Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: JUHÁSZ GYULA

Ez voltam én. Valaki, aki készül, valaki, aki árván erre tévedt s akinek utja végtelenbe mélyül.
Juhász Gyula: Ezek enyémek.

A századeleji magyar szellemújulás sohasem tartotta magát «nyugatos»-nak. Arany és Gyulai hagyatékőrei ellene is felszították az ötvenes évek óta meg-megújuló vérvádat: a forradalom az «általános emberi» kedvéért elhanyagolja a nemzeti kincseket. Holott az igazság éppen fordítva áll, a megvádolt nyugatosok sokkal magánosabb s gyökeresebb magyarok voltak, mint a borús népballadákat pengető megfontoltak. Nyugati versformákban, nyugati kísérletek ürügyén, európai humanista síkra vetítve tulajdonképpen a kuruc ütött vissza a feudokapitalizmus labanc vagy ál-kuruc kegydíjasai ellen. Ezek: társas lények, a nyugatosok: árva magyarok, a kesergő nótaszerzők: közéleti tekintélyek, a kozmopolita forradalmárok: magyar nyelvbúvárok vagy elkeseredett újságírók. A forradalom belső erőkből merített s szinte jelképes, hogy a megvádolt sereg önarcképekké hevülő versekkel emlékezett meg magyar elődeiről és sohase hódolt idegen mesternek, mint például Swinburne Baudelairenek vagy Mallarmé Poenak.

Egy emberöltő aztán lehántotta róluk az esztétikumot, az orkán letépte a nyugati ruhát. Mindig a magyar lázadt bennük:

Hoztál magaddal új dalt, mely az ősi
örök verseknek őrzi zengzetét...

mondja Juhász Gyula a fiatal Babitsról s az idézet mindnyájukra áll. De öregségükre a magyarság láthatólag is kitört belőlük. Ahogy az öregedő ember egyre többet gondol apjára, a «kozmopolita» felforgatók is lassan bezárkóztak szellemi elődeik, Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, Széchenyi magyar magányába. Ady alkonya a «Nótázó, vén bakák» fölött vöröslik, Tóth Árpád pályája az «Aquincumi Korcsmában» végződik, Kosztolányi az «Életre-Halálra» sikolyával Kelettől búcsúzik, Babits őszi hirnöke az esztergomi magyar Capitoliumról száll le s Juhász Gyula a rohateci morva Máriától a poros tápai feszülethez ballag. Róla teljesen lefoszlott a szép köntös, az út nehezebbik felén már csak szonettekben őrzött magyar arcképek a szegedi zsellérárnyak kísérték el.

Semmisem adatott meg neki. Várad kivételével legszebb éveit határállomásokon morzsolgatta, a műveltség szentélyeit csak álmában látta. Minden nagy kulturemlék látomássá tisztult, megszabadult a valóság véletleneitől. Párizs olyan szép volt, amilyen csak Máramarosszigeten lehet:

Kegyes atyáknál öreg iskolában
magyart, latint oktattam itten én.
Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam,
fiatalságom ódon szigetén...

és Athén olyan sugárzó, amilyennek csak a kárpátalji Szakolcán képzelik. A «végek»-en élt, földrajzilag és anyagilag egyaránt. Ami másnak hervadt uti emlék, neki örök fájdalom:

Vár Várad, Pest, induljatok,
vár Párizs és Abádszalók!

intett a vonatoknak pokoli öngúnnyal. Az élet a keveset is megtagadta tőle; a futó vágy e kietlen magányban az elérhetetlenség énekévé hevült. Papnak készült, szeplőtlen papnövendék álmai később a világi szépségekhez pártoltak. De az élet később is szerzetesi szegénységben tartotta s a pogány-világi szépségeket elérhetetlen álmokká finomítva szerette, akárcsak Máriát.

A végeken élt, ami annyit is jelent, hogy közel a végtelenhez. Magyar költők közül ő tér vissza legtöbbször e szóra. Egyformán szereti alanynak, jelzőnek, határozónak, néha egyenesen hozzá versel. A kedvenc rím sokszor lelki kulcs, Swinburne thalasszális révületét például mindúntalan elárulja a sorvégeken kicsendülő «tenger». Juhász Gyula a versek utórezgését leginkább a «végtelen» szó elsimuló, lágy ütemére bízza. Ez a végtelen egyszerre katolikus és magyar s élete végén mind gyakrabban kísérti. Jeléül, hogy a legnagyobb keresztény bűnre, az öngyilkosságra keresztény lélekállapottal készült. Katolikus a végtelen, örök béke van benne, szent Ágoston lelke telíti, de magyar is, hasonlít ahhoz a mennyhez, amely a tiszai táj fölött kinyílik. Úgy vágyott bele, mint egy szerzetes s úgy ismerte, mint egy pásztorlegény. Első verseiben még kacér-dekadensen rajzolja:

És testvérem e nagy feledés,
elpihenés, elheverés,
elcsöndesedés.

Ó táj, Tahiti, Citere,
álmatlan álmom szigete,
ó vágyam ligete...

De a hang nemsokára méltó a nagy látomáshoz:

És minden dolgok mélyén béke él
és minden tájak éjén csend lakik
s a végtelenség összhangot zenél
s örök valók csupán mély álmaink.

Mindúntalan fölvillan egy megható, ügyetlen mennybemenetel pillanatképe, «ha majd az égi mezőkre megyek», a «felhők útján szállok víg egeknek», «elindulok szebb fényű csillagokba», «mint égbe lejt a halkuló madárdal», «akinek útja végtelenbe mélyül», írja s szinte természetes, hogy tőle való a gyönyörű pünkösdi vers egy tétovázó Krisztusról:

... oly idegenül tündökölt a menny még
s oly széditőnek tünt a végtelenség.

Folyton lenézett, búcsút mondva halkan
és fájó szivvel szállt a szüz magasban.