Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Halász Gábor: DOVERI ÁTKELÉS
Cs. Szabó László könyve - Cserépfalvi

Van író, ki leül és ír. Ösztönös biztonsággal kerüli el a leskelődő veszélyeket és szerencsés kézzel varázsolja elő az életet, amelynek alig sejti titkait. Nem zavarják emlékek és nem idegesítik idegen példák. De van, akire ráhurkolódnak az adottságai és gazdag lehetőségek vonják a választás kényszerű zavarába. Az ilyen típusnak át kell magát törnie mindazon, amit tud, megvívni képességei polgárháborúját, hogy az uralomra jutott diktátori fölénnyel kezdhesse el a berendezkedést. Nehéz dolga van a bizonytalan keresőnek, de talán még nehezebb a szűntelen találónak; a kísértések felemésztik erejét, bágyadt szenvedéllyé formálják át nagyratörését, a küzdőből élvező lesz. Dilettante a szó eredeti értelmében és végső - nem hízelgő - kicsengésében.

Két út van a szabadulásra. Az egyik prousti módon szörnyeteggé növelni magában az amatőrt, ami száz közül egynek sikerül, még ha csak anatole-francei szelídebb méretekben is. A másik, járhatóbb, fegyelmezni a tudat kicsapongásait, mesterséges elfojtással, vállalt áldozattal, elsúlyosodással. Anyagszerűvé tenni az anyagot, a formák mögött éreztetni jelenlétét, az ürügyben az ügyét, a mutatványban a felelősségét, a képben a távlatét. És mindezt úgy, hogy az egészet el ne rontsa a kiérződő szándék, a megjavulás eltúlzott gesztusa.

Cs. Szabó első könyve a dandy sikeres magamentése. Sikeres a stílusában, mert rangot tudott adni a szeszélynek, témává fogta össze a kisikló akkordokat. Sikeres műfajában, mert a regénynél is hajlékonyabb és több szabadságot engedő keretet mesteri egyensúlyérzékkel használta fel a látottak, érzettek és tanultak közlésére, a szárazságtól sem riadva vissza, ha ismeretről van szó, az első nagy magyar «értelmi utazó», Szemere Bertalan mintájára. De a még régibb érzékeny és a modern érzéki utazás is, ahogy a háború utáni világéhséget elnevezhetjük, méltán és a maga helyén éled újra a művében; a legélvezetesebb olvasmány. Sikeres végül erkölcsileg, mert forrongón hozza elénk küzdelmét, ha nem is a maga rémeivel, de a maga affektációival, mintegy kísérleti lombikban, úgy hogy vele éli át a megtisztulást a szemlélő is; erkölcsi cselekedet. Sokunk számára izgalmas élmény a könyvnek ez az előélete, amit érdemes közelebbről szemügyre venni.

Az első réteg, ha úgy tetszik, az első korszak, az első félszeg állapot: az étalage. (Mint a ballet lépéseihez, ezekhez a lélekfordulatokhoz is francia név illik.) Aki írta, sokáig mámoros volt attól, amit tud és még inkább attól, hogy tud, kicsit a szemfényvesztő önérzetével, kirakodva, színesen és kápráztatón, váratlan helyekről varázsolva elő az új csodát, a sokasággal éppen úgy kacérkodva, mint a gyorsasággal és eleganciával. Mutogatni a készletet - tanárosan vagy bűvészkedőn - a tudás legfőbb csábítása és a legművészietlenebb; oly élvezet, amely önmagában hordja büntetését. Az ébredő művész legelőször emiatt szégyenkezik, így Szabó László is: könyvébe már csak halvány rossz emlékként szövődik be a régi szenvedély.

