Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám

FERTSEK FERENC: MENYEGZŐ

- Három szoba! - mondták a szomszédok s az ismerősök, ha a csarnokban, az utcán vagy a fodrásznál találkoztak - minek nekik három szoba? Kettő nem elég?

Mintha a szülők nem tudták volna ezt. Tudták - de hát: ez az egy lányunk van - s már az öreg napjaikra félretett garasokhoz nyultak.

- Becsüld meg fiam -, mondták, ha újabb kiadásba verték magukat - becsüld meg, apád a vérét izzadta ki érte!

Minek mondanak ilyet? Mintha nem tudná! S aztán ki becsülné meg, ha ő nem? Nem is lehet máskép, a lakás figyelmezteti erre, majd minden darabhoz fűződik valami magános vagy közös emlék.

A nagy karosszéket Béla választotta a szobájába. A szoba közepére állította, ferdén, a szőnyegre; terjedelmes volt, mint egy banyakemence, süppedő, akár egy ágy s elszigetelten állott, mint valami trónus. Ebben tanulja majd a szerepeit. Szerepet mindenki máskép, más helyzetben tanul; Béla így. Ő meg csendben kimegy, majd behúzza maga után az ajtót, átmegy az ebédlőn lábujjhegyen, mert Bélának csendre van szüksége ilyenkor, behúzza még a maga szobája ajtaját is - hát ezért kell a háromszobás. Ha katonatiszt lenne vagy tanár, kereskedő vagy hivatalnok, biztosan nem kellene, elég lenne tán kettő is, Béla miatt kell, Béla művész, érzékeny lélek, más, nem polgár, rengeteget dolgozik, de a keretekből nem enged, megmondta. Ezt megmagyarázta a szüleinek is s azok - hála - megértették. Kispolgárok voltak, áhítattal tekintettek a leendő vejükre - művész úr így, művész úr úgy - mondták egyre boldogan, még az elején s boldogok is voltak, leplezetlenül boldogok, hogy egy művész úr jár hozzájuk, Ilonkának egy művész úr udvarol a Nemzetiből s a dolog úgy indul, lesz is tán belőle valami. Mért csináltak volna titkot az örömükből? A mi kislányunk a viráglelkével csak egy művésznek való, - mondták az eljegyzés után kicsike pöffeszkedéssel s az ismerősök összenevettek. A hentes fiával jobban járt volna - vélték - majd éhezhetnek még eleget! Művész, művész! Mind egyforma! Elől hopp, hátul kopp! Ma ünneplik, holnap nincs betevő falatja. De hát - s felhúzták a vállukat vagy széttárták a tenyerüket, aszerint, amint.

Tudott erről, de nem bánta.

A kamrát rendezgette éppen az új lakásban. Cifra papírt szegezett a polcokra s hasas befőttes üvegeket rakosgatott glédába. Első pillantásra láthatja, aki ide benéz, itt nincs bohém-háztartás. Itt ugyan minden van, ami kell. S a maguk gőzös konyhája villant meg előtte, hajlotthátú, őszülő anyjával, meztelen lábán apja elhordott cipőjével, megereszkedett formáin az izzadtan tapadó főző-pongyolával, a kegyetlen nyári melegben, ahogy hősiesen hajol a tüzelő tűzhely fölé, paradicsom- és paprikahalmok s uborka-kupacok felett tartva nagy ítéletet.

- Mért dolgozik annyit, anya? - kérdte néha fölöslegesen.

- Semmi, gyerekem - s mosolygás mosta el a bokasüllyedés kegyetlen viszfényét a fáradt arcról - semmi! Ha nektek dolgozom, nem érzek fáradtságot, igazán. Te csak menj fel a lakásba s nézz utána, rendben megy-e minden.

