Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Lesznai Anna: BARANGOLÓ
Jankovich Ferenc versei - Nyugat

Mint aki rokonszenves emberrel került össze egy kedves kiránduláson, elbeszélgetett vele s most kíváncsiság és kellemes sejtések öröme dereng lelkében... de alig tért haza, máris azt várják tőle barátai, hogy megfontolt, helytálló véleményt mondjon az új ösmerősről! A vers, ha valóban az, van olyan eleven és sokrétű, mint az ember maga. Versekkel is jóideig kéne együttélni, boldog és bús, nyugodt meg zaklatott napokon, falusi csendben és városi hajszában kipróbálni zengésüket; tán húsz esztendővel megízlelni, őszülő fejjel újból kóstolgatni, mielőtt bírálatot mondanánk róluk. Annál is inkább, ha fiatal költő művéről van szó, akinek lelkéről, mint nyáreleji fáról, még nem hullik le magbaváltan a teljes gyümölcs, de vele él s friss vérkeringés járja közös ereiket. Személyes ösmeretség, baráti kapocs, tán részrehajlásra késztet, akadályozhatja az őszinte véleménymondást, de egyszersmint segítség: könnyíti a megértést. Jankovichot nem ösmerem, versét is most olvastam először. Ott voltam ugyan, amikor elszavalta egy költeményét, de a sok előttem állótól alig pillanthattam meg arcát, nem vettem ki szavai pontos értelmét, csak dúsan ömlő szóbősége, retorikus előadásának kissé vidékies pátosza ütött meg. Túlsok és túlgördülékeny - mondottam magamban. S bár az első futólagos benyomás mindig rejt szemernyi igazságot: a gáncs eltörpül Jankovich verseinek gazdag szépsége előtt. Most is úgy vélem: akad fölös nekilendülés ezekben a remek versekben. A retorika elmaradhatna, néha üresen jár a garat. De Jankovich «vidékiessége» nem szűkíti, hanem mélyíti és gazdagítja költészetét. Nem kultúra-hiányból ered: ragaszkodó szeretetből. Akkor is virító réteket és fű-szagot tereget elibénk, amikor Párist énekli. Látásának bensőséges ereje, a megénekelt táj otthoníze magával ragad. Pillangószárnyra kelt szem: lebeg ez a költészet a tágas ég alatt, az örök-egy otthoni táj felett. A vizió távlata pompás: minden kis gyom, rügyecske, bogár a végtelen mennybolt burája alatt mutatkozik meg benne. A költő nem azért figyeli a részletet, mintha rövidlátás kényszerítené pápaszemes görnyedésre, - biztos jó szeme van, mely egy tekintetre fogja fel a parányit a láthatárral. Boldog meglátás, mely torzító és prédáló átmenetek nélkül közvetlenül válik verssé. Jankovich poézise sosem szakadt el a balatoni lejtőktől, amiket megénekel. Azonosul a tájjal és töretlenül tolmácsolja lelkét. A meglátásnak ez a metodikája emlékeztet Vörösmarty embert és természetet egybefogó viharára, Berzsenyi rózsaszínmárvány érzékiségére, Csokonai rügybontó, eprésző örömére. Mint ezek az óriások, ő is benne él a természetben s ezért tudja szépségét tárgyilagosan és mégis izgatóan tolmácsolni. A mult századeleji német lírai városi jellegű természet-honvágyától legnagyobb magyar lírikusainkat a természetben való nyugodt gyökérzés, az otthonlét biztonsága különbözteti meg. A szentimentalizmus- és feszültségmentes azonosulás ád klasszikus zamatot még romantikus költőink versének is. Jankovichban ez a szellem éled fel. Otthont hirdet és nem honvágyat, a balatoni táj jellegén át izzó általános otthonosságot úgy, hogy én a Zemplént élem meg benne s aki történetesen hevesi vagy bihari, bizonyára ugyanígy jár vele. A «Barangoló» saját szülőfalunkba vezet el s a mi meghitt réteink felett száguld a vihar, amelynek

«... tenyeréből
a gömbölyű boglyák
gurúlnak a síkon,
mint valami labdák.»