A következő már veszedelmesebb, mert sokáig kísértő a sous entendu-k világa. (Művészi kamaszkor?) A mondatok kétértelműségektől terhesek, a tudás visszavonult, de csak azért, hogy minden szögletből kikacsintson, sejtesse magát, a leplezés és leleplezés kettős örömét villantgassa. A képzetek fékevesztetten társulnak, nincs név, amely hangulati sleppet ne vonszolna maga után, nincs szó, amelyen nyomaték ne volna. Távoli és közeli mintha csak egymásnak lettek volna teremtve, a jelen csak a múlt kedvéért él és a múltban kimeríthetetlen a változat, amelyre eszmélni és eszméltetni kell. Az emlékek hada légió és türelmetlenek, mint az ördögök. De ragyogóak is, mint az angyalok, megtalálták a legtökéletesebb formát, amelyben közénk szállanak; a sous entendu szívesen trouvaille is, nemcsak utalás, de ötlet, csattanó vagy lírai fordulat, mondatok pirouetteje a csodálatos összefüggések érzékeltetésére. Szabó László mondatai ma már inkább sejtetők, mint kihegyezettek, a belső forma varázsával, érzelmi árnyvetésükkel vonzanak, nem aforisztikus külső formájukkal; közelebb állnak a költészethez, mint az irodalmisághoz. A megelevenedett lovasszobor, Károly főherceg búcsúszava: «Bocsánat, - mondta roppant udvariasan - de lejárt a sétaidőm» - jellemző példája a súlytalan, mégis biztosra menő hangulatkeltésnek. Glissez toujours, n'insistez pas - ezt a művészeti elvet már megtanulta. Hogy néha éppen ezért, különösen ahol olvasmány-emlék felett siklik, vérszegény; kockázat, amit vállalnia kell a szükséges mérsékletért. Az eredmény végül a költészet ezüstös párája, ott lebeg a könyv minden lapja felett.

A kockázat felébreszti a fiatal művészben az ambíciót és elérkezik az affichage ideje. Ha sápadt vagy, kiálts és arcod megtelik vérrel. Szerepet vállal és a színes szövetben felfedezi a zászlót. Művészi élménye hajol át az eszmehűségbe, írói következetessége a becsületbe; töretlen pacifista, mert hívő esztéta, nemzetére eszmél, mert ismeri az anyanyelv ízét. Mindenesetre tartalmat kapott a puszta forma, szükséges rögzítést a lebegő; a nagy kérdés, mennyire hivalkodik vele. Árnyalatokon múlik az igaz és hamis különbsége, nem éles ellentéteken; az ismétlés még éppen úgy nem kompromittáló, ahogy a körmönfont ritkán hivatkozás még nem felmentő, a szelíd helytállás épp olyan igazoló lehet, mint a mániákus láz. Valahol belül, a stílus mélyén lüktet az igazolás, valahogy a szív szorongó aggodalmában, amellyel a kedvenc eszmének helyet keres a művészi szőttesben. Az író aggodalma az emberiség vagy hazája sorsán, - ha igazi - nosztalgiájának, teremtő vágyódásának egyik változata. Hogy az álma teljesebb legyen, kér részt a valóságból. A Kárpát kebelében és a Doveri átkelés hazatérő humanistájának ez az ébren álmodás adja meg hitelét.

Végül, mert mindennek tudatában van és tudja, hogy a tudatosság, az utalás, a szerepjátszás sem feszíthető a végletekig, következik a férfikor öröme: az abandon. A dandy negligét ölt (oh, nagyon is rendezettet) és átengedi magát az elernyedés kéjének. Szerény igényű, pihen; megelégszik egy jó tréfával a szellemesség helyett, a jelzővel a hasonlat helyett, a látvánnyal az emlék helyett. Megérkezik az angol szigetre és a vámőrök megkínozzák; a friss jelenet többet mond, mint az utána következő elmélkedés a sziget szörnyű erejéről. És a londoni út furcsaságai végig érzékeltetőbbek, mint a széplelkűségben fogant bécsi vagy a politikai szimbolummá növesztett párisi képek. Mégis meg lehet hódítani az egyszerűséget?

Egyszer csak majd leül és ír.