A lakás... Eleinte idegen, ellenséges birodalom, amit úgy kellett meghódítani, lépésről-lépésre szinte, nem ám rohammal, szívósan s egyre inkább megvetve a lábat. Sírt, mikor kivették. Ezt? Ez legyen az otthona? Ez a három sötét, piszkos lyuk? Az új házmesterné vigasztalta, átölelte a vállát is: meg tetszik majd látni, kis nagyságám, milyen lesz ez a renoválás után! kis kápolna! csak hát - bele kell fektetni! áldozni kell rá!

Jött a féregirtás. A szörnyű dohánybarna, bordó és hupikék tapétát leverték. Elevenen nyúzták meg a falakat, a megszaggatott papírbőr kunkorodottan, tekercsekben vonaglott a padlón s az eleven hús, amit idáig takart, a vörös és fehér téglák vádoló látványával jóvátétel után kiáltott. Nemsokára lebegő, fehér mennyezet borult engesztelően a szobák fölé, a falak sebei behegedtek s a festők boszorkányos keze új, üde, világosszínű epidermisszel fedte be a vicsorgó téglákat. Ajtót-ablakot vajfehérre lakkoztak, a hatásvilágítások csövei - csak nemrég is mély barázdák még a falak megtépett testén - eltüntek a gipsz- és festékréteg jótékony kozmetikája alatt, jelenlétükről csak a villanykapcsolók pletykáltak diszkréten - a pletyka néha elkerülhetetlen - s a nagyszerű cserépkályhák s Béla szobájában a kandalló formájukban, színeikben s belsejükben megujhodva vártak a télre. Ő ugyan jobb szeretett volna gőzfűtést, de Béla stílszerűbbnek és meghittebbnek találta a cserépkályhát s persze minden úgy történt, ahogy Béla akarta.

A fürdőszoba s a konyha klinikai tisztasággal várta sorsát a mosogatók, vízmelegítők s a titokzatos és ragyogó fémcsapok vértezetében. A parkett - ó, mennyi pénzbe került a rendbehozása, a tintafoltok, zsír- és olajfoltok s egyéb ismeretlen eredetű rút ékítmények mily makacsul ragaszkodtak hozzá! - a parkett tükörsima volt, világos és ragyogó s ragyogott az ablak is s a rézkilincsek ajtón, ablakon. A végén tökéletes, boldog kis tartomány lett az ellenséges területből, derű, béke és világosság lengte be, úgy, hogy sarúi levetésére kellett gondolnia annak, aki ide belépett.

Béla a maga kitűnő, nem mindennapi ízlésével sok jó tanácsot adott s felforgatta a bútorok rendjét is. Ez nem polgári lakás - mondta a szó jobb értelmében való elgondolással, jóhiszeműen - ez művészotthon - s a család belátta, igaza volt. Külön hálószoba - attól még szerethetik egymást, nyugodtak meg. Rádió, telefon - művészember egyiket sem nélkülözheti. Egyszer még majd talán zongorát is vehetnek, később.

Lehet, hiszen annyi minden kellene még! A vitrin komoran ásít az ebédlőben, Béla művészpályája emlékeit várva, amit majd egy életen át gyüjt bele a megbecsülés. A függönyök megvannak, a Béláé különös és bizarr, meg is kérték az árát - de a kézimunkából sok hiányzik még. Nem baj, majd öltöget esténkint, míg Bélát hazavárja a színházból. A kép is kevés egyelőre, de ami van, márkás s a tálalóra se ártana több ezüstholmi, mint amennyire jutott, vagy amit kaptak.

A bútor se sok, de mind mestermunka, úgy válogatták össze Bélával darabonkint. Csak az ebédlő teljes, Béla ajkbiggyesztve vette tudomásul, hogy az ebédlő komplett, de nem tette szóvá. Béla szobájában minden darab más, majdnem mindent árverésen vettek, a szőnyegekkel együtt. Az ő szobája biedermeier, Béla nagyon szereti. A secretaire bizony nagy érvágás volt, de Béla szemelte ki - mit csináljanak? A maga szobájának szentélynek kell lennie, kicsim -, mondotta s a szülők ámeneztek. S ha a finom porcellánra és üvegneműre gondol s a lámpákra s az ezüstre - jaj, az ezüstre - megborzong. Szegény apa! szegény jó apa!

