Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Komor András: RABELAIS MAGYARUL
Kemény Katalin fordítása

Érdekes lenne kikutatni az okát, hogy miért maradt Rabelais máig is távol a magyar irodalmi érdeklődéstől s hogy ez az annyira termékeny, bohókás világábrázolásra, fantasztikus emberalakításra ihlető, az életet «hihetetlen kalandok»-kal benépesítő szellem mért nem tudott sohase hatni a magyar szellemi életre. Aligha csak a nyelvi nehézségek támasztottak akadályokat a közeledés elé, hisz nem kevésbé lefordíthatatlan szövegek lelkes és hű tolmácsolókra találtak; - a szemérmesebb magyar természet idegenkedett volna a pantagrueli szabadszájúságtól? a reálisabb, röghözkötöttebb magyar képzelet nem talált volna kapcsolatot ez elvont s bölcselmi képletekkel dobálózó latin vidámsághoz? Holott a protestáns alkatú magyar lélek rokont találhatott volna a rabelaisi ellenzékiségben, fintora alól is kihalló kenetességben s Gergantua bővérű, eszem-iszom alakja, filozofáló hajlamával is, népibb mesealak, mint például az erősen angol és tagadhatatlanul urbánus humor szülötte Gulliver. Tudománytalan valami, de nem kevéssé izgalmas elgondolni, hogy ez az öblöstorkú jókedv mint deríthette volna fel a Dorottya íróját, a rabelaisi nyelvöltögetések mily méltó helyet kaphattak volna az Elveszett alkotmány-ban, sőt Panurge bohóságai, talpraesett oktondisága felfrissíthették volna legutóbb a nagyvilági csatangolásaiban olykor elfáradó Abel-t is. A magyar irodalomban is elkelt volna az az éltető kedv, amely az Emberi komédia terhével zaklatott Balzacot Igen fura históriái-ra ihlette s tanulságul állhatna számunkra is az a példa, ahogy ez a középkorból feltörő nagy kacagás, a századforduló fanyarabb s fínomkodóbb hangulatához illeszkedve, Anatole France-nál elegáns mosollyá vált, vagy - a másik végtelen - ahogy, eltorzulva, de mégis felismerhetően, a rabelaisi áradású szóbőség ad irodalmi formát Céline háború utáni szitkozódásainak.

Vajjon Kemény Katalin óriási igyekezetű s nemes becsvágyú munkájának, amely Rabelaist most végre megszólaltatja magyarul, sikerül-e majd szellemi életünk közkincsévé tenni a francia epika e legkülönösebb varázslatát? Senki nem örülne jobban, mint e sorok írója, aki maga is tett próbát Rabelais népszerűsítésére s a gyermeki képzeletben keresett segítőtársat, mesekönyvvé szűkítve Gargantua s Pantagruel csodálatos kalandjait, hogy a gyermekhez szólván, Rabelais végeredményben a magyar felnőtthöz találja meg az utat; másik kísérlete a teljes magyar Gargantuára, visszariadva a szöveg «érthetetlen» bonyodalmaitól, megfejthetetlenül titokzatos utalásaitól, a rabelaisi szóbőségtől, amelyhez szókincse szegénynek bizonyult, csonkán s - ma látom - nem egy félreértéssel megnehezülve, fiókban őrzött kísérlet maradt. E végig nem vitt kísérlet adja meg az alapot arra, hogy igazán értékeljem az első magyar Rabelais-fordítást, amelyben a filológus szorgalma s alapossága eltüntette az érthetetlenségeket s tisztázta a legtöbb rejtélyes célzás homályát s amelynek nem egy részlete - így a Gargantua játékairól s különböző időtöltéseiről szóló fejezetek - alig is méltányolható fordítói bravúr.

Mégis kétséges, hogy e legnehezebb feladait megoldó s befejezett fordítás csakugyan közelebb hozta-e a magyar olvasóhoz Rabelaist?

Fel kell vetni a kérdést, hogy a teljes fejlettségű s keresetlenül mai magyar nyelv, amelyet Kemény Katalin a fordítás eszközéül állít be, nem elidegenítőbb-e, mint egy távolabbi kort idéző, régieskedő stílus. Vitatkozni lehetne rajta és bizonyára sok érv szól a puritánul egyenes fordítás mellett s holmi archizáló áthangolás ellen - felelet nélkül kell maradnia, hogy ha elmult korok nyelvéért nyúl vissza a fordító, mely század nyelve legyen az, - hivatkozni lehet arra, hogy ha hamisítás és hamiskodás nélkül nem kötheti magát a fordítás egy határozott kor nyelvéhez, igenis nem indokoltabb-e a hátrafelé nem kacsintgató, mesterkéltségeket elutasító, természetesen folyó mai szóhasználat. Ám bizonyos, hogy e becsületes eljárással Rabelais nyelve megmodernesül, korára oly jellemző s mégis legegyénibb, tenyeres-talpasan primitív báját veszti el, a fordító műhelyéből önkéntelenül meghamisodva kerül ki.

Mert a «mai» fordítás kénytelen leegyszerűsíteni Rabelais mondatait, összébb és szűkebbre fogni, latinos szerkezetüket átrendezni, ismétléseiket elhagyni, kissé boglyas jelzőiket megfésülni s ezzel nemcsak a mondatok struktúrája, hanem a nyelv egész szelleme megváltozik. S nem csak a nyelv; így, kevésbé nyerssé, kevésbé darabossá csiszolva, a magyar Rabelais torzónak kell hogy hasson.

S ami szintén ebből következik - no meg csöppet sem irodalmi közhelyekből, amelyek firtatása nem feladatom -; ki kellett maradnia a fordításból azoknak a részleteknek, amelyeket a francia olvasó aligha érez másnak mulatságos kortünetnél, a rabelaisi egészségesen vaskos képzelet játékainál, de amelyeket a túlontúl erkölcsösségre kényszerített magyar olvasó, mint koprofil jelenségeket kénytelen visszautasítani. A fordítás alatti jegyzetek, kissé lányos szemérmességgel, obszcenitásokat emlegetnek s elhagyásukért arra hivatkoznak, hogy nem lényeges részei a könyvnek. De mulattatnak; s ne felejtsük el, hogy Rabelaisnak, a nagy nevettetőnek, nem legmellékesebb célja ép a mulattatás volt.

Ezek az ellenvetések ne kisebbítsék a magyar Rabelais érdemeit; s ha a fordításban nagyobb szerepet kapott is a filológus, mint a művész, teljesítménynek munkája jelentős, vállalkozása hiányt pótol, vele a magyar műveltség komoly háláját érdemelte ki.