Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Bálint György: KÉT ÚJ SZOCIOGRÁFIAI KÖNYV

Nem lehet egészen pontosan megállapítani, milyen lelki előzményei voltak a magyar szociográfiának. Egy bizonyos: néhány fiatal író, diák, készülő tudós kiment a legszegényebb parasztokhoz, elsősorban tájékozódó anyaggyüjtő célzattal. Valószínű, hogy kezdetben teljesen «tárgyilagosak» voltak, már tudniillik a szó polgári értelmében, ami nagyjában azonos a semlegessel. Mikor aztán kint voltak a «helyszínen», elemi erővel ragadta meg őket ama «nem tudok tovább hallgatni» érzés, a felkiáltásnak, a panasztevésnek, a vádemelésnek az a nagy és megrendült belső kényszere, ami annakidején a Kongóban utazgató André Gide-del megiratta napjaink legmegrázóbb útinaplóját. A fiatal magyar intellektuellek jöttek, láttak, meggyőzettek. Az adatgyüjtésből hamarosan rendszeres nagyarányú jegyzőkönyvfelvétel lett, a jegyzőkönyvből pedig nemsokára vádirat. Megszülettek különféle falvak és tájak szociográfiái, melyek nehezen sorozhatók bármelyik eddig ismert és elismert műfaj keretébe. Egyaránt közük van a szociológiai tanulmányhoz, a statisztikához, a riporthoz, a vezércikkhez, sőt néha a prózában írt lírához is. Mindegyikből van bennük valami. Elismerem: a szociográfia hibrid műfaj. Elismerem: sokszor több benne a célzatosság, mint a művészet. Elismerem: sokszor tökéletes esztétikai megoldás nélkül és néha talán tudományos módszerezés nélkül tálalja elénk a nyersanyagot, a valóságot. És mégis be kell vallanom, hogy - már jóideje - főkép az ilyen írások tudnak igazán megrázni. Tudom, hogy vannak nagyobb, örökebb problémák is, mint a tiszavidéki kubikosok napszáma. És mégis azt kell felelnem a teljesen jogos kifogásra, amit Gide mondott egy alkalommal: az örök dolgok úgyis ráérnek.

Két szociográfiai könyvet olvastam az utóbbi időben, mindkettő azonos vidékről szól. Az egyik Darvas József könyve Orosházáról: A legnagyobb magyar falu. A másik Féja Géza összefoglaló munkája az egész Tisza-Maros szögről, a Viharsarok. A két mű a mai magyar szociográfia két irányának jellegzetes és értékes terméke. Mert kétfajta szociográfia van a szerzők származása szerint: középosztálybeli és paraszti. A falukutatók nagyrésze középosztálybeli intellektuel, de vannak már paraszt szociográfusok is. Az előbbiek hangja a szenvedélyesebb és fájdalmasabb, az utóbbiaké a hidegebb, szigorúbb. Vessük csak össze - a régebbiek közül - Szabó Zoltán Tardi helyzet-ét Veres Péter kis könyvével, Az Alföld parasztságá-val. Szabó Zoltán könyvében több a statisztika, több a tudományosan összegyüjtött adat, mint a Veresében és mégis az övé hat líraian. Szabó Zoltán keserűen jajdul fel: «Hát így is élhetnek emberek?» Veres Péter fenyegető nyugalommal szegezi le: «Ime, így élünk». Az intellektuel falukutatók alapélménye a megdöbbenés olyan állapotok felett, amelyeket a paraszt szociográfusok születésük óta megszoktak. Mindkét szemlélet őszinte, természetes, mindkettőre szükség van, mindkettő meggyőző. Szerencsésen találkoznak a művészileg legtökéletesebb Puszták Népé-ben, melyben Illyés Gyula a parasztból lett városi intellektuel-író kissé Proust-szerű emlékezetidéző módszerrel egyesíti a mult paraszt élményeit a jelen intellektuel-szemléletével.