Béla felszaladt még próba után, noha későre járt, ebédelnie kellett volna s valamit pihennie is. Ehelyett teát hozatott a sarki kávéházból s nekiállt, nem volt rest, kedvtelve aggatta fel a rengeteg, rengeteg művészi fényképet a szobájában, ami húsz-harminc alakban örökítette meg fiatal, egyetlen arcát, lelkes, mély szemét s hosszú, száraz-inas figuráját. Hogy készen volt, a karjába kapta s elszaladt megint. Színház után felnézek! - s már itt se volt.

Reszketve, ködös szemmel bámult utána. Istenem, csak már megesküdhetnének, hogy jobban vigyázhatna rá; olyan, mint a gyerek, pesztrálni kell. Lehunyta a szemét s a forró szájra gondolt, ami kevéssel előbb még elfojtotta a lélegzetét. Csak vége lenne már annak a filmfelvételnek - de hiszen még csak a jövő héten kezdenek hozzá, három hét vidéken, kettő a műteremben, egy hét előre nem látott dolgokra - legjobb esetben hat hét mulva esküdhetnek, pedig már a dispenzáció is megvan, minden, máról-holnapra összeüthetnék a lagzit, igazán. S a ruhájára gondolt, a gyönyörű brokátselyem ruhájára, keskeny, fehér arcára a tüllfátyol szépítő keretében, a viaszvirág-pártára, ami ifjú hercegnőnek maszkirozta - olyan vagy, mint egy kép, mint valami nagyon finom pasztell - ragyogott az anyja a ruhapróba után s ez megnyugtatta, mert hiszen az akart lenni, szép, Bélának, Béla miatt, ó... csak érette! Érette van minden, a ruha, a lakás, a bútorok - a sok gond és izgalom, aminek el kellene végre csitulnia, nyugvópontra kellene érnie végre - minden, minden ő érte van!

Emlékszik, a ruhával egy kis baj volt, tán inkább incidens vagy még az se. A kifutólány, aki hazahozta, az előszobában véletlenül leejtette a hatalmas dobozt. Anyja felsikoltott, kezét összecsapta: rossz ómen! - mondta, reszketett s halálsápadt volt. Ő nyugodt maradt - mért is izgult volna? Sőt, még bátorította is anyját, mosolyogva: dehogy! kabala! színházi kabala! amit leejtenek, annak óriási sikere lesz; művészfeleség-jelölt vagyok, csak tudom? Anyja fellélegzett s a kislány is, a kis szeles; nem esett el a borravalótól s megúszta a szidást.

Elgondolkozva lépkedett hazafelé. Sietni kell a külső felvételekkel, gondolta, szeptember elején már hűvösek az esték, kivált víz mellett - most sem volt más gondolata. Valaki ráköszönt s mellészegődött, Attila volt, a rőthajú, csíptetőt viselő Attila - jaj, csíptetőt visel ez a multszázadbeli ember -, gondolta - a tanár, a tudós, egyébként a hentes fia. Egy útjuk volt, egymás mellett laktak, nem kerülhette el, együtt kellett menniük, akárhogy is idegesítette ez az ember, ami végre is igazságtalan dolog, mert senki sem tehet róla, ha vörösnek és rövidlátónak születik s hozzá Attilának hívják. Hogy hívhatnak valakit mai világban Attilának, nem is érti, igazán. Ez a selypesen beszélő, szeplős, beesettmellű ember nem Attila, nem Attilának való, szegény! A kapuban elbúcsúztak, a fiú keze hideg volt és kissé nedves, borzongva a Békakirályra kellett gondolnia - ma jó voltam, akár egy kis cserkész, mára már megvan a jócselekedetem -, sietett fel a lakásba, hogy feledje Attilát s bekapcsolhassa a rádiót, a színházi előadást közvetítették. Pár perc még - s Béla hangja majd elmos mindent.

