Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám
Harminc esztendeje, hogy január havának egy zimankós, ködös koradélutánján kiszálltam a párisi Gare de l'Est-en. Mi tagadás, ronda pályaudvar volt, a csarnok is mennyivel szűkebb a müncheni pályaudvarénál, ahonnan előttevaló éjszaka elindultam. De agyam csak magamnak érzékelhető vörös írást vetített a csarnok ködébe, olyasformán, hogy: erről írta Ady Endre méla nagy költeményét:
Páris, Páris ez, énekli a szívem, de azért csak semmi bámészkodást vagy megilletődést. Majd holnap. Ma nem érek rá nézni, látni, figyelni. Ma elég, hogy eltölt az a duzzasztó érzés, mely félig gyönyörűséges elernyedés a vonat kemény padján eltöltött álmatlan éjszaka és álomszerű délelőtt után, félig fönséges biztonsága annak, hogy Páris kövezetére léptem, ezzel Páris fejére tettem lábamat, mint valami hódító, Páris nekem zengi az élet himnuszát. Az ifjúság gyönyöre ez, hogy páthoszszal telek meg és nem röstellem, bár egyébiránt másoknál gúnyra késztet ez a páthosz, hogy minden cselekvésem ilyen jelképesen birtokbafoglaló,
*
Egyelőre azonban, 1907 e januári koradélutánján, el akarok jutni Ady Endréhez. Tárcámban hordom azt a levelezőlapot, amit Ady Endre vagy két héttel előbb Budapestre írt nekem. Abban az áll, ha Párisba érkezem, menjek el hozzá a Rue de Levisbe, a 92-es számú házba. Ez minden, de ha jól meggondolom, ez a lap sok mindenféle belső esemény eredője, ami arra késztetett, lázított, kényszerített, hogy Párisba utazzam. Páris Ady volt, Ady Páris. Hónapok óta nálam van Ady Endre arcképe, amit kivágtam magamnak valami képeslapból. Amulettem ez a kép, fétisem. Távol vagyok minden homoszekszuális gerjedelemtől, de talán megtalálhatnám érzéseim vegyületében a kétneműség némi nyomát, mint sok fiatal emberben, persze leginkább fiatal leányokban. Ady sötét szeméből, rekedt hangjából megdelejez valami meghatározhatatlan áram, erősebb, mint ami más férfiakból süt belém. Pedig tudom Adyról, hogy ő is csak gyönge, esendő ember, sok hibával, nagy gőggel, összeférhetetlenséggel. Lehet, hogy ez a megszállott Ady néha egészen józan, csak én öltöztetem föl saját romantikámba. De megejtő, ahogy valami fölényes gyöngédséggel bánik velem, a neki csaknem idegen diákemberrel.
Egészen kispolgári módon indulok el mostan Ady Endréhez, de legalább nem mindennaposan. Gyalog, az ellenséges nyelvű és forgalmú világvárosban. Anélkül hogy megkérdeznék valakit, jobbra fordulok. Van pénzem, nem sok, autóra vagy konflisra jócskán telnék belőle, de miből éljek, ha már az első percben pazarlásra adom magam. Aztán azért is megyek gyalog, mert valami vidékies gyanakvással attól félek, hogy becsapnak, elcsábítanak, elvisznek valami gonosz helyre. Valami gyerekkori komplekszum bujkál bennem. Régesrégen egyik német gyereklapban megborzasztóan gyönyörű elbeszélést olvastam. Arról szólt, hogy Páris valamelyik külvárosi szállójában az idegen utas belefekszik a mennyezetes ágyba, besüt a hold, szemben a falon férfi arcképe látszik, a két szeme helyén mintha kis lyuk feketednék, de a két lyuk néha rejtelmesen felvillog. Az utas aludni próbál, de rossz érzése van. Kinyitja a szemét: most mintha a falon az arcképnek levágták volna a homlokát, a két szemét, orra nyergének felét. Odatekint most már merően, hát az orr mindig kisebb lesz. Az ágy baldakinja nesztelenül leereszkedni tetszik, a képből mindinkább kevesebb látszik. Az utas kiugrik az ágyból, a mennyezet egészen lebocsátkozik, agyonlapította volna az idegent, ha álmában éri. Az utas egyszál ingben kimászik az ablakon, az esőcsatorna csövén lecsúszva lekerül az utcára. Reggel a rendőrség a szálló pincéjében egész halom összelapított holttestet talál.
