Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám

TÖRÖK SOPHIE: REÁLIS EMBEREK REALIZMUSÁRÓL

Én persze már gyermekkoromban is kissé terhelt voltam bizonyos vonatkozásban, mert már akkor is úgy hittem, hogy az élet fontos és alapvető igazságait a költők adják a világnak. S mikor írók közé kerültem, semmi sem cáfolta meg gyermeki hitemet: úgy láttam, hogy az írók, vagyis a hivatásos gondolkodók valóban többet és lényegesebbet tudnak életről és valóságról minden másfajta embernél; hiszen nekik kell a muló és esetleges jelenségek közt a valóság útját megmutatni.

De a költők már azt is megállapították, hogy a világ észszerűtlenül gondolkodik és oktalanul cselekszik. A világ szemében viszont (és itt most a világ alatt főleg olyanokat értek, akik legjobban különböznek a költőktől; az úgynevezett reális embereket, pontosabban: bizonyosfajta gazdag embereket) a gazdagok szerint tehát a költő az a meglehetősen fölösleges és élhetetlen lény, aki megfogható matéria helyett puszta szavakat kinál eladásra. Költő szerintük az, aki ingyen és felelőtlenül ábrándozik szép és szomorú dolgok fölött s ártatlan képzelődéseit írásba foglalja. (Itt zárjelben említem, hogy azok a reális és komoly munkával foglalkozó emberek, akik a költőket élhetetlenségük miatt lenézik, egyúttal és rendszerint igen rossznéven szokták venni, ha a költőben csak annyi élelmesség is jelentkezik, amennyi létfenntartásához szükséges.)

Tehát, mint köztudomású, realitás alatt kizárólag anyagi javakat szokás érteni. Reális, aki sok pénzt keres. Azt tartják, sok pénzt keresni könnyű, csak keveset nehéz, de én ezt nem hiszem. Úgy láttam, a sok pénzt kereső emberek igen nagy fáradsággal s idegölő munkával keresik a sok pénzt. Nem szándékom persze azt mondani, hogy sok pénzt keresni rossz, azt hiszem hálátlan feladatra is vállalkoznék, ha olvasóimat a gazdagok iránti részvétre akarnám bírni. Csak vitatni akarom, vajjon a reális ember valóban reális-e? Úgy láttam, hogy ez a csodálatos realitásérzék, mely biztos szimatjuk a pénz megszerzésében, rögtön elhagyja őket, mihelyt a pénz elköltésének problémája elé kerülnek. A gazdag pénze presztizsének él, s vagyonát erre költi, nem pedig vágyai kielégítésére, mint a naiv és álmodozó szegények tennék. A költő szerint reális cselekedet annyi pénzt keresni, amennyi az élet élvezéséhez szükséges és erre keresni a pénzt! De a gazdag sohasem gondol arra, mit fog pénzéért kapni, - naiv szimbolizmussal magát a pénzt képzeli az élet javának. A gazdag ember pénzét jól felhasználtnak véli, ha azt pl. egy jó bérházba fektetve újabb pénz formájában visszakapja, mert a pénz ellenértéke előtte ismét csak a pénz. A pénznek nem reális, csak virtuális hatalmát élvezi, nem a valóságot, hanem csak a lehetőségeket, s nem több reális logikával, mint a fantaszta költő, ki szárnyait és igéit mindenre képesnek hiszi. Hogy nem a pénz vásárló-ereje, hanem maga a pénz öncélúan a hatalom és boldogság kulcsa, bizonyítja, hogy illatában a szegények megszédülnek és alázatosan hódolnak - s ez a tőke érintése nélkül, kamatként jár ki a gazdagnak. A pénz jelenlétének ezt a varázserejét bizonyítja az is, hogy a gazdagok könnyen és szívesen fogadnak el áldozatot és szolgálatokat szegény emberektől ingyen, - s teljes értékű fizetségnek szánják a kegyet, hogy a szegény az ő pénzüknek illatát szívhatja, azt a levegőt, ahol a pénz teljes varázserejével jelen van, s a gazdagoknak ebbeli hitükre a szegények nem is szoktak rácáfolni. A pénz ragyogása nemcsak hatalmassá, hanem sérthetetlenné is teszi a boldog birtokost. Hírnevük sugárzásában különösebb szellemi képesség nélkül is hivatottak ők szellemi dolgok fölötti ítélkezésre és fellebbezhetetlen tanácsadásra. A gazdagok mindenhez értenek és mindig igazuk van - s ez természetes! Hiszen aki a pénz megszerzéséhez ért, az csak érthet az élet egyéb problémáihoz is! A pénzszerző tehát személyi és szellemi értékét meghaladó fölénnyel és a jogosnál legalább mégegyszer akkora hengerővel szól azokhoz a halandókhoz, akik pénzszerzéshez tehetségtelenek (egyéb tehetség nem számít). S a pénz hírneve a pénz helyett is szolgál. A gazdagok az élet, s egyéb helyek páholyaiban ingyen, vagy olcsón szerezhetik meg a legjobb üléseket, éppígy mindenkitől az útból-kitérés hódolatát. A szegényember úrmivoltának elismerését, alkalmazottak és pincérek jóindulatát csak keserves borravalókkal érheti el, mégsem köszönnek akkorát neki, mint a gazdagnak, ki borravalót nem ad, s vissza nem köszönve távozik ama bizonyos sugárzás védelme alatt.

