Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám

ILLYÉS GYULA: ÉJFÉL UTÁN

Kirakom a kést, az órát, a vén
naptárt, a sok sulyt, papirost,
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se, most
hogy nem az enyém, -
hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
nézem a hessenthetlen éjt,
amely besziv majd és feloldja majd
a szenvedést és szenvedélyt,
lágy mosolyodat,
mely napjaimat
nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.

Sötét világ. A sirhoz szoktatom

- elszoktatva tőled - magam?
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
hangosan száll, oly magasan
járok kapkodón,
zihálva nagyon,
mint vénen majd a rideg kaptatón.

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
Hogy elmaradtál lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér
átfog, visszahuz, elbocsát,
lassan, mint ki fél
nézek vissza mély
meredélyedbe, gyönyörü veszély.

Az óra, hol mint alvó csiz piheg
hol mint... gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered
lefoly egy vad hegy oldalán -
Hullok, fölkelek,
némán igy megyek
mind messzebb, meleg
édes valóság, szép honod felett.