A két új könyv közül Darvasé a hűvösebb hangú. Tömör, nyugodt, kis terjedelmében is nagyvonalú, puritán stílű munka, több benne a kegyetlen ténymegállapítás, mint a számonkérés. A kitűnő fiatal magyar író Budapesten lakik ugyan, tanítói oklevele van, de legközelebbi családtagjai ma is orosházi parasztok és rajtuk keresztül a szegény-paraszt élettel ma is a legszorosabb kontaktust tartja. Adatgyüjtése, melyet a mult nyáron végzett szülőfalujában, csak módszeresen megerősíti és kiegészíti eredeti személyes élményeit. Mikor a cséplőbandák munka- és kereseti viszonyait ismerteti, példának ezt is megemlíti az adatok között: «Bátyámék bandája ezen a nyáron körülbelül 220 mázsát keresett». Általában minden során megérezni, hogy ő a szociográfiát át is élte. Ennek és erős, finom írói kvalitásainak köszönhető, hogy személytelenül tárgyilagos előadásmódjából is kirajzolódik éles, egyéni, rideg parasztprofilja.

A Darvaséval ellentétben Féja Géza könyve hatalmas szenvedélyű írás. Vádirat, szociális bűnök elkeseredett felsorolása. Különös perzselő dinamikája van még a számoszlopainak is. Alaphangja a felháborodásé. De a szenvedély sem homályosítja el józan, tiszta látását. Mint Darvasé, az ő látásmódja is fejletten dialektikus; az agrárvilág belső feszültségein és ellentétein keresztül mutatja be a «Viharsarok» életét. Nemcsak a nagy szembetűnő ellentétet, a nagybirtokos-szegényparaszt ellenfélpárt mutatja be, az egyenlőtlen harc minden fázisában, hanem a különböző parasztrétegek éles feszültségeit is. Kevés szociográfus hivatottabb Féjánál a társadalmi és lelki feszültségek eleven érzékeltetésére, hiszen stílusa maga is csupa feszültség, mondatai magashőfokúak. Egy mintagazdaság leírásának pár mondatával mesterien villantja az olvasó elé a gyönyörű hizlalt tenyészállatok és a rosszul táplált cselédek kontrasztját. Achim L. András vagy D. J., egy mai tragikussorsú falusi harcos életének rövid vázlata ellenállhatatlanul beleperzseli nyomait az olvasó emlékezetébe. Az 1920-as elvetélt földreformra vonatkozó kimutatások, a szekták lélekrajza, a napszámosok költségvetési statisztikái, a sohasem játszó, mindig szomorúpillantású zsellérgyerekek odavetett portréi, a kertgazdaságok termelési viszonyainak elemzése - mindezek a látszólag össze nem függő részletek egységes stílusban, egységes dialektikus látásmód segítségével nőnek szervesen összeforró egésszé Féja keze alatt. Az összehordott adatokból világkép alakul ki, fájdalmas, komor magyar világkép. Féja stílusa helyenként talán egy kissé patetikusabb, mint ahogy szeretném, de páthosza ellenére is megrendít, ami nagy dolog, mert jól tudjuk, hogy általában azok hatnak a legkevésbé, akik a legerősebben akarnak hatni. Csak az olyan írónál nem zavar a páthosz, akinél őszinteséget, élményt érzünk mellette. Féjánál ez a helyzet.

E néhány megjegyzés természetesen csak a legújabb szociográfiai munkák hozzávetőleges irodalmi értékelése akar lenni. Talán még annyi sem: csak röviden jelezni akartam, mi az, ami ezekben az írásokban engem megkapott. Ha ezen túlmenően akarnám jelentőségüket, társadalmi szerepüket megállapítani, már más távoli területre kellene térni és fel kellene vetni az egész magyar kérdést. Ez pedig kiesik már az irodalmi kritika kereteiből, azonkívül pedig, valljuk meg, manapság nem is egészen biztonságos.