Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: JUHÁSZ GYULA

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: JUHÁSZ GYULA
S a ragyogó azuron át a lelke
a Genezáret kékségét kereste.

Ez a bibliai kép önvallomásnak is igaz. Vágyott a végtelenbe, de keresztény halálvágya s magyar keserűsége közt hányódva vissza-visszaszólította két öröm: a szépség és a magyar táj. A szépség abban a túlfinomult, imádandó, parnassien formában, ahogy csak a századfordulón szerették Londonban, Párizsban, Münchenben, Pesten, Szabadkán vagy Fogarason; a magyar táj, ahogy gyerekkorában az alsó Tiszánál megszerette.

Papnövendék emlékek, a magyar szegénység s e vérré vált szépségimádat szólaltatták meg egy életen át. De a szépségimádat egyre apad, a végefelé már csak a keserű magyaré a szó. Ifjúkori első két verskötetében a hármas ihlet még váltogatja egymást s egyelőre a kissé tanáros szépségkultusz a legerősebb, önarcképét is ebben az életformában rajzolja:

Ki voltam én? Talán a legutolsó voltam,
ki Numa birtokán pár évig haldokoltam,
Virgilius versét olvasva holdas éjen...

Vagy a sánta kovács-istenről írva:

Vert rohamot, hol a dagadt Szkamander
bősz biborával omló partokat ver
s az égre bőg a népverő csata.

S lankadtan, félőn, álmodozva, lágyan,
egy búsuló juhászt is, nyárfaárnyban
ki békés, fáradt, árva, mint maga.

A parnassien könyvemlékek legjobb kötetébe, a «Késő Szüret»-be is áthúzódnak (Trecento, Így szólt Michelangelo, Goethe Weimarban, Achilleus pajzsa, A korán elmenők, Stanzák); sokszor katolikus hitét is esztétikummá lágyítják. A szépség és a menny honvágya összemosódik, azért kívánkozik el a földről, mert fáj a szépség:

Mint Terézia szerelmed nyilától
tested sebét viselte boldogan,
a vágy nyilát ugy hordom én s a távol
honvágya fáj örökké, ó Uram!

A végek a szegénységgel szövetkezve leghamarább ezt a szépségimádást hervasztják el. De miközben hervad, megtisztul, mintegy szomorodó kereszténységéhez nemesedik. Az első parnassien verseket még a gondtalan bölcsész költi, a szépségszomjban sok a fiatalos öntetszelgés s néha túlteng a filológus emlék. De a későbbiekről a szellemi-testi nélkülözés leszaggatja a stíláris fényűzést. Pár év mulva ez a cikornyátlan szerelem is eltűnik, megmarad a magyar költő, kis-magyar tájakat festve, testvérbánattal a tiszai magyarok közt.

Aki egy életen át a végtelenbe készül, védtelen a földi szerelemben. Csak az ízlik belőle, ami hasonlít a végtelen vágyához. Juhász Gyula találkozott Annával.

Nem volt elérhetetlen asszony, a költő mégis azzá alkotta. Ez a szerelem a testetlenítés csodája: csalhatatlan költői ösztönnel rögtön és végképp reménytelenül szeretett bele. A nőnek nincs sok szerepe az ilyen szenvedélyben, nem áldhat és nem ronthat, akaratlanul ihleti a vágyat, amely csak ürügyet keres újabb földi fájdalomra. Juhász Gyula valószínűleg alkatilag is aszkéta volt; fáradt fajta, egy tüdőbajos távirász nélkülöző fia. Annában is a túlvilág viszfényét kereste, a beteljesedésnél eleitől fogva édesebb volt az emlék:

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
de azt tudom, hogy szőkék a mezők,
ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
s e szőkeségben ujra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
de ha kinyílnak ősszel az egek,
a szeptemberi bágyadt bucsuzónál
szeme szinére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
de tavaszodván, ha sóhajt a rét,
ugy érzem, Anna meleg szava szól át
egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

A haját, szemét, hangját elfeledte, csak a vágyat szerette benne. Boldog szerelem volt a szó költői értelmében: nem zavarta földi öröm.

Egyébként is Váradon volt a legboldogabb. Nem Pesten, itt szabadult meg egy időre a kisvárostól. Pár évig őt is megejtette a «Holnap» kör költői fegyverkezése, a váradi fiatalság készülő országfoglalása. Testileg is itt érezte magát leginkább a nagy könyvélmények, Nyugateurópa és Görögország közelében. Egy nagy nemzedék költői bódulattal a valóság fölé emelt egy magyar várost; papok, megyei urak, szabadkőműves zsidók feje fölött boros barátságba s forradalmi hévbe forrt össze. De a szenvedély örök kétoldalúságával költői ujjongásuk minduntalan átváltott a politikai haragba: a nyelvújító fiatalság egy demokratikus Magyarországért is lobogott. 1908-ban jelenik meg első gyűjteménykötetük, a «Holnap». Hiábavaló nagy illuziók esztendeje ez, akárcsak 1790, 1847 vagy 1934. Egyik tehetetlenségbe fúl, másikra pusztító vihar jön. Vihar vitte el az 1908-as izgalmat is. De akkor Juhász már rég a végeken rostokolt.

