Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ
Mint aki rokonszenves emberrel került össze egy kedves kiránduláson, elbeszélgetett vele s most kíváncsiság és kellemes sejtések öröme dereng lelkében... de alig tért haza, máris azt várják tőle barátai, hogy megfontolt, helytálló véleményt mondjon az új ösmerősről! A vers, ha valóban az, van olyan eleven és sokrétű, mint az ember maga. Versekkel is jóideig kéne együttélni, boldog és bús, nyugodt meg zaklatott napokon, falusi csendben és városi hajszában kipróbálni zengésüket; tán húsz esztendővel megízlelni, őszülő fejjel újból kóstolgatni, mielőtt bírálatot mondanánk róluk. Annál is inkább, ha fiatal költő művéről van szó, akinek lelkéről, mint nyáreleji fáról, még nem hullik le magbaváltan a teljes gyümölcs, de vele él s friss vérkeringés járja közös ereiket. Személyes ösmeretség, baráti kapocs, tán részrehajlásra késztet, akadályozhatja az őszinte véleménymondást, de egyszersmint segítség: könnyíti a megértést. Jankovichot nem ösmerem, versét is most olvastam először. Ott voltam ugyan, amikor elszavalta egy költeményét, de a sok előttem állótól alig pillanthattam meg arcát, nem vettem ki szavai pontos értelmét, csak dúsan ömlő szóbősége, retorikus előadásának kissé vidékies pátosza ütött meg. Túlsok és túlgördülékeny
«... tenyeréből
a gömbölyű boglyák
gurúlnak a síkon,
mint valami labdák.»
Őszintén érzéki, domború idomú és mégis szárnyaló poézis. Üde szerelmes énekek szűzies örömmel mosolyognak, mintha költőjük 1914 tavasza óta átaludta volna mindazt a borzalmat, ami megmérgezte az ember gyönyörét. Valami nem mai, tegnapot idéző és szebb holnapot igérő van ebben a költészetben. Itt-ott régi magyar udvarházak tenyeres-talpas biedermeierére emlékeztet, s a falusi varrottasakra került multszázadbeli «uriminták» rózsáira és tulipánjaira. Jankovich még szociális élű verseiben is, mikor parasztbánatot és dacot danol, önkéntelenül azokkal a kedves epétlen hajdaniakkal tart, akik jóindulatú csizmás fölénnyel nevették a városit, ha divatos cipője bennragadt az országút marasztaló sarában. Szeretnivaló drága szép világ
«Fölrezzent már a rezeda,
ájultan reszket a napon:
tündöklő friss husába kap
rabló száj és mohó karom;
és tárulsz te is, liliom,
lábadhoz hulltak árnyaid,
szívedig öleled mohón
tapadó lepkéd szárnyait.»
A boldog kis kert neveltje magabiztosan tekint a jövőbe:
«... Jómagam naponta szép,
vállad árnyékába dőlök kék pázsiton,
hűsítő lelkedből smaragd-szemed napos
tengerzöld tüzében hoszuakat iszom.
Iszom a nagy nyárra, meg egy-két
miket sarkam alá fogok majd tiporni,
lelkedben aluvó hat szilaj fiamra,
kik öledből fognak vállamra ugorni...»
Jankovich költészetének egységes a hangja, de mégsem egyhúrú: alakja, mondanivalója gazdag, változatos. Széles ecsettel fest, zsáneres humorral rajzol, szenvedélyesen lírai s itt-ott azt az őszintén legénykedő hangot üti meg, melyet már régóta csak meghamisított magyarkodó hejehujázás alakjában hallottunk s most kétszeresen méltányoljuk keresetlen csengését («Bujtogató», «Szánkázás»). A kötet legszebb versei (hadd élvezzem a felsorolást): a tökéletes «Delelőn», a gyöngéd «Első látomás», «Estéli vágy», az «Ének a dombok között» s a «Szüret után». De a legmegkapóbb sorok olyan versekbe kerültek, melyeknek szépsége nem végig töretlen. Így a «Reggeli kert» harmadik strófája sajnos esik s a «Fecskék»-nek sem minden sora méltó a második versszak szárnyalásához. Néhol eldudvásodnak a kert virágágyasai, vagy egymást öli bennük az összezsufolt kép- és virágdísz. A metafora elevenségével fölidézett látomások gyakran hasonlattá halványulnak. (Visszaélés a «mint» szócskával.) A «Szüret után»-ban a sorkezdő «ki» névmásnak különböző értelmű használása gondatlanságra vall. De milyen szépségek virulnak még a kis kert elhanyagoltabb helyein is! Mikor a nagy várakozásban «még a boglyák is kiálltak az útra... amott hogy fésülködik a lusta kéményünk is, lázasan tűzdeli a haját». Vagy a komorabb, fenségesebb világból kiragadott két sor: «... kiterjesztett szárny a kő, alatta repül az idő.» Egy-egy új szó mosolyog: «te