Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám
A régi zsebnaptárból átirom
az újba a telefonszámokat,
a neveket, a címeket
s minduntalan csodálkozás fog el.
Ó, homokos idő, hány embert eltöröltél,
hány lüktető arc lett nehéz agyag
embert gyüjtöttem itt vagy szobrokat?
Mint egyiptomi sírfeliratok:
merednek rám, megfejthetetlenül.
Ez volt a szám, hogy remegett az ujjam
ha öt félkörrel lassan felidéztem?
Főfájás és álmatlan éjszaka?
S mit akartam emettől, mi a célja
s értelme ennek?
Mint aki züllött éjszaka után
meztelenre vetkőzik otthon és
keresi testén leprafoltjait
a korbácsoló szennynek, lángirását
az ítéletnek, melyre önmagát
ítélte és vezeklésül, modern
vezeklő, rohan és fürdőkádjába ugrik,
szappant ragad rajongva s dühösen,
veszettül zuhanyoz, majd dörzskefével
szánt végig testén, hogy a vér kiserked
s mind hasztalan, mert párnái közé
hurcolja éjszakája csatakos
eszméletét kiirthatatlanúl
Két év között, két zsebnaptár között,
itt ülök ceruzámmal, törlök és
írok
Aki most velem jön, tartósan lesz velem.
Az ifjuság az, amely váltogatja
mulató-eszközeit: a világot.
Az én koromhoz már a tartós anyag illik,
betűben, barátságban, szerelemben,
az összeforrt tekintet, a kipróbált
kézfogás és a kettős-hiuságát
levetkezett erős barátság
Aki most velem jön, tartósan lesz velem.