Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA

Jankovich Ferenc: MAGÁNYOS VIRRASZTÓ
Sik Sándor versei - Szent István Társulat

A Magányos virrasztó költője a hegyek közt érzi magát leginkább ihletének forrásánál, «az anyagtalan kék magasban». A hegyek világát idézi a könyv zöme. Valóban, Sik Sándor költészete kezdettől fogva feligyekvő szárnyalás, harminc év szakadatlan, pathetikus lendülete a csúcsok, magasságok jelképes világa felé. S ezt a heves szárnyalást puritán költői erények kísérik: tartózkodás és okos mérséklet, mely megóvja őt kortársai divatos túlzásaitól; s a vers megbecsülése és nemesebb kultusza, amely éppen kiválasztja katholikus költőink sorából s a Mécs Lászlók és Harsányi Lajosok fölé emeli.

De mint azon költők verseiben általában, akiknél a költészet más megfontolásokkal is kénytelen osztozkodni, ember és költő elfordított fejjel állnak egymással szemben itt is, holott kezetfogni óhajtanának. S éppen ez a dualisztikus ellentét bizonyos lényegi antagonizmus formájában adja meg a Sik Sándor-versek jellegét. Az ember, «akit a rendelés a forró mába küldött» s mintegy a valóságok másfelé kötelező talajára vetett ki, ellene néz a költőnek, aki a követelően, fenyegetően és fojtogatóan torlódó valóságok világából kitépve tekintetét, ég és föld között lebegteti magát. Túlzás volna azt állítani, hogy Sik Sándor pesszimista költő, de hogy áradó optimizmusa az idealista lélek kétségbeesett menekülése a pesszimizmus csapdái elől, kétségtelen. Minthogy reális és transzcendens nem tud különválni benne, örök küzdelembe bocsátkozik: s e kétfajta életérzés nyugtalan, kereső szintézise majdnem minden verse. S míg föld és ég, anyag és szellem egy nemzet és egy társadalom keretein is túl gyűrkőznek egymásnak újra meg újra ismétlődő összecsapásokban a filozófikus én, a krisztusi testvériség, a humánus emberiség, s a tételes hit fanatikus jelszavaitól és tüzes retorizmusától kísérve, úgy tünik föl, mintha lelkiismereti riadókat hallanánk, amelyek elbúgnak, de a probléma változatlanul megmaradt: egy test és lélek mezítlen harcában villog elénk távolról, már-már szinte az ég pereméről.

A csigaházból ó be jó kibújni,
Amelyben örökszomjú énem ujjnyi
Megnyomorított csiga-torza él.
Már nem is vagyok más talán:
Csak tiszta test, akár az encián,
És lélek, mint a fenyvesormi szél.

Ha eszményi célhoz mérjük a kötet mondanivalóit, ezek volnának a könyv célhozért sorai, s ime, ezek is egy talán tövisére szúrva.

«Lesz még szőlő és lesz még lágy kenyér! Meghalt a Krisztus az esettekért is!» - mondja a költő Homoki felhők c. versében s itt nyilván a parasztra gondol, «a kérgestalpú ácsorgó magyarra, kinek a földön nincs ügyére pardon». S ezt mindenki tudja, akinek csak a könyv kezébe kerül, és helyben is hagyja fejbólintóan, mintha a szószékről hallaná. A magyarságról, emberiségről, kereszténységről, Egyházról irott szép versek éppen úgy számíthatnak megértésre és helybenhagyásra, egyformán lendületesek és meggyőzőek, retorikusok és didaktikusak. Kimondott vallásos versei is valahogy úgy illenek a hívők kezébe, mint a gyermekébe a Pósa-versek, hatásosak, oktatóízűek és meggyőző erejűek, vallásos összejöveteleken szavalásra kiválóan alkalmasak (pl. Hiszek.) Ahol a költői mag hiányzik, azt rendszerint pótolni tudja a gyakorlott költői lendület, a kifejlett ritmus- és formaérzék, viszi a vers önmagát. De vannak olyan versei is, amelyekben törések, ragasztékok, összerakások egyenetlenségei a kelleténél jobban is árulkodnak a jól fent költői ész fokozott szerepéről; bár az ész őrségére fokozottan szükség is van, mert a szabadjára engedett retorikus hevület másutt megint könnyen ragadhatja banalitásokra a költőt.

Sik S. verseit, a képvető expresszionista hevület dacára is, inkább jellemzi az ész intellektuális őrsége, sőt uralma, mint az emfázis, mely ez uralomnak többnyire aláveti magát. Mégis, a legsikerültebb versei nem az ú. n. észversek sorából kerülnek ki, hanem abból az alig egynéhányból, amelyekben a költői élményt a póztalan és keresetlen egyszerűség hitelesíti. Csak nagy költők tudnak levizsgázni egyszerű versekkel, mintha ezt érezte volna meg Sik Sándor egy-két költeményében. Az élmény közvetlen melegét lehelli könnyszerűen-lágyan pergő soraival a Vízválasztó c. vers. Ez a legszebb, legmélyebb, legköltőibb, legegyszerűbb verse a kötetnek, díszesebbet találhatunk, hangosabbat is, de hozzánkférkőzőbbet nem. Csak az utolsó strófájával gyökerezik ez a vers a kötetben, a többi kilenc strófa fölötte lebeg.