Ez a borzadásra késztető elbeszélés most a vonaton is az eszemben járt. Ezért bevágtam a piros Baedekerből Páris térképének azt a részét, amelyek a Gare de l'Est-től a Rue de Levis-ig mutatott. Megtanultam az útvonal minden utcanevét, de megtanultam a keresztutcákat is. Most a Baedekert zsebemben szorongatom, de nem veszem ki a világért sem. Nem is kell. (E pillanatban egy 1905-ös párisi Baedekerből olvasom ki a neveket, követem akkori vándorutamat Párisban, Ady Bakonyában.) Alvajáró biztossággal haladok utamon, a keresztezéseknél vigyázok, hogy el ne gázoljanak, a fordított menetirány miatt. Tíz percig mehetek ilyenformán, amikor megszólít németül valaki, azzal, hogy tudok-e németül. Tudok. Akkor mondjam meg neki, bocsánat az alkalmatlankodásért, de ő csak két hete van Párisban, nemigen járatos még ebben a rengetegben, szóval mondjam meg neki, merre van a Rue Lepelletier. Én is csak három hete járom Párist, felelek. De ha nem tévedek, a negyedik utca balra a Rue Lepelletier. Az is, nem tévedek.
Tovább haladok, feltartózhatatlanul, mint a tank. Mások a házak, mások az emberek, a zajok, a szagok: nem látok senkit és semmit, csak utcaföliratot: Rue Chateaudun, Place de la Trinité, Rue de Londres, ez hídban folytatódva íveli át egy pályaudvar (később tanulom meg: a Gare Saint Lazare) vágányait, aztán Rue de Constantinople-nak hívják. Csillagom ekképen vezet az új magyar líra Messiása felé.
*
A Messiást akkor még nem sokan követték és nem is igen régen. Magam 1905 tavasza óta tudtam Adyról, bámultam verseit. Fényük azonban nem vakított el annyira, hogy ne vettem volna számba a magyar líra akkor föltünő többi csillagát is.
A budapesti tudományegyetemen, amelynek akkoriben elsőéves jogásza voltam, olvastuk és ösmertük a külföldi költőket. Nekem már 1904-ben, érettségim előtt, Szini Gyula volt az irodalmi mentorom. Hozzá vittem el verseimet, helyeselte vagy elvetette őket, magyarázott, tanított, jó volt hozzám. Szini Gyula, akkor huszonnyolcéves és a
E folyóirat első, egyetlen száma 1905 április 15-én jelent meg.
A
Emlékszem arra, hogy nehány héttel a
Meg kellene egyszer írni a Négyesy-féle stílusgyakorlatok történetét. Stílusgyakorlatok örve alatt a legérdekesebb irodalmi élet folyt, a vezető tanárnak nem mindig gyönyörűségére. Megszólaltak ott fordításban, néha igen kitünőben, az átkos modern idegen költők. Ez még hagyján. De szinte botrányba fulladt az a szereplésem, amikor fölolvastam Ady Endrének
*
Ady Endrére, azt hiszem, Juhász Gyula figyelmeztetett. Juhász Gyula volt közöttünk a legnyugtalanabb, a világ minden szellemi adójától az ürbe kibocsátott hullámokat a mi társaságunkban legelőször ő vette föl. Igaz, hogy olyan is volt a feje néha, mint a rosszul különítő rádiókészülék, melyből muzsika, fölolvasás, színdarabelőadás és híradás anyaga egyszerre hangzik össze-vissza. Ahogy a különös koponyájú, szűk állkapcájú, sovány és véknyan fölruházott kis Juhász Gyula leszegett fejjel mellettünk haladt, szinte már gyönyörködtető csunyaságával, aszkétaélet dicsfényével alacsony homloka körül, egyrészt imádni szerettem volna, mint valami szentet, másrészt szellemi kóklernek éreztem, voltigateur-nek, aki remekül dobta föl a magasba és kapta el ismét a fogalmakat, az elméleteket. Sok rendezetlen ismerete elszédített, maró gúnyja elkápráztatott. Idegen formájú, de magyar szellemű verseket írt, amelyeket nemcsak ő tartott korszakalkotóknak, hanem én is. Legizgalmasabb írója volt a
Az új német líra (nemrég jelent meg a
Beküldtem Adynak első verskötetemet, mely már 1904 végén jelent meg. Júniusban aztán a
Ady nem volt a szerkesztőségben. Hallottam, hogy este a Helvetia-kávéházba jár.
