Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA

HALÁSZ GÁBOR: A LÍRA ELLENFORRADALMA

A költők gyorsan menetelnek. Öt éve, hogy Babits Mihály seregszemlére gyűjtötte össze a háború utáni líra megújítóit, a beérkezett forrdalmárokat és most egy új anthológiában [*] már minden erőltetettség, elhamarkodott programm nélkül, az önállóság komoly igényével lép a csatasorba a legifjabb nemzedék, hogy megmutassa, mit tanult és főleg mit felejtett.

Maga a forradalom egyike volt a legbékésebbeknek, csendes pártválság a század elején kivívott köztársaságban. Az elkülönödést ápolta magában, nem a buktató szándékot, inkább a lemondással változtatva, mint követelésekkel. A dús tenyészet helyébe tudatos aszkézissel az egyszerűséget, az érzések alakváltása helyébe az akarat őszinteségét ültette, az uralkodó-esztétikum helyére a diktátor-erkölcsöt. Nyersebbre fogta hangját, hogy jobban átütközzék rajta a legfőbb új, amit hozott: a szociális együttérzés felzaklatott ösztöne. Hosszú idők után a költőnek megint célja volt a verssel, cél nem a versben magában, hanem a visszhangban, hatásban, tettre való buzdításban. Újnépinek vallotta magát származásán, formaihletén, tárgyválasztásán keresztül. Társaival nem a művészi cinkosság, hanem bajtársi közösség fűzte össze, tiszta szándék és fájdalmasan rokon élmények.

Hatásuk a fiatalságra elemi erejű volt és rövidéletű, mint minden puritán mozgalomé. Kitűnt, hogy ami kollektív szerzeménynek látszott, megint csak néhány költő testére-lelkére szabott ajándék volt és kitűnt az is, hogy a művészet nagyobbigényű az életnél. A líra, mint a mese hétfejű sárkánya, mindennap szűzleánytestet, elhasználatlan élményt kíván és jaj annak, aki megcsalni próbálja. Még a példaadóknál is veszedelem fenyegetett, ha a költői kifejezést nem előzte meg az érzés friss felszakadása, a vallomás lírai kényszere, a követőknél, akik a hálás hangot tették magukévá, elveszett a belső aranyfedezet; tájhangulat, gyerekemlékek, népi képek és a többi egyszerű új eszköz az infláció súlytalanságával áradt fürge tolluk alól.

Az egyén zsákutcába kerülhet, a műfaj soha - ez az irodalmi haladás törvénye. Csak egy kis távlat kellett és az indulók más, újfajta igényeket éreztek magukban, a «tiszta poézis» vágyát, ahogy Makkai László magvas, pompás bevezetésében kifejti. Új igény csak akkor nem lesz minden áron eredetiskedés, ha új alkat áll mögötte. A mai húszévesekben megvan a szükséges változás; a lélek mélyéről ösztönösen felmerült szerepjátszás, a költői attittudere vonatkoztatása sorsuk minden mozzanatának. Úgy költők, ahogy az életélvezők magánemberek; kihasználva idegeik érzékenységét, túlfeszítve eszmélő képességüket, belefeledkezve a belső kavargásba, amit a legkisebb alkalom fel tud zaklatni bennük. Önmaguk inyencei, mégcsak nem is a szóé, vagy a kiformált szép érzéseké, mint az első nemzedék tagjai, hanem az első idegrándulások, kamaszos félelmek és váratlan röhögőkedv, futkározó érzékiség, fázós borzongás és főleg megmagyarázhatatlan bánat ízlelői, ihletettségükkel és sebeikkel egyszerre kérkedők, megalázottak, megbántottak és szentségfelmutatók. Apollo és Marsyas egy személyben mindegyik; legszívesebben elevenen megnyúzná magát, hogy minél tisztább - és eredményesebb - áldozatot hozzon a költészet oltárán. Szereti, ha gyötrődését látják, anélkül, hogy őszintétlen póz lenne panasza; a valóságból csinál szerepet.

Kassák helyes szimattal ismerte fel történelmi ősüket: Reviczkyék nemzedékét. Ugyanaz az emberi hajlam rátapintani a fájdalmasan érzékeny pontokra, ugyanaz a művészi öröm az élettől keltett rossz érzést kiaknázni a költészet által, ugyanaz a feloldódás a hangulatokban, a bolygatott lélek rezonáló képességében, ugyanaz a halálvágy, kiszolgáltatottságérzés az eljövendő rémnek. Mindent tudomásul vesznek, de csak befelé figyelnek; a visszhang a fontos, nem a behullott hang és nem a jelenteni, ábrázolni, izgatni akaró szó, csak a zengés. Magukra vannak utalva, elemi indulataikra, feltörő ősérzésekre, amiket - úgy érzik - senki sem élt át előttük ily ösztönösen és mégis önemésztő tudatosan, ily szívdobogva és groteszk hányivetiséggel, mint ők, a játékosok és a mártírok, táncos kedvűek és a halál eljegyzettjei. A költészet fejlődésének vissza-visszatérő daykás, kerényis, reviczkys szabadcsapatai.

