Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
Mindjárt az elején megvallom, csodálkozom azon a barátságtalan, vagy legalább is zavart mutató fogadtatáson, melyben a napisajtó kritikája
O'Neill, mikor arra vállalkozott, hogy Sophokles Elektrájának témáját modern keretben ismétli meg, nagyon szerencsésen oldotta meg az időben való elhelyezés kérdését. Nem napjainkba helyezi, hanem olyan időpontba, amely elég közel van hozzánk, hogy a szereplőit modern embereknek tekinthessük, viszont eléggé történelmi, hogy olyasféle időbeli távolság perspektivájában láthassuk, mint a klasszikus görög a monda hőseit: 1865-be, az amerikai polgárháború idejébe. Ezzel azt is lehetővé tette, hogy felhasználhassa azt a motívumot, hogy a férfi-főszereplők háborúból jöttek haza s e háború alatt szövődött a szerelmi viszony, amelyből a cselekvény kiindul.
Egy még nehezebb feladatot is meg kellett oldani: áthidalni azt a roppant világnézeti különbséget, mely a görög ókor és a mai keresztény emberiség között van. A görög költő úgy állíthatta be az eseményeket, hogy ezek az emberi akarattól független végzet kényszerű rendelkezései, amelyek alól a szereplők nem szabadulhatnak meg. Keresztény modern embereket nem lehet ezzel a determinizmussal kielégíteni, mi az embert magát tekintjük felelősnek cselekedeteiért s ezért megköveteljük a költőtől e cselekedetek indokolását. Más szóval: a modern költőnek lélektani alapra kell állítani szereplő személyeit, hogy számunkra érthetővé váljon, amit cselekszenek s így létrejöjjön a megdöbbentő hatás. O'Neill lélektana abból indul ki, hogy az ember legerősebb, szélső cselekedeteket előidéző indulatai sohasem egyszerűek és tiszták, hanem a tudat különböző rétegeiben vannak beágyazva, a tudatosság különböző fokai szerint, hogy nem mindig pontosan az a nevük, amit az önmagukat szégyelő érzéseket alsó-tudattalan rétegeibe lefojtó tudat ad nekik. Lavinia
A XIX. századi dráma az emberi lélek másodlagos ösztöneire alapította cselekvényeit, társadalmi, családi komplikációkra, a szerelem és halál őstényeit is a sekélyebb társadalmi síkon tárgyalta. O'Neill megkísérelte visszavinni oda, ahol az emberek elemi, legmélyebb ösztönei s a belőlük kirobbanó cselekedetek határozzák meg sorsukat. Szerelem és gyermeki szeretet, féltékenység és félelem, olyan indulatok hajtják az embereket gyilkosságba és öngyilkosságba, amelyek alakjaiban kulturától szelidítetlenül, felfokozottan élnek s megvan az az elemi feszítő erejük, hogy végzetes cselekedetekre ragadjanak. Ez nem Grand Guignol,
Nagyon elmésnek tartom, ahogy O'Neill a görög kórust modernizálja. Az öreg családi-bútor kertész, a gyászházból kilépő polgárok, iszogató cimborák beszélik meg a Mannon-ház dolgait s megadják hozzájuk a köznapi kommentárt. Ezek a jelenetek nyugvópontokat adnak az események vad iramában s ezenkívül mindennapi keretet a cselekvény kivételes tényeinek.
Amerikai tragédia ez, méreteiben is amerikai, mint egy kritikustársam szellemesen megjegyezte, drámai felhőkarcoló. Van benne valami amerikai ízű nyerseség, amit talán a szentimentalizmus teljes hiánya okoz. De benne van az amerikai ember bátorsága, korlátlan lehetőségeinek tudata. Lírája alig van, olyan emberek számára írták, akik nem érnek rá ellágyulni az életküzdelem közben s tudnak kegyetlenek is lenni. Ezért vannak szögletei és egyenetlenségei is, nincs olyan egyenletesre csiszolva, mint egy jó európai író műve. Gyanítom, hogy a leginkább amerikai lélekből lelkedzett írásmű, ami hozzánk került a tengeren túlról. Legalább is legkevesebb benne az európai íz.
Nagy dráma nincs nagy szerepek nélkül,
A rendezés is hozzájárul, hogy ez az előadás jelentékenyen megjavítsa a Nemzeti Színház erkölcsi mérlegét. Minden részletre kiterjedően gondos, megértő rendezői munka; nem «marad benne», ahogy színházi tájszólás szerint mondják, a darabban semmi hatás, a játék mindent kihoz, a tempó is megfelelő s a művészeket a rendező nem engedi elfáradni. Nem tudom, szerzői utasítás-e vagy a rendező,
Úgy tudom, a közönség felkarolta az előadást s szívesen izgatódik együtt a darabbal, részt tud venni a boldogtalan szereplők sörét sorsában. A közönség mintha meg akarná mutatni, hogy jobb a hírénél s el tudja fogadni a jót is, ha lelki kapcsolatot talál vele és szuggesztív módon viszik elébe.