1917-ben végképp visszatért szülővárosába, Szegedre. Itt érte az összeomlás, a hivatalvesztés, itt öltött testet az egykori eszménykép. Juhász Gyula a szegedi megszálláskor találkozott először Franciaországgal. Francianyelvű lapocskájában verekedett az országért, a nemzetért, amely szerelmes fiától szennyes ürüggyel elvette a kenyeret. Nyugat és magyarság egyszerre, egyként arcul ütötték. Nem pörölt; a régi búsulással, de a régi esztétikai örömök nélkül koldus magyarjai mellé heveredett, a Tiszapartra. A rohateci morva Mária költője a magyar Miasszonyunkhoz fordul:

S jöttem én is, e szomrú öltő
bús magyarja, hü zarándoka,
mit adhatnék, csüggedt, árva költő:
e dalt hozom, mint könnyét a felhő,
Te feketén is vigaszt derengő
Magyarok Asszonya!

A hangja érdes, az egykori stilizált katolicizmus most a magyar pogányságot súrolja. Imádkozó magyarjai félig áhítatos zsellérek, félig sunyi bessenyők, a szelíd papnövendék hirtelen visszaemlékszik a varázsszavakra, a koldushoz húz, mint Lőrinc barát. (A Fekete Mária, A Tápai Krisztus, Haviboldogasszony, Betlehem.) És önarcképét se antik gemmákra képzeli, mint az első szonettek idején; «a magad cigányát lásd bennem, ó magyar» énekli mélyebb önismerettel. A magyar témakör kibővül, a Tisza már állandó szólam (Megint a Tiszánál, Magyar Idill, Tápai Lagzi, Vizimalom) s állandó szólam a szegénység is, amelyet zsellér ösztönnel II. József bécsi szobrának panaszol föl:

Már minden tartományod elveszett,
de a szegénység él s uralkodik még!

Azelőtt is vissza-visszanézett a régi magyarokra, most tépelődő, tragikus példaképeit sorban megidézi; legszebben talán az öreg Arany Jánost:

Öreg magyar szivéhez oly közel volt
október ősze Margit szigetén,
szemérmes fényű, fátylas, enyhe mennybolt,
melyen a felhő kedves jövevény.

Öreg karosszék lett a réve néki,
békés, dalos rév, hol ütemre megy
a bucsuzó idő, mely visszakéri
az életet, mely hajszálon remeg.

S elszunnyadóban, hüvös délutánon,
míg gémberedő ujja a gitáron,
elébe toppan Toldi és Piroska:

Hunyt ifjusága és hantolt szerelme,
az édes és bus vágyak zöngedelme
s lassan lejár a hamvas homokóra.

A szellemi ősök mögött a nép ősei is föltünnek, a Tisza Maros szög táji és népi hatása alatt meglátogatja a pusztai magyar mult. (Emese Álma, A Szeri Pusztán, A Szent Szarvas); bessenyős ízű katolikus verseivel egyidőben az elsűllyedt pogányság hősei is behúzódnak a költészetébe.

Egy fél emberöltővel megelőzte a «népi arcvonal»-at, a hamisítatlan Adyval ő a legnagyobb előfutáruk. Még a «Nótázó, vén bakák» párját is megírta a szegedi bakák emlékére írt «Negyvenhatosok» című versében:

...Mind csöndben szunnyad s álmát álmodja a holt ott
- (elfáradt gyermek mostoha anyja ölén) -
hűs Tisza partjáról, hol a szürke füzes szomorún leng,
nagy jegenyék dala zsong, szőke akác mosolyog.
Hol Dugonics búsong, Dankó muzsikál és méla Tömörkény
darvadozik anyaföld csöndes eresze alatt.
Hol kis házak előtt, ha vasárnap alkonya barnul,
ülnek a jó öregek, égnek a makrapipá
k
s várnak a szép eladók pötykén kivirulva az ablak
százszorszépei közt és violái mögött,
s várnak néma sötét sorban, siró szemmel feketében
fájdalmas szüzek és bánatos édesanyák.
Véres idők terhét hordozza borongva, lemondva
e sereg és neki már mit hoz a vak diadal?

Kedveseik vérén váltságot nyert Magyarország
s szörnyü dicsőségük fénye ragyog Szegeden...

De a háborús vértanuk nyomán - akárcsak Adynál - Dózsa árnya is fölrémlik:

Hej, a sirok egyre nőnek
szőnyegén a temetőnek,
elhervadnak mind a rózsák
őskertedben, Magyarország.

Ó de néha éjten-éjjel,
mikor csak a kakas éber,
kigyúl egy láng, mint az őrszem,
a szegedi temetőben!

Nézi más láng lobogását,
földi tüzek égi mását,
vár egy napot fölkelőben,
régi magyar temetőben!

Amit a népi arcvonal ma országszerte kutat, Juhász Gyula tizenöt évvel hamarább átélte a szegedi tanyák közt.

Petőfi Zoltánka szobájában lakott, elvadult emberiszonyatban. Az öngyilkosság megszokott mozdulata lett. Hanyagul verselt, jelzői ellomposodtak, rímei elfáradtak. De annyira költő volt, hogy a legfáradtabb szó is arannyá vált az érintésétől. Utolsó korszakában már-már az öreg Vörösmarty hangjára talál:

A szép szó pusztába kiált hiába,
károg a varju, vijjog a vihar:
betakarózom vad dalaival.

Így közelgett lassan a vég. Alkati mélabúja rég a téboly felé taszította, az élet aztán megtette a többit. Barátja, Gulácsy Lajos, az őrült festő járt előtte s mutatta a szomorú utat. A szülőváros magához ölelte; szerették, ápolták. De a mirígyek, idegek, agysejtek gonosz munkája ellen semmit sem tehettek. Ült Petőfi Zoltánka szobájában és sírt. Fiatalok, még itt vagyok! sikoltotta utolsó verskötetében. Fölösleges jajkiáltás volt, a fiatalok sohasem felejtették el.