Mert csapatban járnak és egyéniségüket nehezebb elkülöníteni, mint az előttük járó nemzedékéit. Azok közösségi jelszavaik ellenére egymástól merőben idegen és elütő lelkek, a húszévesek arca - nemcsak fiatalságuk miatt - egybemosódóbb, alkati rokonság van köztük. Rokonok hibáikban, a modorosságban, amire természetszerűleg hajlamosak; hibának mondtam, de félerénynek is nevezhetném, mert ha valahol nélkülözhetetlen az ízek keveréséhez, a világfájdalomban az. De rokonok valódi erényeikben is; érzéseik gyöngyházfényű csillogásában, érzékenységükben, gyöngédségükben és mesterségbeli ravaszságukban is, az ingeniumban, amellyel tulajdonságaikat éreztetni tudják, a bűvöletben, amelybe egy-kettőre bevonják hangulataik élvezőjét, az olvasót. Bárhol ütjük fel versgyűjteményüket, hatása rögtönös, zsongító, mint bizonyos parfűmöké, kicsit egyforma is, de meg nem unható. Rossz költő nincs is köztük, csak kisebb-nagyobb tehetség. Az elégia jobban sikerül nekik, mint a dal, a hosszabb költemény, mert alkalmas az érzelmi dialektikára, inkább, mint a rövid, a fuvolaszó jobban, mint a néha még alibiszerűen felharsanó trombitahang. Nem lázadók, de nem is beletörődők; rosszul érzik magukat a világban, számkivetettnek a társadalomban. De tudják, hogy a költő egyetlen méltó bosszúja: a szép vers.

A legjelentékenyebb közöttük kétségtelenül Jékely Zoltán; a varázslás, az új költői eszmény, az ő természetének felel meg legjobban. Első kötetében, mint egy furcsa ábrákkal telerajzolt régi máguskönyvben, kurrogó macskák ténferegnek, elhagyott kutyák vonítanak, sápadtan süt a hold, zörgő csontokkal indulnak sétára a halottak, a csillagok titkokat őriznek, a lélek halálvágytól terhes, mindig ősz van és tél és éjszaka, még a nyulak is idegbajosak, még a mókusok is véznák, a szerelem csontvázak ölelkezése és az irodalmi utalások is álomvilágot idéznek: Cyrano és Andersen Krisztián! Mennyi staffage és milyen érzelmi helytállás a japános papírkulisszák mögött! Amit a századvég borzongó kiváncsisággal könyvélményekben keresett, amit a fiatal Kosztolányi négy fal között, lámpája sárga fényénél kevert ki, most a hegyek, temetők, a külső valóság holdkórosában találja meg újrafeltámasztóját és érzéklés, idegállapot, élményreakció összhangzásában a költői igazolását. Csakugyan minden szava hiteles, mert álmát beszéli ki, vízióját a valószínűtlen világról. Gondoljunk erdélyi verseire (Enyeden ősz van és különösen a Kalotaszegi elégia), nincs egy vonás bennük, amely régionálizmusával kérkednék; mégis tele lesz szánk, tüdőnk, szívünk erdélyi levegővel egyetlen felidéző sorára: «Az ablakom bölény hegyekre nézett.» Apja nyomán Európát járjuk és tündérországokon repül át képzeletünk, a zugligeti sétán a hegyek kopására emlékezünk, a békés csillagok «vad mindenség-félelemmel» ülik meg lelkünket. Ha érzékei és víziója közé tolakszik is olykor az irodalmi emlék, mint az «így jött az éjszaka» kosztolányis szorongásában, felvillanó képeiben, a vers végére megjön a maga hangja, az izgalom, amely egészen az övé:

- az erdőszél felől
jött, jött, mint egy kisértetes madár,
jött, mint a Bükkös bolygó szelleme:
a roppant aggancsu szarvasbogár.

