Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · TOLNAI GÁBOR: ARISZTOKRATIZMUS ÉS SZECESSZIÓ
Fiatalságuk legfőbb menedékén, az önművelésben, legmélyebb közös élményük, a századfoduló nagy mámorbaejtője, Nietzsche. Az
Nietzschevel volt tele különben a kor egész levegője. Négyesy stílusgyakorlatainak egy másik kis csoportja, akik az új-gnósztikus Schmitt Jenőt hallgatták esténként az Akadémia-kávéházban, éppúgy Nietzschet olvasták, mint Balázs Béla, aki németországi egyetemi féléveiről az ő műveivel tért haza. A háborúelőtti fiatal írók számára Nietzsche volt a keresztvíz; olyanok is átestek rajta, akik nem voltak kiválasztottjai a hitvallásnak. Ha a századforduló utáni évek folyóiratainak összeállítanák a névmutatóját, a legtöbbet szereplő külföldi nevek élén minden bizonnyal Nietzsche szerepelne. Lassanként szinte tömegcikk lesz, emlegetni majdnem közhelyként hat. Magától értetődik, hogy most azok, akiknek ő az arisztokratikus művészetfelfogást jelképezte, a közhellyé váló Nietzschetől eltávolódnak. Arisztokratizmusuk, amelyet tőle örököltek, elzárkózik attól a Nietzsche-imádattól, amit a kor tucatírói színpadon és ujságcikkekben kitenyésztettek. Babits írja jóval később: «A Nietzsche-utánzás nem imponál, mióta Nietzsche gondolatai divatcikkek lettek.» (
Nietzsche szavai, midőn először döbbentették meg őket, egy nagy önműveléssel kifejlődő emberi réteg uralmát hirdették számukra, s ugyanaz a Nietzsche, az elitnek szóló belső elveit megcáfolva terjed most a tömeg között. A közhellyé váló Nietzsche helyett Kosztolányi egy másik arisztokratára hivatkozik, Platóra. A görög filozófus Nietzschehez hasonló hatással egyikükre sem volt, Kosztolányira sem. De a tekintélyét vesztett ideál helyett jólesik a szellemi arisztokratának is magas rangot viselő rokonokra találni.