Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA
Meglátása módját szeretem. S azt, hogy miképpen érik benne költészetté az élet nyersanyaga. Verse megőrzi a látomány hamvasságát s szavai hálójában az élmény pillangója eleven marad. A csak egyszeri konkrétum elindul az általános érvényű absztrakció felé, az absztrakció viszont inkarnálódni akar. Ezt a folyamatot igaz költő ott fogja meg, ott pattantja ki verssé, ahol az érzéki testiség teljessége értelmessé és jelentőssé vált. Az érzékiség és értelem találkozási pontja a döntő: a vers, mint egyéb bűvös rigmus is, akkor varázsol, ha a «helyes helyen, a helyes pillanatban» alakul ki.
És szeretem magát Vészi Endrét is költészetében megnyilatkozó gyermekded lelkét. A friss fáradtságot, illuziómentes romantikát, vidámságra hajló keserűséget, dacos reményt. Anyásan kívánom megsímogatni verseit. Még esetlen sorai is vonzók, mert őszinték és érzelgősség nélkül mondják kemény, lenyügözött fiatalságát.
«...Hatnapos szakáll sűrűdik államon,
(lám kicsit büszke is rá, hogy van már beretválnivalója!)
tinta ring szemeimbe
s tizenkilenc év nehezlik vállamon,
a huszadiknak intve.»
Bicegő sorok, de már nem teszem le a füzetkét olvasatlanul, mint annyi más ügyesebb rímfaragóét: mint a falánk óriás, emberszagot szimatoltam. S aki még gyenge soraiban is ember, az jó soraiban költő.
Nem tagadom, kevés még a kötetben az olyan kifogástalan költemény, melyen nem lehetne sem módosítani, sem javítani. De egy olyan vers sincs benne, melyet felesleges lett volna megírni. A rímek gyakran süketek, de mindig belső összefüggésre felelnek. Egyszerű, külső cicomát kerülő szólamok fejezik ki világosan a prózában kifejezhetetlent; értékessé, azaz összefüggő eleven lelki folyamattá váltják az ötletek, hangulatok, futó észleletek, érzéki rebbenések aprópénzét. Mint ahogy kisinashoz illik, aki megszokta fogához verni a nehezen szerzett garast, Vészi Endre takarékoskodik a szóval, a retorikával. De mint ahogy költőhöz, tehát nagyúrhoz méltó, bőven szórja valódi kincsét: a sajátos látományt, melegtapintású szeretetet, az izmos vágyat, önmagát.
Nehéz olyanról írni, ami nagyon kell nekünk. A gáncs, ugymint a hűvös elismerés, sőt a kíváncsi érdeklődés is, bőbeszédű. De mit szóljon a mama rég nem látott gyermekéhez, mit mond az asszony, aki kedvesének örül s mit írhat a versek szeretője arról a költőről, aki megrendíti? Enyém ez a költészet, szeretem. Legjobban a hasonlatait. Nem akadnak meg az első szerencsés képtársításnál, nem a jelenségek felszínén játszóak, nem dermesztik mozdulatlanná az egymáshoz toluló elemek ölelkezését. Apró drámák ezek a metafórák, szemünk előtt történnek meg.
«... fájlalja derekát a torony is,
hajolna, ámde merev szegény,
minden téglája külön beteg...»
«... itt úgy látszik, mintha a kémények
tartanák az eget.
. . . . . . . . . . . . . . . . .
... kezében füsttel szalad a nyurga,
ideges lábu szél.»
Vészi Endre szereti a magasba meredő tornyokat és kéményeket. De kedvence a szél. Százféleképen becézi:
«... lenge, kicsiny szoknyában
szállt a szél a kertben.»
«Szárnyasnak» mondja a természetet, «kék selyem ingben futkároz» felette az ég, és «kis szárnyacskáin szállnak a lámpafények.»
«... a korcsmából most jött haza
a hold, fénylik ezüst haja
a puffadt felhők között.»
És «részegen botladozó esőről» is tud. Sokszor fogalmazza újra ugyanazokat a metafóra-elemeket, mert nem véletlenül vetődtek elébe, hanem együtt él velük. Balázs Béla írta meg valaha Ady költészetéről szólva, hogy az igazi metafórák begubózott mítoszok; nem csak történést rejtenek, de össze is függenek egymással, szétszórt darabjai örök, ősi révületeknek; megelevenednek és saját sorsra kapnak. A költő maga is az ilyen egyetemes mítoszból kiszakadt bolygó metafóra. Hiába születik az Akácfa-utcában: részese a természetnek és továbbszövője annak a mágikus szőnyegnek, amelynek fonalai egyaránt fogják be a vad oroszlánt, szelíd bárányt, a falu televényét és a városok tornyait.
«A felhőknek szürke, álmos köpenyét
te vonod úgy magadra, mint a hold...»
Nem kell kunyhóban születnie, nem kell zöldelő lankákon játszania, hogy megértse és megszólaltassa a «fejével biccentő lombot» s a «kis pásztorköpenyét magára öltő reggelt». «Egy nap a Szabadságból» elég hozzá, hogy hazataláljon s a szőlőszem huszonegy gyermekdeden megszámlált testvérével elhozza neki a szép versének kosarába rakja a szüreti hegyet venyigéstől... Ma divat hangoztatni, hogy ki-ki csak abban van otthon, amibe beleszületett; illetősége, vére-fajtája gyúrja az embert. Sőt, így osztódik ki neki az az áthághatatlan határú kis szellemdarab is, amelyen mozoghat. Nos, ez a romantika kellékeivel felékesített materializmus épp oly kevéssé helytálló, mint ama másik, amely
Természetes, hogy mivel külön életformákba cseppent egyének vagyunk, rokonszenvünknek is van hierarchiája s a sok alakot ölteni tudó varázsló, a költő is vissza-visszakényszerül oda, ahová a legtöbb társadalmi szál köti. Így Vészi Endre sem feledi el Akácfa-utcája atmoszféráját s a kis inasgyerekkel még szorosabb barátságot tart, mint a fűszálakkal. Az «Öröm», a «Három év után», a «Fiatal munkás» tanuskodnak róla.
«Most segéd lett és kinek segít ő?
Nem lett különb, úgy érzi egyre ezt
és a jövő nem bíztat,
De ezek a megrendítő sorai is túlnőnek szűk értelmükön: bennünket fejeznek ki, mai dúlt világunkban eléréseink töredékes és hiábavaló voltát. Segédek lettünk
Nehéz arról írni, amit szeretünk... s még nehezebb arra kényszeríteni magam, hogy bírálgassam is a kedves fiút, aki az «Ünneprontó»-val megajándékozott. De a költő éppen értékével hívja ki a szigort; Vészi Endre megérdemli, hogy kritizálják, hogy számonkérjék tőle: mért nem komponálja meg szilárdabban a verseit, mért nem iparkodik tisztább zenére, és főleg: mért nyel el szótagokat, sőt néha egész szavakat, valami amúgyis döcögő ütem vagy mérték kedvéért? S akibe annyi szorult bele az igazi poétából, s aki mellesleg még mesterember is, az anyag becsülésére, kemény formák tiszteletére nevelt vésnök
Zsenge húsz esztendeje elegendő mentségül szolgál Vészi Endre apró elvétéseinek. S a szeretetteljes «kákán csomót keresés» csak bizonyítéka annak: hogy tudjuk milyen sokat követelhet önmagától!