Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Nagy Zoltán: LOUIZE LABÉ: SZONETTEK
Fordította: Franyó Zoltán

A régi költőnek vagy irodalomtörténeti jelentősége, vagy műve belső költői értéke ad jogot arra, hogy a késő utódok előtt újból megjelenjen. A kettő nem jár mindig együtt. Sok régi költőt élvezettel olvashatunk, bár irodalomtörténetileg nem jelentékeny, míg sokkal kevésbé értékes, sőt ma már majdnem értéktelen mű irodalomtörténetileg nagy jelentőségű lehet, mert rajta keresztül, az általa mutatott irányban kanyarodott el a nemzet költészetének örök folyója. Ha a folyót meg akarjuk ismerni, minden kanyarulatán végig kell hajóznunk, ott is, ahol a part kopár és unalmas. De kiszakadt holtágakba csak akkor megyünk be, ha füzesei nyugtatóbb árnyékokat, különös virágokat és ritka madarak énekét igérik.

Franyó Zoltán mindkét rangra hivatkozik, mikor Louize Labét a magyar olvasóknak bemutatja. «Ez a huszonnégy szonett... Villon versei mellett a korai francia irodalom legmagasabbrendű, legőszintébb és egyben legművészibb alkotásai (sic!)... mondja az előszóban.

Nagy kételkedéssel kell fogadnom ezt az irodalomtörténeti ítéletet, amellyel még seholsem találkoztam. A tizenhatodik században, amikor Labé élt, a francia költészet már két évszázad számos remekművére tekinthet vissza. Labénak kortársai voltak Ronsard, du Bellay és az egész Pleyade. Villon egy századdal előbb élt és nyilván vesztére tette a fordító, hogy Villon nevét könnyelműen belekeverte ebbe a mondatba: mintha a Himaláját hivta volna tanuul, hogy a Gellérthegy milyen magas. «Legmagasabbrendű, legösztönösebb és egyben legművészibb alkotásai», erről szó sincs. Különösen magasrendűségről és ösztönösségről ne beszéljünk. Vékonypénzű, egyhangú, negédeskedő költészet bíz ez, Petrarca költészetének francia földbe oltott gyenge hajtása, mely inkább korának költői konvencióiból élősködik, semmint sajátmaga talajából táplálkozik. Művészi készségét nem akarom elvitatni, az epigrammatikus gondolat, melyeken egy-egy szonett felépül, legtöbbször szellemes is, de Geistreich: das heisst zweiten Ranges súgja fülembe Goethe és hol vannak már akkor Franyó superlativusai? Egyáltalában a fordító túlságosan szereti a jelzőket, azokat is lehetőleg a legfelsőbb fokban, ami mindig veszélyes. Pedig az idősebb írógenerációhoz tartozik és így illett volna már ráeszmélni, hogy minden szót a lelkiismeret analitikai mérlegén kell lemérnie az írónak. A költő őszinteségéről az előszó elején így ír: «... szinte sustorgó, robbanó, szikrázó őszinteséggel több titkot dob felszínre a lélek tárnáiból...», holott sustorgásról, robbanásról és szikrázásról szó sincs ennél a szelidszavú, a konkrétumot gondosan elkerülő, általánosságoknál félénken megálló költőnél, akinél a szerelem egyszerűen szerelem, így általában legfeljebb még Ámor. Beszél még könnyekről, álmatlan éjszakákról, égető fáklyákról, de mindezekért nyilván nem kellett a lélek tárnáiba leszállni. Ezek mind a föld felszínén találhatók, ahol régibb költők bőségesen dobálták el és ahol Labé idejében már minden arrajáró felvehette őket. Nem, nem oszthatom Franyó értékítéletét sem irodalomtörténeti, sem esztétikai szempontból. Mindezek után sem vonom azonban kétségbe, hogy a fordító, mint az előszóban írja, a magyar irodalom «nyugateurópai értékállományát» akarta gyarapítani művével és hogy ez sikerült is neki. Még a legkisebb adományt is köszönettel kell fogadnunk. De hogy lehet leírni ezt a szót: «értékállomány»?

Hogy Labé nem nagy költő, arról a fordító nem tehet, de hogy a fordítása nem jobb, mint amilyen, arról már tehetett volna. Mert Franyó tehetséges, rutinos verselő, ügyes fordító, de ez a fordítás az előszón kívül is azt mutatja, hogy hiányzik nála az írói felelősségérzésnek az a súlya, melyre az ily könnyen futó pegazusnál különösen nagy szükség volna. Nagyobb elmélyedést, nagyobb lelkiismeretességet kívánunk ma már a fordítótól, konok kitartást a nehézségek leküzdésében, nem a dolog könnyebb végének megfogását. A fordítás nyelve általában sokkal komplikáltabb, jelzőkben dúsabb és differenciáltabb, mint az eredeti, és ez a gazdagság itt szegénységet jelent. Igy elvész az eredetinek legfőbb erénye, nyelvének egyszerűsége, erőteljessége és plasztikussága. Hogy példát mondjak: a VIII. szonettben (mely egészben arra van építve, hogy a szerelem mily ellentétes érzéseket okoz), az eredetiben ez áll: «Egyszerre száradok és zöldelek». A fordításban ez áll:

«... bimbóként ragyog
Szivem s legott lehervad zord zugokba.»

Mennyivel erőteljesebb, mert egyszerűbb, az eredeti! És mi az, hogy «zord zugokba»? Az eredetiben erről szó sincs és nincs is semmi értelme. Vagy a II. szonettben: «Vágy, mely ujabb vágyat ás». Mi ez? Az eredeti itt egyszerű és azért szép. Vagy a VI. szonettben:

«... Sosem tapasztalt
Lehellet üdve csókol egy tavasz dalt
Ezer virágra...»

Ilyen helyet sokat találunk, felesleges jelzőket, vagy határozószókat, amiket nyilván csak a könnyű versbeli megoldásért toldott bele a fordító, de amelyek terjengőssé teszik a mondatot és meghamisítják az eredeti költői értelmet. Például a II. szonettben az utolsó sorban: «De rád egyetlen szikratüz se száll ma», a «ma» az eredetiben nincs és meghamisítja, erejét veszi az eredetinek, mert a ma azt jelenti, hogy tegnap igen és holnap is talán, csak ma nem, az eredeti értelme pedig az, hogy egyáltalában nem. És így tovább.

Kár, mert Franyó tudna jól is fordítani. Aminthogy ebben a fordításban is sok hű és szép részlet van. Nem is annyira a részleteket kifogásolom, mint inkább az egészet, azt, hogy az eredetinek nyelvi erőteljessége, egyszerűsége, patinája elvész ebben a dekadens, sokszor széllel bélelt nyelvben és könnyű, sőt könnyelmű verselésben és nem kapjuk ennek a tizenhatodik századbeli költőnek a dús francia talajból kivirult érett ízét, mely pedig legfőbb, talán egyedüli értéke.