Vagy a «Szépjuhászné elégiája» végén, ahol az olcsó történelmi képzettársítást egy villonosan friss («két szép gyökér derekad átkarolja») és egy jékelysen dermesztő sorral («Tücsök fütyöl koponyád hűvösében») egy csapásra megnemesíti. Csodálatosan ért egyébként is az indító és záró sorok hangulati súlyához. «Nagy ravatal a farkasréti hegyhát» - kezdi gyönyörű, kántáló versét a halottak ünnepén és végig méltó tud maradni ehhez a harangzúgáshoz.

Kántál és pózol, megjátssza ő is kortársai szerepét, az érzelmek színjátékát, a mindennapos félelmet, a baráti halált, az élet macabre eltorzítását. Rajta is érzik, hogy büszke az idegzetére; van-e roncsoltabb, mint az övé? Szeretni sem tud másként, csak ha ráijeszt a kedvesre; a mumus állandó készenlétben van. De a jelzőinek hinni kell, - búgó századok, vasfogú órák, nagykörmű szél, a fogak csonthorgonya, - hitelesítik a verset, szeszélyes rímei elragadók, beragyogják a verset, még egyhangú jambusai is megbocsáthatók, nyugodt hömpölygéssel viszik tova a verset. Veszedelem nem is az őszinteség és mesterkéltség, modor és modorosság, technika és pongyolaság keveredéséből fenyeget nála, így ilyen egyveleg-formában van ez jól, ahogy van; egy az ősellenség, akivel életre-halálra meg kell küzdenie; a bágyadás.

Az éjszakák barátilag segítik, az alkonyatok elgáncsolják. «A búcsúzást mindég nagyon szerettem: - finoman integess a kékeres, - örök kalandra hívó szürkületben.» - Finomabban giccsesnek lenni bajos. Ady robusztus hangjával megengedhette olykor magának a chanson felé kisiklást. Jékely (ebben sorsszerűen is hasonlatosan Kosztolányihoz) borotvaélen kell, hogy egyensúlyozzon művészetével. Szereti a kék színt és különösen a lilát; ne felejtse el, hogy a lilát nagyon nehéz viselni. Egyébként költői jövőjét nem féltem; törékenységében szívósabb, mint sok őserejű, kész értékeiben láthatatlan csírák érlelődnek, további meglepetéseket igérve.

A legtöbbet fejlődött Radnóti Miklós. Sokáig könnyen hajolt a másoktól kapott élmények után és hangja, mint a mutáló fiúé, ideges törésekkel öltött új és új alakot. Utolsó kötetében [*] meglep a váratlan biztonság, amellyel e kísérletezések emlékét egy-egy színben, jelzős kapcsolatban, rebbenő ötletben át tudja menteni az érett versbe. Szerencsés költői stádium, ahol a nyersanyag már formába ömlött, de még nem vetkezte le teljesen régi természetét és éppen zavaró voltában hat. Ilyen sorok: «az új fű kidugja tőrét», «s ím már, mint a sár - a hétfő úgy ragad ránk», «a rémülettől - fehér és púpos lett az út» éles plasztikájukkal nem közvetlen szemléletből születtek, hanem nagyon is elhatározott, «programmos» igényekből, amelyek valaha versek sorában követelőztek - eredménytelenül, mert nagyon is rájuk épült minden. Ami alapnak nem volt jó, az remek most habarcsnak, ami forradalomnak gyenge volt, az most békének lüktető, eleven és bátor. Legjobb verseit (Himnusz, Április, II. Ballada) egészükben ez a lüktetés viszi, képzetek acélos pattanása, egykor mutatvány, ma már természet.

árnyékban éles
fény vagy és ékes
árnyék a fényben,
s felhő is, füstölő,

csukódó pillán
utolsó villám,
nyíló testeddel
karolón ringató.

Idilljei viszont fárasztóak és túlságosan is levetkezték züllött, de érdekes ősük, az «Ének a négerről» barbáran csillogó színeit. Ha mai érettségével erre a nyerseségre visszatalálna, erre a fiatalos lélekállapotra!

A legrokonszenvesebbek: Jankovich Ferenc és Zelk Zoltán. Valami szelíd fojtottság van a hangjukban a többiek magakelletése mellett. Körülményeik különben elég különbözők; az egyiknek Páris ad visszavágyott, finom érzéscsendülésekkel felidézett keretet («állok, mint a Notre-Dame - égbenyujtott két karommal»), a másiknak a Zugló kifosztott tája és a vigasztalan szegénység kifogyhatatlan költői élményt. Jankovics örülni tud az esteli vágynak, a fecskéknek, akik átszövik az estét, a hold csendülő szavának, a viharnak, amely tán egy bús inas papírzacskókat puffogtatása - az egész kicsit pasztellszínekbe bágyasztott, csöppnyit szomorú életnek. Zelk panasza még monotóniájával sem bántó, telített szív diktálja és a mi szívünk is eltelik a lomha bánattal. De ösztönösen nyugtalan, majdnem perverz kiváncsiság is (a nemzedéki jegy!), hogy végére járjon legrejtettebb zúgában is a szegénysorsnak, a gyűrődéseknek, amiket a lelkén hagyott. Gyönyörködve követjük őt az útján; a legigazabb részvét a felfedezés öröme.