Éjjel tizenegykor a Helvetiában ültem, az Andrássy-út és Nagymező-utca sarkán. Bűnös kávéház volt az én szememben, cigánnyal, tollaskalapos félvilági nőkkel, akiket tízkoronás taksájukkal elérhetetlen démonoknak tartottam. Pontosan emlékszem, ahogy a bejárattól jobbra kis asztalnál feszengtem másodmagammal, most is érzem a kávéház légkörét, de társamra nem eszmélek, fej nélkül látom magam mellett, mint a régi obsitos lapokon
Éjféltájt befordult a kávéház ajtaján néhány férfi. Bíró Lajos ment elől, aztán idegen ember, utána valaki fekete zsakettben, szalmakalappal a fején. Sötét haj, sötét szemek. Fölösleges volt, hogy társam meglökjön a könyökével és odasúgja nekem: Ez Ady. Fölugrottam és utánasiettem. Nem tudom, hogy szólítottam meg. Ady megfordult. Alacsonyabb volt nálam valamivel, de feje az egekbe nőtt. Szeme a lelkembe sütött, nézése örökre bennem maradt. Néhány közömbös szót váltottunk, meginvitált magához a szerkesztőségbe. Aztán már ment is a többiek után. Ady köznapi nyájassága nekem mennyei ajándék volt. Fizettem, elbúcsúztam társamtól, kiléptem a tavaszutói éjszakába, hazaballagtam a József-körútra, a néhány szót ide-oda forgattam, visszaidéztem a rekedt hang muzsikáját. Akkor elhatároztam, hogy küzdeni fogok Ady Endréért.
*
Mi, akik az egyetemre jártunk vagy az egyetemet kerültük, túlműveltük magunkat. Fölfigyeltünk minden külföldi hangra, több nyelven olvastunk. Kavargó lelkünk szózatát Babits írta meg, kéziratban ösmertük, de esküdtünk reá:
E soha-meg-nem-elégedés vont ide-oda bennünket száz eszmeáramlat között. Egyik napon megrészegedtünk Nietzsche Übermensch-étől, másik nap egy kávéház különszobájában a prófétás arcú Schmitt Jenő ideálisan anarkisztikus, de egyúttal teozófus prédikációt szíttuk magunkba, vagy Alexander Bernát panteisztikus Spinoza-magyarázatait hallgattuk, Bodnár Zsigmond hullámelméletét mosolyogtuk meg, de eltűnődtünk rajta ép úgy, mint Kant kategóriáin. Kosztolányival leveleztünk, aki bécsi önkéntes számkivetéséből beszámolt új lelki kalandjairól, vagy vitatkoztunk, amikor a következő iskolaévben már közöttünk nyugtalankodott. Kosztolányi Dezső karcsúságával, romantikus külsejével, de dekadens kedvteléseivel akkor a legtökéletesebb nyugatiasságot képviselte körünkben. Cigányos romantikájával viszont megejtett bennünket Csáth Géza, a zene aureájával feje körül.
Itt voltak a szocializmus elméletének a köznapi életre kihatni kívánó kisugárzásai. Ide-oda rángattak bennünket a dekadencia és a megújhodás jelszavai. Babits Mihály ekkor már vidéken tanított, neki megadatott korán az önmegtisztulás, mint a folyamnak, mely medre fenekére ejti le az iszapot. Mi pedig egyre bomlottunk, csak nagynehezen emelkedett ki a hangzavarból az a nemes vezető szólam, mely közüttünk legelőször talán Juhász Gyula verseiben hangzott föl, igaz, hogy még igen zűrösen: az ősi magyarosság kitenyésztése a nyugati kultúrahumuszból.
Ady Endre akkoriban már megcsinálta azt, amiről mi álmodoztunk. Mi nem ösmertük magáraeszmélésének küzdelmes történetét, nem tudtunk nagyváradi kezdéseiről. Itt járt a mi városunkban ez az óriás, költészete királyi palástjában.
*
Az
Másnap megalakult a darabont-kormány. Ady Endre ennek híve volt, már a titkos választójog miatt is. De a támadások Ady Endre ellen most már átcsaptak a politika mocsarába is.
A januári Párisban már háromnegyed órája vándorlok, kis táskával a kezemben. Nem nézek sem jobbra, sem balra, csak baktatok előre. Ujságárusok kiabálnak, a kávéházak kicsinyek, a fűszeresek árujukat a kirakat előtt az utcán tartják, a házak ablakai tulajdonkép rácsos ajtók, sok férfi sapkában, sok nő kendőben jár, csalódott lehetnék párisi tartózkodásom első órájában, de erre sem érek rá, láthatatlan szárnyak röpítenek előre.
A Rue de Constantinople legvégén tér van, erről föld alá visz valami lejárat. Tudom, ez a Metro állomása. A térről több utca nyílik. A második utca jobbra, meglehetősen szűk utca, a Rue de Levis. Annak jobboldalán, nem messze, tolakodva, a szembejövőktől megtaszigálva, rátalálok habozás nélkül a 92-es számú házra. Bemegyek a kapun, valami láthatatlan mágnes fölvonz a kanyargó szűk lépcsőn, félhomályban megállok egy ajtó előtt, megrántok valami hosszú zsinóron lógó fafogantyút. Nagysokára kinyílik az ajtó, egy szobalányféle betessékel valami igen hosszú, alacsony mennyezetű szobába. Valahol kinyílik az ajtó.
Rekedtes hang szól: Isten hozta Párisban!