Őszintén érzéki, domború idomú és mégis szárnyaló poézis. Üde szerelmes énekek szűzies örömmel mosolyognak, mintha költőjük 1914 tavasza óta átaludta volna mindazt a borzalmat, ami megmérgezte az ember gyönyörét. Valami nem mai, tegnapot idéző és szebb holnapot igérő van ebben a költészetben. Itt-ott régi magyar udvarházak tenyeres-talpas biedermeierére emlékeztet, s a falusi varrottasakra került multszázadbeli «uriminták» rózsáira és tulipánjaira. Jankovich még szociális élű verseiben is, mikor parasztbánatot és dacot danol, önkéntelenül azokkal a kedves epétlen hajdaniakkal tart, akik jóindulatú csizmás fölénnyel nevették a városit, ha divatos cipője bennragadt az országút marasztaló sarában. Szeretnivaló drága szép világ - be jó, hogy ilyen elevenül virulsz ki egy fiatal költő szavában! Kedves szép kertes, parasztkertes, udvarházkertes világ! A virágoskert szimboluma a természettel békén és önzetlenül barátkozó embernek, lírája a «némán született csalogányoknak»: a verstelen költőknek s kertet ápolgató anyák fiai belőle betűzgették a poézist. Mai költő már alig ösmer kertet. Véres rét, verejtékes mező, drótsövényes árok... a legifjabbak lidérces kutak és megszállott berkek között bolyonganak. Jankovich költészete áldott anakronizmusában a kertes világból való:

«Fölrezzent már a rezeda,
ájultan reszket a napon:
tündöklő friss husába kap
rabló száj és mohó karom;
és tárulsz te is, liliom,
lábadhoz hulltak árnyaid,
szívedig öleled mohón
tapadó lepkéd szárnyait.»

A boldog kis kert neveltje magabiztosan tekint a jövőbe:

«... Jómagam naponta szép,
márványillatos
vállad árnyékába dőlök kék pázsiton,
hűsítő lelkedből smaragd-szemed napos
tengerzöld tüzében hoszuakat iszom.

Iszom a nagy nyárra, meg egy-két
viharra,
miket sarkam alá fogok majd tiporni,
lelkedben aluvó hat szilaj fiamra,
kik öledből fognak vállamra ugorni...»

Jankovich költészetének egységes a hangja, de mégsem egyhúrú: alakja, mondanivalója gazdag, változatos. Széles ecsettel fest, zsáneres humorral rajzol, szenvedélyesen lírai s itt-ott azt az őszintén legénykedő hangot üti meg, melyet már régóta csak meghamisított magyarkodó hejehujázás alakjában hallottunk s most kétszeresen méltányoljuk keresetlen csengését («Bujtogató», «Szánkázás»). A kötet legszebb versei (hadd élvezzem a felsorolást): a tökéletes «Delelőn», a gyöngéd «Első látomás», «Estéli vágy», az «Ének a dombok között» s a «Szüret után». De a legmegkapóbb sorok olyan versekbe kerültek, melyeknek szépsége nem végig töretlen. Így a «Reggeli kert» harmadik strófája sajnos esik s a «Fecskék»-nek sem minden sora méltó a második versszak szárnyalásához. Néhol eldudvásodnak a kert virágágyasai, vagy egymást öli bennük az összezsufolt kép- és virágdísz. A metafora elevenségével fölidézett látomások gyakran hasonlattá halványulnak. (Visszaélés a «mint» szócskával.) A «Szüret után»-ban a sorkezdő «ki» névmásnak különböző értelmű használása gondatlanságra vall. De milyen szépségek virulnak még a kis kert elhanyagoltabb helyein is! Mikor a nagy várakozásban «még a boglyák is kiálltak az útra... amott hogy fésülködik a lusta kéményünk is, lázasan tűzdeli a haját». Vagy a komorabb, fenségesebb világból kiragadott két sor: «... kiterjesztett szárny a kő, alatta repül az idő.» Egy-egy új szó mosolyog: «te ölelésnyi édes angyalom»; vagy régi, elnyűtt jelzők vidám megújhodása: «kis szád szögén virágsziromnyi mosolyok nyílnak felém»; vagy «bámulnak a libák okos fejjel...» Azt hiszem, olyanok ezek a versek - s evvel is régi költők szerencséjét példázzák - hogy nem csak tollforgatók és esztéták élvezhetik őket valóban: népszerűségre születtek, szerelmesek, emlékező öregek és minden életörömre szomjasak gyönyörűségére. Egyszerű lelkeket is meggyőző valóság-ízük van. Szent biztos, hogy ezuttal annak van igaza, aki gyönyörködik; kár a virágos kertben kórót böngészni, amikor térdig muskátliban és szívig rózsában gázolhatunk.