Utolsó verseiben (Temetőőr és a halott leányhoz szóló ének) súlyosabb, zúgóbb visszhangot ver a lélek mélyén elkiáltott szó; aki eddig elzsongított, most megrázni is tud. Jankovichban is jótékony izgalmak gyűltek meg és erjednek. «Úgy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül, - és nyögve állok, mint az íjj, mely nyíltalan feszül.» - Úgy látszik szerencsés váltás előtt állanak; izgalommal várhatjuk készülő köteteiket.

A legmulatságosabb Devecseri Gábor és Weöres Sándor. Két csikó, amelyik spanyol iskolába fogta be magát. Táncos lábuk a legkimértebb lépésekre jár megtévesztő biztonsággal, csak bőrük ideges remegése árulja el, hogy más célját is tudnák az életnek. Devecseri az érzelmesebb, Weöres a bűvészkedőbb. «Sás se suttog és a mocsár se böffen. Vak, rekedt hőség ül a béka száján. - Horgász-fűzfa vár az iszapbahullott - méz-ízű Holdra.» Lehet kísértetisesebben mocsarat idézni? Magas iskola, nehéz gyakorlat. És Devecseri hogy vélekedik a szerelemről? - Mondd, hogy hegyfok volt, szikla, ami mégse zuhant rád, - mondd, hogy a függöny nem nyílt szét, csak csapkodta szárnyát, - míg végre elrepűlt, madár volt, lásd, valóban - szép volt s elszállt, madár volt, nem csalódtam.» Mesteri levade! Pedig milyen elengedett és nagyszerű tud lenni az egyik «Félálom»-ban, milyen otthonosan és gyönyörű verset szőve sétál a másik a «Budai hegyek utcáin.» Nagyon-nagyon tehetségesek; lesznek még fiatalok is.

A leg - mondjam, hogy legnőiesebb Hajnal Anna, amikor az egyetlen nő a társaságban? Mert valóban, a nemzedéki passzivitást ő abban éli ki, hogy nőies a végletekig és büszkén. Az emancipált eszmény már messze tünt, nem hasonlítani akar, hanem különbözni, illetőleg kiegészíteni; a sorsa újra a férfi. Szerelme alázatos és odaadó, csak női szemekbe hulló testi megfigyelésektől, a gyöngédségvárás, szédülő fogvatartatás és öntudatlan hatalmi igény oly jellemző érzésein keresztül egész a fiziológiai megborzongásig futnak végig versei egyetlen, szűk, de örök költői mesgyén. Ez a következetes nyomonkövetés menti meg, hogy aláhulljon annyi társnője közé, akik érzelmeikről dalolnak. Erejének próbája mindig az lesz; mennyire tudja az átlaghangulatot izgalmas elemeire bontani. Többé-kevésbé így, az érzelmek anatómiájából vizsgázik különben az egész szabadcsapat.

Új artisztikum felé halad a magyar költészet - írtam egyik régebbi tanulmányomban. Egyelőre félig igaz: újra az artisztikumhoz jutottunk. A költőt, aki megbotránkoztatni is tud majd ujságával, még a jövő rejti.
 

SZERKESZTŐI MEGJEGYZÉS. - Ezt a cikket annak hangsúlyozásával bocsátjuk a nyilvánosság elé, hogy az pusztán írójának egyéni véleményét képviseli. A szerkesztők nem tartják még elérkezettnek az időt arra, hogy a legfiatalabb magyar költőgenerációra nézve a kritikus rangsorozatot próbáljon megállapítani, s úgy érzik , hogy az összehasonlítások súlyos igazságtalanságra vezethetnek. Nem mulaszthatjuk el ez alkalomból külön is fölhívni a figyelmet a fiatal Weöres Sándor kivételes tehetségére, mely még kiszámíthatatlan meglepetéseket hozhat azoknak, akik a magyar líra jövője iránt érdeklődnek.

[*] Új magyar költők II. Összeállította Makkai László. (A tanítás problémái.)

[*] Járkálj csak halálraitélt! (Nyugat-kiadás).