vagyunk-e,
hogy egy-szoknyát húz ránk a kritika?
Hogy mit firkál ez és az: csillagokról,
mezőkről s más íly apolitikus
vacakságról: ugyan kit érdekel?
Itt nincs jó és rossz költő: nemzedék van
s mi a közös vonás: csak ez a lényeg.
rájuktekint a sasszemű biráló
és az eredmény
«Miféle csöndes generáció ez?
ehhez képest az aggok menhelye
vad táncmulatság és csöndháborítás
szegény fiókák, még annyit se tudnak,
hogy egy költőnek rosszalkodni illik,
sok újat hozni, mit ne értsenek,
Petőfi és Ady is így csinálta,
itt ez szabály s a szabály, az szabály.
De hajh, ezek formával bibelődnek,
a multat bálványozzák és az élő
politikától elhúzzák az orruk,
az életnek hátat fordítanak
s elkorcsosult, távlattalan világban
füszállal és bogárral édelegnek.»
Szemünkre hányja a viselt cipőt,
pedig az ő lábujja kan
Petőfiéknek fővonása volt
a «népi», «egyszerű», «természetes»,
így hát nyomukban ez lett követelmény
Adyék «újak» és «szokatlanok»,
«egyéniek»
szokatlant és egyénit követelnek:
jőjjön az új, a botránkoztató,
tandemben jőjjön «zseni» és «tehetség»
és kész az útlevél a Helikonra.
De nem ismétlő-pisztoly a világ:
van-e ma szükség és mód új irányra?
hogyan próbáljunk ablakot beverni
ott, hol már minden ablakot bevertek?
s míly lázadás az, melyet hagyomány
s illem kiván? ha az a
kötelező, úgy akkor lázadunk, ha
azért se vandalírozunk. Világos.
S hogy egyformák volnánk s egymásra-nézők?
Jékely, Vas, Dsida ugy illik össze,
mint sárgadinnye sóval és tubákkal.
«Politikátlan» korosztály vagyunk? ha
«szociális» versünk mind megpipázzák,
a plajbász csúcsa elkopik, fogadjunk.
Hibátlan forma-művészek vagyunk?
(«hibás, mivel hibátlan»: furcsa szempont)
de hol a mesterség roppant tökélye?
hisz legtöbb versünk jambus s még ez is
göcsörtös, mint a Hátulszent Domonkos.
Van egy régebbi versem törzsökös
görög-magyar mértékben: sapphicumban
rossz verslábak terén nábob e dal
s bukfencmesternek számítok vele.
Álomvilágban élünk?
«Petróleumszag s kávésbögre
papír és tört kenyér» (Zelk verse): bájos
vágyálom...! Lám, ki fart vet a valónak,
nem a poéta, de a kritikus.
És játszunk, csip-csup dolgokkal? Igen:
atom, dióbél, Puck és gyönge árnyék,
ringó kecsesség, hajlós, mint a nádszál,
fény tánca rengeteg tükör között,
virág, leány, szerelmes folytatódás,
romlandó csipke, romlandó acél,
vérrforraló és nyugtató ütem,
éles csikorgás, tompított dübörgés,
ezernyi köldök, kapcsolat, kihullás
és száz titok nyomán ezer titok,
ég és pokol!
parányban kívánd elfogni a mindent
és Jupitert aranyeső-alakban.
csak hátgerincem borzongjon belé.
Csak épület legyen, zárt, teljes egység,
sokrétü, mégis áttekinthető
s nem kérdezem, hogy vajjon lakható-e.
Csak minden szónak fénye, súlya, izma
legyen helyén s mindannyi talpra essék,
miként izgalmas, hajlós macskatest
s még azt se bánom, ha semmit se mond.
Csak szép legyen, csak olyan szép legyen,
hogy a könny összefusson a szememben,
ezt add nekem, e gyilkos rebbenést,
mi oly szép, hogy szinte kibírhatatlan,
ezt a csodát, nagy művész, add nekem
s mit bánom: jobb- vagy baloldali vagy
és társaid kik és a swifti tyukmonyt
hegyes vagy tompa végén bontod-e
és hány fogad van és őrült vagy-e
s még azt se bánom, hogy mi a neved
és nem veled, csak műveddel törődöm.
kis munkás voltál és megrendelésre
szóltál királyok, istenek nevében
s egy szót se ten-lelkedből és talán már
ükunokád se tudta nevedet,
de műved él, a névtelen csoda
s ne érdekeljen senkit, hogy ki voltál.
csak egy csöppecskét adj ambróziádból
s én elfelejtem még azt is, hogy élek
s hogy azonos vagyok sajátmagammal.
Az ég: két-féltekéjü Janus-arc,
örök igaz s hazug: csak ő vezessen!
Ó, szépség lázmérője, hátgerinc,
te néma bölcs: te légy, te légy birálóm!