Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: SZINHÁZI BEMUTATÓK

Van-e még nagy regény, mit nem dramatizáltak? Az, hogy valamit nagyon sokan olvasnak, hipnotikusan vonzza a színházat: hátha ép olyan sokan meg is nézik? Azután, a színház közönsége nem szereti a nagyon újat, a szokatlant, inkább vonzódik az ismerthez, amit gond nélkül lehet élvezni. És végül, a Bovarynét ismerni illik mindenkinek, aki a művelt ember jelzőre tart igényt és darabban kényelmesebb végignézni, mint regényben elolvasni.

Szóval, szegény Bovarynét defloreálták színdarabbá. A műveletet Gaston Baty hajtotta végre, aki állítólag a párisi Reinhardt. Irigyelném érte, ha az asszony nem hajtotta volna végre, de ezt már elintézte Monsieur Bovary, a hírneves rendezőnek csak a regény maradt erre a célra. Ezt azonban alaposan, a szó etimológiai értelmében végezte: kitépte belőle a virágokat s csak a szárukat hagyta meg.

A Bovarynéban tudvalevőleg nem a mese az, ami remekművé teszi. A mese alapjábanvéve banális, mint a legtöbb remekművé: egy nagyvilági életre sóvárgó, ábrándos vidéki asszony megcsalja a férjét és aztán addig gurul le a lejtőn, amíg nem marad más a számára, mint a méregpohár. A mese kisugárzása a szép, az érzelmi és lélektani mellékzöngék, az a mód, ahogy a regényíró szinte pedáns pontossággal elemzi a falusi orvos feleségének és egész környezetének lelki állapotát, ahogy megérezteti a fülledt, áporodott levegőt, amiben élnek, ennek az életnek sivár köznapiságát, szörnyű unalmát, ahogy megértteti az asszony ballépéseit és emberi részvétet kelt iránta. Szóval az a lényeges, hogy aki a regényt írta, nagy lélek, Flaubert. Ezt operálta ki az átdolgozó. Az operáció sikerült, a beteg meghalt. A színpadon maradt egy érzékien szentimentális asszony, aki erotikus élményeit körülnyafogja s a végén kifizetetlen divatszámlák miatt öngyilkos lesz. Nem elég, ha néha Flaubert szavait halljuk a színpadon, Flaubert elméje és szíve nélkül. Vannak, akik úgy olvasnak regényt, hogy csak a párbeszédes részeket olvassák el, a hosszabb bekezdéseket kihagyják, ilyesformán hat a Bovaryné mint színdarab.

Nem enyhítő körülmény, hogy Bajor Gizi játssza a főszerepet. Az okvetlen szükségesnél jobban elszentimentáliskodja, nem ad neki több reliefet, mint amennyi a szövegben van, minden jelenete jobb, mint az egész. Góth Sándort is szárazabbnak éreztük a kelleténél Homais patikus szerepében, egyedül Somlay Artur játékában van valami, ami Flaubertre emlékeztet.

*

Donogoo, Jules Romains szatirikus vígjátéka is regényből készült, de itt vannak nyomós enyhítő körülmények: a regény eredetileg is filmscenárium-burleszk formájában van írva és szerzője maga dramatizálta. Van kitünő szatirikus ötlete: rávilágít egyfelől a mai propagandával bélelt üzleti szellemre, másfelől arra, hogy szélhámosság is, akarata ellenére, szolgálhatja a haladást. A szélhámos propaganda lansziroz egy tudós tévedéséből kiindulva egy várost, amely nem létezik, desperált emberek egy csapata elindul keresni s miután nem találja meg, letelepszik ott, ahonnan már nem tud továbbmenni és megalapítja a várost. Aztán odajön a lanszirozó és kezébe ragadja a diktaturát. Van tehát egy oldaldöfés a modern diktaturáknak is. Az egész egy szeszélyes, szatirikus force, nem szabad realisztikus szemmel nézni.

Realisztikus szemmel elsősorban a színház nézte és ezzel megbuktatta a darabot. Nem tudom, hogy játszották Párisban, ahol nagy sikere volt, de tudom, hogy nem játszhatták ilyen sótlanul, az ötletek szeszélyének ilyen teljes elejtésével. Ez az előadás súlyos rendezői tévedés.

