Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · ŐRJÁRAT

ILLÉS ENDRE: VAN-E MÉG NEMZETI SZÍNHÁZ?

«Nincs» - feleli némileg indultosan Kárpáti Aurél a Pesti Naplóban. «Mert a Nemzeti Színházat nyilván nem az teszi, hogy egyszerűen játszanak benne, hanem mindenekfölött az, hogy mit és hogyan játszanak?» Ami olyan kétségtelen igazság, hogy bizonyára maga Németh Antal is egyetlen szó ellenvetés nélkül elfogadja.

1. Tehát «mit» is játszanak? Kárpáti itt két frontot sorakoztat fel: a Nemzetiben «Áruházat és Beethoven-librettót, vagy Feltételes megállóhelyet, Hódítást és Üveghintót, Pénz, Pénz, Pénzt és Sátoros királyt vagy Pokoli színjátékot, Donogoo-filmet és Elektra-rémdrámát», míg más színházakban ugyanakkor «Budai Nagy András, Szent Johanna, A mennyei dal, Az Úr katonái, Csoda a hegyek közt, Egy óra a Vatikánban, vagy A néma levente került színre». És hozzáteszi: «csupa olyan darab, amelynek a Nemzetiben lett volna a helye». Őszintén bevallom, erre az utóbbira nem mernék oly határozottan esküdni. Sőt ha végigfutok a két névsoron, első pillanatban nem tudom, melyik igazgatói programtól ijedjek meg jobban. Az Áruház meg a Pénz, Pénz, Pénz, s a hasonló attrakciók valóban kivédhetetlen esetek, de ha Németh Antal megvetett, lefitymált, pellengérre állított darabjai közé szigorú kritikusaink olyan izgalmasan szép drámai alkotást is belöknek, mint O'Neill Elektráját, vagy olyan érdekes és nemes író hangját hallhatom ott, mint Jules Romainsét, míg Kárpáti elképzelt Nemzeti Színházában remekműnek és csúcsnak kellene tisztelnem például Molnár sűrű szörpjét, a Csoda a hegyek közt című misztériumot, - akkor inkább Németh Antal műsorát választom, amelyen még egy-két tisztes és jószándékú magyar alkotás is fellelhető. - Kárpáti Aurél cikke érdekes és jellemző példája annak a sistergő kritikai kedvnek, amely indulatában O'Neillt és Jules Romainst is kuckóba térdepelteti, «rémdráma-írónak» és film-szélhámnak bélyegezvén őket, - csak azért, mert Német Antaltól a kritika joggal kérhet számon egynémely dolgokat. Kétségtelen, hogy Kárpáti Aurél tolla - ez a fölényes, virtuóz , nemes kritikusi toll - ezúttal elcsúszott. Nemcsak O'Neill és Jules Romains értékelésében, de egyéb apróságokban is. Például ha Kárpáti a Nemzeti Színház kipécézett darabjait olyan rosszaknak tartja, akkor nem egészen igazságos eljárás a magánszínházak legjobbnak vélt darabjait szembeállítani velük. A rossz darabokat hasonlítsuk csak a rosszakhoz, a jókat meg a jókhoz; vagy úgy gondolja Kárpáti Aurél, hogy a Nemzeti Színház csupa rossz darabot mutatott be, míg a magánszínházak csak jókat? Nos, én szolgálhatok néhány hátborzongató címmel a tulsó frontról is. - Azután arról sem tesz említést Kárpáti Aurél, hogy ezeket a «legjobb» darabokat az összes pesti színházak két évi terméséből kotorta össze, míg a Nemzeti Színháznak csak az idei évét sorakoztatta fel. A méltányosság kívánja, hogy egyforma időtartammal ítéljünk.

2. «Mit s hogyan játszanak». Tehát a - hogyan. A Nemzeti Színház Németh Antal-korszakát hiú igyekezet volna az Őrjárat arasznyi glosszájában támadni vagy megvédeni. De még az Őrjárat szűkreszabott terjedelme is megengedi, hogy felidézzük azt a mély elégedetlenséget, amely a Németh Antalt közvetlenül megelőző Voinovich-éra színjátszásával és stílusával szemben annakidején felmerült. Lehet, hogy Németh Antal nem való a Nemzeti igazgatói székébe; de nem tudom megérteni, hogy ezzel a megállapítással egyidejűleg miért kell glorifikálni a régi tehetetlenséget és zűrzavart. Kárpáti Aurél ma a Nemzeti Színház hagyományos játékstílusának feldúlásával vádolja az új igazgatót, s ezt a hagyományos stílust félreértehetetlenül értéknek tartja. Az ő Herczeg-idézetének analógiájára egy régi Kárpáti-idézetet újítok fel Kárpáti Aurél ellenében. Voinovich ideje alatt, 1933-ban így vélekedett erről a régi Nemzeti Színház-i stílusról: «Van itt azonban más valami, amiről beszélni, sőt amin végre változtatni kell. A Nemzeti Színház művészeinek beszédstílusa - leszámítva egy-két kivételt - színpadi szempontból elavult. Idejét-múlta, mint az a naturalista játékstílus, amelynek szerves járuléka volt. Észrevezető ez különösen a klasszikus előadásokon, ahol a vers lép előtérbe s a verssel együtt - zenei lendület helyett - a száraz értelmezés vagy a csevegő közvetlenség... A mai Nemzeti Színház egyik legfontosabb feladata ennek a többi színház számára is példaadó erővel bíró par excellence színpadi beszédnek kialakítása, a játékstílustól elvonatkoztatva alig oldható meg. Ebből azonban csupán az következik, hogy a mai realista-naturalista játékstílus kiküszöbölésére megérett az idő». Tehát Kárpáti Aurélnak tárgyilagosan legalább azt kellene megállapítani, hogy a Nemzeti Színház nemcsak ma, de Németh Antalt megelőzően sem tudott klasszikusokat időszerűen játszani. Lehet, hogy Németh Antal nem alkalmas egy új Nemzeti Színház-i játékstílus kialakítására. De ez esetben is miért kell értéknek feltüntetni a Németh által «feldúlt» avultságot, ha arról maga Kárpáti is úgy elmélkedett nem is olyan régen, mint divatjamúlt lomról?