Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA

BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA
2.

Verőfényes tavaszi nap: 1581 március. Róma; harangzúgás; ünnep. Ami ezen a napon történik, nem kerül bele a történelembe. Jószerencse, hogy Michel de Montaigne, Bordeaux-ból, ott járt, mindent látott, mindent feljegyzett. Anekdóta az egész, de ezt az anekdótát az iskolában lehetne tanítani. Néha meg szabad látnunk az anekdótában a kategóriát (hogy a kissé tudákos Eugenio D'Ors Spanyolországban olyannyira divatos jelszavát idézzem).

1581 március. Húsvét ünnepének közelsége érzik a levegőben. Portugália nagykövete ma helyezi Őszentsége a Pápa lába elé nemzete obedienciáját. A portugál követ: spanyol grand is, és II. Fülöp menesztette a pápai udvarhoz. Bibor és smaragdzöld, kék és sárga szőnyegek függnek az ablakokból és erkélyekről; jó pénzt zsebel ma be az élelmes római civis, aki a látványosságra bérbeadja szerencsés helyen fekvő háza ablakát-erkélyét. Az egyik erkélyen ott áll Eyquem földesura, Bordeaux városának a pestis elől megfutamodott polgármestere: Michel de Montaigne, - és még valaki. Ez a valaki messziről jött: a moszkvai nagyfejedelem követe. Azért jött az örök városba, hogy a török elleni közös akcióra buzdítsa a pápát és Montaigne az előző lapokon már írt róla, meglehetősen lenéző hangon. «Vajjon milyen alacsony színvonalu lehet a moszkvai nagyfejedelem kultúrája», jegyzi fel rosszaló fejcsóválással utikönyvébe Montaigne, «ha a kredenciális leveleiből az tünik ki, hogy a velencei dózsét a pápa alattvalójának hiszi!» (Hogy persze Montaigne sincsen sokkal jobban informálva az Oroszországban uralkodó szuverén fejedelmekről, az mellékes.) Nos, Montaigne, az örök kiváncsi, kiváncsi a «kasztillán pompára», ahogy maga mondja; de kiváncsi egyúttal a szakállas, kucsmás barbár: az orosz követ véleményére is. A kasztillán pompa felvonul a házsorok között, sous l'oeil du Russe. És ime, az orosz, mikor a menetnek vége van és a körülállók a véleményét kérdik, csak felkacag, mondván: «Ez is ünnep? Csak nem gondolják komolyan az urak? Az én hazámban, bezzeg, ha valaki valamirevaló ünnepet akar rendezni, ahhoz legelőször is az kell, hogy harmincezer ló, harmincezer lovas gyüljék egybe!»

1581 március. Kék tavaszi ég Róma felett, de egy pillanatra mintha a távoli szarmata puszták szele fujna. Jól megadta neked, te jámbor francia intellectuel Montaigne, te büszke portugál-spanyol nagyúr, te szegény liliputi individualista Európa! Nesze neked! A moszkvai követ szavában a modern német beszélő-kórusok csaholása hallatszik, a merevített lábszárú hadseregek dobbanása és a barna-, kék-, zöld-, fekete és ki tudja még milyen színű ingesek feltartott karja veti előre árnyékát. Olasz égbolt, kasztiliai pompa, és 1581 márciusában a művelt Nyugat individualistája a barbár Kelet (mert van nem-barbár Kelet is: Kína, India) tömegemberével találkozik. Anekdóta csak ez a találkozás? Talán több annál. Az a moszkvai követ a művelt Nyugat egére úgy vetül, ha mai szemmel nézzük, mint ahogy Julián barát alakja a tatárjárás előtt Magyarország láthatárára. Hajdanvaló, kedves, jó Montaigne, te még nem tudtad; te csupán kuriózumot láttál a barbárban és hányaveti szavaiban; neked ő csak az a távoli ország volt, szokásai annak a távoli országnak a szokásai, amelyeket a magad országánál és a magad szokásainál többre becsültél, igazi romantikusként, kerek périgordi könyvtártornyod falai között... De mi, mai európaiak, nem élünk-e sous l'oeil du Russe? Ha ezek az oroszok nem is mindig feltétenül oroszok éppen.

A manapság annyiszor felpanaszolt «tömegek lázadása» nyerített ott, Róma falai között, a moszkvai orosz barbár kacagásában.