*

Súlyos dramaturgiai tévedés a Csillagok felé előadása. Nem tettek vele jó szolgálatot sem a finn drámairodalomnak, sem Larin-Kyöskinek, a nyilván tehetséges és komoly finn írónak. Először is a dramaturg dolga lett volna figyelmeztetni az írót, hogy a nézőt már a legelején tájékoztatni kellene arról, hogy amit látni fog, az egy ember lázálma. Ha ez csak a végén derül ki, a néző azt hiszi, valóságos cselekmény folyik le előtte, már pedig amit lát, annak nem sok köze van a valósághoz, szimbolikus alakok jönnek-mennek, nem tudni, honnan, hova, miért, szimbolikus beszédek folynak, exaltált gesztusok látszanak s a néző csak néz néz és hall és nem érti az egészet. Olyan szimbolikát lát, amelyhez nincs kulcsa. Az előadás alig jelzi az egésznek álomszerűségét, az expresszionisztikus díszletek között csaknem realisztikus beszédek hangzanak.

*

Tudd meg, nyájas olvasó, a párisi gyerekek olyan ártatlanok, hogy fogalmuk sincs, mit jelent az, ha tizenhét éves korukban gyerekük lesz egy velük egykorú lánytól, a párisi szülők pedig olyan puhaszívűek, hogy mikor megtudják, mibe keveredett a fiúk, előbb kicsit elképednek, aztán megbocsátanak, sőt még meghatottságukban egymással is kibékülnek fél élet örök civakodásai után. És tudd meg, hogy ebből is lehet mulatságos, kedves darabot írni, ha olyan veszi a kezébe, aki tudja, hogy kell darabot írni.

Birabeau pedig, ezt nem most tudjuk meg, tudja. Számított arra, hogy honfitársai nem szeretnek sok gyereket, de ezt azzal kompenzálják, hogy a gyerekeket szentimentális glóriával veszik körül és tudja azt is, hogy a közönség, ha néhány ügyes gyermekszínészt lát, elérzékenyülve sóhajt fel: milyen édesek! Természetesen ezenkívül is tud valamit: darabot szerkeszteni, jeleneteket fűzni, dialógust írni, - szórakoztatni. Az eltévedt báránykák olyan könnyű mint a hab, de nem unalmas egy pillanatig sem.

A Belvárosi Színház sikert aratott vele. Talált hozzá ügyes gyermekszínészeket, elsősorban Puskás Tibort és Lázár Gidát, akiket már ismerünk, aztán Szepes Liát, akik csakugyan nagyon kedvesek és beállította a fiú anyja szerepébe Peéry Piroskát, aki valóságos nagy szerepet csinál abból a nem-sokból, amit az író adott neki.

*

Bulla Elma a Vígszínházban játszik, az az érdekesség. Amerikai darabban, szerzője Akins, címe Két asszony. A szerep: egy leány, aki kegyetlenül megbűnhödik azért a ballépésért, hogy lány létére gyereke lett. Előbb titkolja a dolgot, aztán bevallja féltestvérének, aki magáévá fogadja a kislányt, szeretettel felneveli, de el is idegeníti, éppen jóságával, anyjától, akiből, miután ballépése miatt elhagyta az a férfi is, akit szeretett, fanyar, zsörtölődő, rigolyás vénkisasszony lett. A művésznőnek nagy átalakulást kell végbevinni, az első felvonásban még fiatal, a harmadikban már savanyú, őszhajú öreg. Eleinte kissé idegesnek látszott, nyilván idegen volt még neki a színpad, az óriás nézőtér. A harmadik felvonásban azonban, mikor az addig lassan mozgó, laza szövésű darab végre drámává sűrűsödik, művészetének magaslatára emelkedett. Féltestvérével való nagy jelenetében, amikor szemére veti, hogy elidegenítette a lányát, fogadkozik, hogy leleplezi a menyasszonnyá serdült gyermeke titkát, aztán a zárójelenetben olyan erővel, elhitető készséggel dolgozik, hogy végleg megfogja a közönséget. A kevés bizonytalanság, amit a főpróbán mutatott, az esti előadásokon bizonyára elmúlik. Sikere döntő. Makay Margit gazdag kedélye és végkép megérett intelligenciája, Medgyaszay Vilma kedvessége az előadás kiemelkedő mozzanatai.