Tizenegy után megszólalt a telefon. Béla volt.

- Szívem -, mondta - lehetetlen felszaladnom: kétségbeejtő! Még az éjjel utaznom kell, megyünk mindnyájan, az egész trupp, a szünetben beszéltük meg a produkció vezetőjével, a filmesek félnek a kedvezőtlen időtől, a hét végén kocsival visszajöhetek pár órára, ezt kikötöttem s meg is ígérték.

Művészélet, cigányélet - keseregjen? Azzal vígasztalta magát, hamarább kerül sor az esküvőre. Egy héttel hamarább! S a külső felvételek után megint együtt lehetnek, mint azelőtt.

Az a hét eltelt valahogy. Béla naponta sürgönyzött - ha apa fejetcsóvált is - mit csinálhatna, írjon talán? - és szombat délben megérkezett. Szaladtak fel az új lakásba, Béla látni akarta, mennyi a változás azóta. A lakás az esküvőre várt csak, készen volt teljesen, semmi se hiányzott; tüzelő a pincében, függönyök az ablakon, ágynemű az ágyban, fehérnemű rendberakva a szekrényekben - a bőröndömből élek odahaza -, mondta mosolyogva - féllábbal már itt vagyok.

Béla két öklével a homlokát döngette - korántsem teátrálisan, őszintén: nem birom ki már soká, nem birom ki, akármennyit keresek is! - s magához rántotta. Az idő megállni készült felettük, de észretértek s ijedten menekültek el a cinkos, jövendő otthonból.

Hétkor a ház elé gördült a gép, menni kellett. Ő is beszállt, Gödöllőig elkíséri, az is valami, onnan majd vonattal jön vissza.

Másnap, vasárnap nem találta a helyét s mintha megbénult volna. A Bélával való találkozás mintha minden energiáját kiszítta volna, elbágyasztotta vagy leverte, nem tudta volna megmondani, csak hogy egész nap sírhatnékja volt s szólni sem lehetett hozzá, robbant, mint a lőpor.

- Csak itt lenne már az esküvő! - sóhajtotta este tapasztalt és megértő anyja az egymásnak támaszkodó hitvesi ágyban.

- Akkor minden rendbe jönne -, dünnyögte az apa - gyengébbek kedvéért - s nyugodtan a falnak fordult.

Ő meg alig várta a reggelt. Mért, mit hozhat a reggel vajjon? Micsoda csudát?

Ó, megtudta! Délben tudta meg, a déli lapok rikító címeiből s a rikoltozó, szaladozó rikkancsoktól.

Tragikus szerencsétlenség filmfelvétel közben!

A megvadult paripa ledobta Molnár (Moór) Béla színészt, aki azonnal szörnyethalt!

Nem nem hitte el. Ki hiszi el az ilyet? Vett vagy három lapot. Olvasni kezdte az utcán. Nem értette. Jól van, Béla leesett a lóról, már egyszer megtörtént ez vele, akkor kulcscsont-repedést szenvedett - most is valami ilyesmiről lehet szó. De hogy meghalt volna? á - s majdnem felnevetett - ostobaság! Béla nem halhat meg, most, amikor már ennyire vannak, lakás, minden, félig adósságban, á...

Csak otthon esett össze. Már akkor várt rá a távirat. Hogy felmosták, se hitte. Nem, nem lehet az...

S a koporsónál se. Az arcot megkímélte a halál, csak a testet zúzta össze. Még a bőr se változott, feszes volt és gyengén sárgás, mint mindég. S a szakálla se ütközött. Szép, göndör hajának egy fürtje természetesen, sötéten hullott a sima, domború homlokra. Egyetlen, puha, meleg szája piros volt a hajlott sasorr alatt. Jól megjátssza a holtat; hiába, nagy művész -, gondolta eszelősen.

