Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Nagypál István: BŰNTUDAT
Remenyik Zsigmond könyve - Pantheon

Miért írunk önvallomásokat? - kérdezgetjük nem egyszer egymástól - a kilencszázas és azon túli korosztályok tagjai. Vajjon azért, mert téma- és fantáziahiány szikkasztja ki a fiatal írókat? (Mintahogy, némi fölényes rosszalással, éppen egy ifjú «önéletrajzíró» vetette szemükre a minap.) Az önvallomások, önéletrajzi írások, szubjektív utikönyvek és «kalauzok» műfaji áradata azonban valami többre, valami mélyebbre mutat. Kell egy ösztönös felhajtó erőnek lenni, amely rejtett sérülésekből, felriadt érzésekből és ellentétekből táplálkozva, belső kényszerként hajtja arra az írókat, hogy szembenézzenek önmagukkal, - ami pedig sokszor nehezebb, mint a külső világ gyúrható anyagával való birkózás. Van egy kétségtelen lirikus hajlam ebben a hullámban, de a szószerinti lírát, a verset beléjük fojtotta valami: talán ugyanaz a rejtett erő, amely lírai költőinket mindjobban az epika, sőt a próza felé húzza.

Remenyik Zsigmond könyve bizonyos szempontból választ ad az önéletrajzi divat mélyebb okaira, eredetére. Bűntudat ösztökéli a vallomástételre, osztályának, a pusztuló gentrynek benne sűrűdött, lázasra hevült, könyörtelen önmagáraismerése. Szinte fordított osztálytudatnak nevezhetnők Remenyik szemléletét: fajtájának majdnem kizárólag bűneit, mulasztásait, halálraszánt és halálban is pusztító mivoltát tudja csak fölismerni.

Egy utazás a kerete a könyvnek; az író hazalátogat az omladozó apai kúriába, s egy felhős koratavaszi nap visszaidézi benne gyerekkora világát, azt a javarészt letünt életformát, amelyben a háború előtt még gondolattalanul élt a birtokos gentry. Amit a gyerek, a Voltairet, Zolát olvasó lázadó kamasz nem vett észre, azt a keserű felnőtt most mind hozzáfűzi: látóköre kitágul az ősi ház kerítésén túl, a parasztházak és tanyák felé, egész a cigánysor putrijaiig. A sírvavigadások, úri murik, parasztnyúzó vagyonszerzések és felelőtlen pocsékolások kétes fényű mocsárvilága alatt mindenütt ott feketéllik, mint el nem kergethető sötét árny, a parasztság nyomoron-túli elhagyatottsága, fásult tudatlansága és gerinctelenre pofozott, önkéntesnek látszó szolgalelkűsége - mindaz, amit szép jelzővel «ázsiainak» neveztek a romantikus hajlandóságú urak. Mint hátborzongató ellenpont érződik mindenütt a gentry «haláltánca» mögött a paraszti elnyomorodás némaságában is ijesztő kísérete.

A műfajon és tárgyon kívül is van valami rokonság «A puszták népe» és Remenyik könyve között - az ellentét hasonlósága. Illyés, a költő, kemény elbeszélő formában varázsolja elénk plasztikus, zárt világát; Remenyik, a regényíró, minduntalan líraivá válik, szaggatott képekben, logikai egymásután nélkül halmozza osztályának, fajtájának jóvátehetetlen bűneit. És jóvátételre kilátás sem lehet, mert az osztály, amely elkövette őket, maga is végét járja a pusztulás útjának. Talán a széthullásnak ez a képe befolyásolja az írót, önkéntelenül és a gentry bűneinek tudja be azokat is, amiknek maga is áldozata lett. Remenyik nem is akar tárgyilagos lenni; a tegnap és ma minden bűnét a maga fajtája fejére szórja szertelen vezeklésében. Lényegében, sajnos, mégis igaza van: mikor még birtokon belül volt, nemcsak a parasztság fölemelését, a szociális tudat befogását mulasztotta el ez az osztály, hanem a maga gazdasági és társadalmi állásának biztosítását is. Észrevétlenül vált kiszolgáló réteggé, egy sokkal idegenebb uralkodó osztály számára folytatva azt a szellemi-fizikai elnyomást, amelyet eddig legalább saját érdekében folytatott. Pedig végzetesen össze volt nőve a parasztsággal; de fagyöngy módjára szívódva rá a nép minden rétegére, megfosztotta mindazon lehetőségtől, amely a tengődésnél többet adott volna; a feltörekvők közül nem engedett mást magába, mint renegátot. Végzetes vakság, vastagbőrű és önhitt úrhatnámság jellemezte ezt az osztályt; pedig arra lett volna hivatva, hogy egy magyar középosztály törzsöke legyen. Ehelyett bürokratákat nemzett, s azt a falusi intelligenciát, amelyet tudósok és politikusok egyaránt könnyűnek találtak. S karikatúraként megmaradt a külső csigahéj: a gentry életforma.

Nem szociológiai adatok, hanem személyes élmények választóvizében forgatja meg minden oldalról az író ezt a kétarcú falusi világot: az oszlopos kuria és a nádtetők között feszülő kis társadalmi egységet, melynek magyar falu a neve, s amelynek felső rétege olyan mérhetetlen és gyilkos távolságban maradt az alsótól, mint a brahminok kasztja az érinthetetlenektől. Ma már csak maradványai tengődnek ennek a vak és reménytelen gentry-világnak, belső bajain kívül a túlhaladott gazdasági létforma és a társadalom fejlődése is lassú pusztulásának utolsó szakaszába terelte őket.

Van valami Remenyik víziós képeiben, ami sorstragédiákra emlékeztet - immanens bűnök pusztítják el egy család, egy közösség ártó és ártatlan tagjait egyaránt. S talán ezért nem érezni könyvét seholsem pesszimistának. Az önmarcangolás során kicsapódik belőle a gyötrő bűntudat salakja, s a leírt szó furcsa katarzisba, megnyugvás-félébe torkollik. Nem leverő, reménytelen érzés marad utána, hanem valami személytelen, hideg világosság, olyan, mint alföldi alkonyatok végtelen távoli, hűvös, almazöld fénye.

Egy bogozott, társadalmi, érzelmi, világnézeti fonalakból összefont szövétnek lobbant föl az íróban, szükségévé téve az írásnak ezt a formáját: az önvallomást. Megvan benne a leírt szó kötelező ereje s a vállalás megnyugtató, fölemelő érzése. És ha anyagát tekintjük, az emlékek és megfigyelések, személyes és tárgyi tények szövevényét, azonos az az irodalom alapanyagával; nem fantáziahiány, vagy a dolgok könnyebb végét megfogó divat teremtette ezt a műfajt, hanem alkotó szükség. Remenyiknél mindez párosul különös, sodró lírájával, amely mozaikképeit egymásba keveri, szokatlan fényű öntvényt teremtve élményből, ihletből, valóságból és ítéletből. Olvasása közben magával visz, s szuggesztivitása felejteti Remenyik stílusának sokszor modoros különcködéseit, nem egyszer bántó pongyolaságát is. Furcsa könyv és furcsa ember bontakozik ki belőle; de magatartása, elfogultan is őszinte hangja jellemző erre az írói nemzedékre, - amennyiben a kivétel legalább annyira jellemző és fontos, mint az átlag sokasága.