Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám
Fél-vállra hull
gyerek-feje,
széjjelsimul
halvány haj-erdeje,
száján kering
a levegő,
ütemre ring
zárt medrein a hő
lehunyta két
lakk-fényt verő
sötét dió-szemét.
Súlya alatt
a pamlagon
előfakad
egy nyúlt hullám-idom
s a termetet
úgy folyja be,
mint éneket
a lant kísérete.
Ki gyújtva és
gyúltan dalolt,
virág, vetés
gazdag jelképe volt,
most nyugszik itt,
piheg, pihen,
vad szirmait
lecsukta csöndesen.
Arcán a lágy
pajtáskodás,
fék-törte vágy,
tanult, ravasz varázs,
nyers, szűzi bűn,
komolyka hit
váltotta hűn
tündér játékait:
most mind kihül,
mind dermeteg,
mint kút körül
a márvány-gyermekek.
Föléje nő
ferdén a fény,
bujkál a hő
sokágu kék erén.
Mondd, hol van
ez volna ő?
a surranó,
nevetve rebbenő,
ki mint a láng,
perzselt, dalolt
s a kiskutyák
kis védőszentje volt?
Lecsukta ő
vad szirmait,
a szép, a bő
természet alszik itt.