A temetőben se hitte s az új lakásban se, ahová naponta feljárt s ahol most már minden idejét töltötte. A szülei eleinte féltették, de otthon nyugtalan volt, rohamokkal küzdött, csak ott nyugodott meg, a Csend-utcában. Látták, jó hatással van rá, hagyni kell - mondták; más a temetőbe jár, ő meg ide, a bánat és a megnyugvás egyéni dolog.

Ült a karosszékben, ahol Béla szerepeket tanult volna s a falakra bámult, a képekre köröskörül, amik a falakról komolyan és mosolyogva, tragikus és komikus pózban, fiatalnak és öregnek, intrikusnak és szerelmesnek mutatták Bélát, Bélát, az egyetlent, mindig csak őt. Ült a karosszékbe süppedve, gondolattalanul. Majdnem két hónapja már.

Egy nap Attilával találkozott az utcán. Hazakísérte, rég nem találkoztak, tulajdonképen csak akkor fejezte ki részvétét érdemlegesen, a sürgöny nem számít - nem illett, hogy otthagyja, hagyta, menjen mellette, ha már így esett.

- Még mindég feljár a lakásba? - kérdezte a férfi, de lehet, nem kapott feleletet. Azt se vette észre, hogy az mindennap megvárja azontúl a sarkon, véletlenül találkoznak s hazakíséri.

- Láttad ma Attilát? - kérdezte egy nap összetört anyja új reményre éledten. Csodálkozva rázott fejet - nem igazán nem emlékezett; Bélával társalgott az egész úton, ezt tudja. Mindég együtt vannak.

Gondbaborult apja legyintett: hagyni kell! nem kell felhívni a figyelmet! majd kialakul a helyzet magától! csak semmit erőszakkal!

S ébren forgolódtak a szúette hitvesi ágyban s egyre gondoltak mind a ketten, egy dologra, ami még segíthetne rajtuk.

Egy nap azt mondta Attila: látja, ilyen asszonyt nem találok én, mint maga.

Csodálkozó pillantását ráemelte. Nem tudta, hogy értse.

- Aki ennyire gyászolja azt, akit szeret... Ilyen hűségeset... Ilyen szeretőt... Ha ilyet nem kaphatok, sohasem nősülök meg.

Vállatvont, mert a belső fülével Bélára hallgatott éppen.

Aznap volt ez, mikor az apja megjegyezte: jövő héten tizennegyedike. Ásított s újra mondta: hja-ja! tizennegyedike. Intézkedni kell.

Nem értette. Miben kellene intézkedni?

- Hát a lakásügyben - , mondták.

Miféle lakásügyben?

Az új lakás ügyében! Fel kell mondani - negyedévi lakbért így is ráfizetnek - s aztán szép lassan meg kell kezdeni a kihurcolkodást.

Kezét a szívére szorította. Megdermedt. Holtabb volt most, mint Béla a koporsóban. A szava is elállt, torkát görcs szorongatta.

Hogy elhagyja az ő lakását? Az új lakásukat? A kettejükét? Béláét s az övét?

Ugyan! Képtelenség! Ő odatartozik, nem ide! Az az ő otthona, nem ez itt, ott él csak igazában, az ismerős bútorok, szőnyegek és képek között, a meghitt légkörben, ahol Béla van vele, oly teljesen, megfoghatóan szinte, mintha élne. Nem, képtelenség! Azon a napon, amikor ez megtörténnék, ő sem él többé; minek?

Apja, anyja a szeme sarkából figyelte. Egyetértőleg pillantottak egymásra. Apja később elővette a tárcáját. Gyöngyöző homlokkal, a játékos reszkető kezével - aki mindenét feltette most erre az egy kártyára - bankjegyeket számolt eléje.

- Holnap fizesd ki a lakást a következő negyedre, - mondta - nehogy elcsapja a kezedről valaki. A lakás gyönyörű, könnyen kaphat most új gazdát, még hozzá nagyobb lakbérért.

Megborzongott. Csak azt ne!

Másnap lefizette a lakbért. A házmesterné kis mosolyt nyomott el a szájaszélén, de ezt nem vette észre s délben - mint már annyiszor - utánalesett az utcán.