Mindeddig a pénzhez még nem nyúltunk, csak a gazdagság csodálatos hírnevéről beszéltünk, mely végül is rokon a költők hírnevével, lévén mindkettő illuzió, mely nem a valóságban, csak mások ingatag hitében gyökeredzik. Mégis, valószínűnek látszik, hogy ha már a pénz jelenléte maga ilyen hatalmas, mennyire növekedhetik ez a varázs a pénz felváltásának csodálatos pillanatában! De itt kezdődnek a komplikációk. Gazdagnak lenni a sok előny mellett is nagyon fáradságos és keserves állapot, majdnem annyira, mint szegényen kenyér után szaladgálni. De a megszerzett kenyér (persze csak ha valóban megszerezhető!) csupa realitás: elfogyasztható s élvezettel megemészthető. A vagyon számára viszont ez a folyamat halálosan veszélyes. A vagyont a világért sem szabad elfogyasztani és megemészteni, a vagyont nagy erőfeszítéssel s az élet minden energiájával őrizni kell. A nap minden percében megfeszített idegekkel vigyázni kell, hogy a Pénzt veszély ne érje, vigyázni, nehogy szeretete azonosuljon a vággyal, amit érte kapni lehetne. A gazdagnak minden valóságos beteljesülést pótolni képes a légies fikció, hogy ha akarná - mindent megvehetne. Akár a költő! S ez az illúzió sem kiváncsi a végső következésre, a gazdag tudat alatt is tudja, hogy ha mindent megvenne, nem maradna pénze, s ő ekkor megszünne a reálisok kasztjához tartozni, vagyis megszünne létezni! A gazdag nem is költ pénzéből, hacsak nagyon nem muszáj - igazában nem is vágyik erre, hiszen ő korántsem tartja jelenlétnél izgatóbbnak a pénz felváltását! Ő nem ilyen naiv, ilyet csak a szegények hisznek, akik a pénz megőrzésének grandiózus feladatához gyöngék, s a pénz helyett s érte mindig valami mást akarnak. Vágyálmaikat, ha már másként nem lehet, legalább gazdag ismerőseik zsebén át szeretnék realizálni, pl. rávenni őket egy szép és megkivánt autó vagy villa megvételére - mert a szegény így reális! Nem elég neki a tudat, látni is szeretné, hogyan lesz egy értékjelző szimbolumból valóságos autó vagy egyéb földi jó. A gazdagnak elég a varázslat, a gazdag lelke csupa önzetlen, finom abstrakció.

Persze, az alacsony realitásoknak a gazdag is kényszerül koncot vetni, kényszerül táplálni a látszatot, s darabokat tördelni a bálványból, csak hogy annak nimbusza fényesebb legyen. Kényszerül szép lakást tartani, művészetet pártolni, drága nőt, pazarló szakácsnőt fizetni, csupa olyasmit, amit részben utál, részben haszontalannak tart. Hozzá még a társadalom ezer fortéllyal kényszeríti a gazdagot pénze költésére s a gazdag ember zsebei ellen irányuló mágikus vonzás fenyegető atmoszférájában üldözött vadként jár az éhes világban. A gyöngébb idegzetűek közülük aztán valóságos színjátszásra kényszerülnek, megjátszák a szegénységet, a jó színész minden átérzésével, elhitető erejével és fárasztó kulissza-ismeretével. Heroikusan lemondanak a fényűzésről, kényelemről, sőt az emberek melengető hódolatáról is, a Pénz önfeláldozó védelmében! A szentek önsanyargatásához hasonlatos az a hősies alázat, amellyel az álszegények a világban viselt ragyogó rangjukról önként lemondva, mint rongyosruhájú herceg, türelmesen elviselik a szegények tiszteletlen közelségét. Mindezt a pénzért, mely puszta létével az ópiummámor boldogságát képes adni, - ilyen bolond, ilyen éterikus képzeletű, ilyen irreális költő nincs is! Az élet és pénz dolgaiban legügyetlenebb költő is azt tartja értéknek, ami valóban realitás: az élményt. Minden csoda és varázslat színek, szavak, tájak és hangok valóságában van elszórva, érzésekben, látványokban, az egész világ elbűvölő és döbbenetes panorámájában - dehát egy könyvnyi papír sem volna elég, ha fel akarnám sorolni, mi minden szebb e világból - egy pénzszekrénynél.

(Meg kell még mondanom - én nem vagyok oly szigorú, mint Jézus volt, s tudok néhány olyan gazdagot is, akit áteresztenék a tű fokán. A gazdag szót szimbolikus értelemben használtam, s nem értettem alatta minden olyan embert, akinek sok pénze van.)