- Ma is megvárta az a vörös fiatalember -, mesélte a vicinének. - Nem olyan szép, mint az első volt; férjnek hiszen megjárja.

S ebben maradtak.

Félév mulva mondja a házmesterné, mikor az esküvőjét szóba kellett hoznia végre: ó, én már régen tudtam, hogy ez lesz a vége, hogy a kis nagysága is vonzódik a leendő kedves férjéhez!

Ugyan honnan tudta volna? Mikor ő se tudta? Dadogott és csodálkozott. Hiszen csak a lakásért... a bútorokért... a kárbaveszett sok mindenért ... s hogy a szüleit megnyugtassa...

Vagy ezt már nem is mondta?

A pompás, fehér ara-ruhát a dús fátyollal s a koszorúval régen eladta már. Igen előnyösen, szerencsére. Fekete kosztűmben esküdött, fekete kalapban, fekete prémet vetett a vállára is és két tanuval csak. Este volt az esküvő, hideg téli estén, zord hidegben s utána szerény vacsora a szülői házban. Attila ünnepélyesnek indult szándékai szerint, de csak gyámoltalan volt.

- Inkább temetéshez hasonlított az egész, mint esküvőhöz -, mondta az egyik tanu, akit kikérdezett később a csodálkozó rokonság s megrázkódott: brr!

Tízkor már az új lakásban voltak, ahol némi változás esett azóta, Béla legalább nem ismerne rá. Az öblös karosszék józanul az új férj íróasztala mögé került, amit hazulról hozott magával s ezzel el is vesztette jelentőségét. A művészképek lekerültek a falról s a biedermeier-szobában kaptak helyet. Igen, ezt előre megmondta az urának. Az vállatvont. Miatta!... majd csak elfeledi egyszer! Egyelőre hadd tetszelegjen ebben a szerepben.

Az asszony megállt a szoba közepén. Kalapját levetette s a kosztűmöt gondosan kikefélte, mielőtt eltette volna. A selyemharisnyát is megnézte, mert amilyen alattomos jószág, parányi lyuk nagyobb galibát okozhat, de nem, nem volt semmi baj. A sötétzöld selyempaplan - amit Béla vásárolt - most az ő fekhelyét takarta. Az övét. A halványsárgát adta inkább az urának, ami eredetileg - így mondta gondolatban, szenvtelen arccal, mint mikor operáció előtt az orvos szurkálja az érzéketlen beteget, próbából - az övé lett volna, de hát most így volt. Így.

Óvatosan kopogtattak az ajtaján s az ura mekegő hangját hallotta, mézédes, ünnepi hang volt: bejöhetek, szívem? - s már látta is az ura pelyhes, szeplős, utánanyúló kezét. Megrázkódott.

Köröskörül a falról Béla nézte őt, ki tudja, hány alakban. Béla...

Hamar papucsba bujt s valami pongyolát kapott fel, ami éppen a kezeügyébe akadt. Ha ráér s a tükörbe pillanthat: könnyen csúnyának találta volna most magát.

- Majd inkább én megyek át -, szólt ki hűvösen, tárgyilagosan, míg a pongyolát fölöslegesen szorosra csavarta maga körül.

- Ez a vezeklés azért, hogy mindég vele maradhassak, - volt az utolsó értelmes gondolata.

Reggel, mikor ébredt, az ura mesze járt már, egy pestkörnyéki gimnáziumban tanított.

Fázósan húzta össze magán a ruhát s szigorú szemmel a szobát vizsgálta, mert betegesen rendes volt, de inkább pedáns.

Kinyitotta az ablakot, kirakta az ágyneműt, jókorákat pacskolva a kövér, tömött párnákon, aztán elővette a portörlő ruhát.

Béla képén néhány porszemet fedezett fel, azt törülgette le legelőbb is, gondosan, gyöngéden, majdnem áhítattal.

Az udvarról tompa dobszó hallatszott.

Szőnyeget porolt valaki.