Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám

HOLLÓS LAJOS: A SZTRÁJK

Érezte, itt az elszalaszthatatlan alkalom: a kísérlet pillanata. Egy napnyi késedelem, de lehet, egy órányi is elsodorja a cselekvés aktualitását, amely végre megmérné saját erejét és a munkások öntudatát. Hiszen nagyjából az előkészületeket is megtette, öthónapi ittléte alatt felszántotta a talajt, látni akarja: milyen eredménnyel.

Minha szokásos körútját végezné, úgy somfordált az egyes gép mögé. A két hintermann dühösen mormogva igazgatta a rohanó szövetet.

- Nem szabad engedni! - kiáltotta feléjük, de csak annyira, hogy a gép dübörgése elszigetelje a hangját; rendkívül óvatosan kellett dolgoznia. - Gyalázat lenne, ötvenen egy műhelyben és ellenállás nélkül lefeküdni. Talán még megköszönni is kedvük volna? Ne csodálkozzanak azután, ha jövő héten megint jön a Müller és ismét levesz négy fillért az órabérből. És két hét mulva nyolcat, s végül az egészet...

- Dehát mit csináljunk? Most beszéljen! - kiáltott vissza fogcsikorgatva Pasztorcsek.

- Ez az. Holnap reggel leállni! Ma már nem lehet megcsinálni a dolgot. De reggel, amikor még nem öltöztek munkaruhába...

- Ezekkel? Ezekkel akar maga leállni, Máté úr?

- Most ne vitatkozzon, hanem tegye amit mondok! Figyeljenek engem: amint elérem a négyes gépet, csináljanak egy hengerszakadást, hogy szünetelhessenek. Akkor maga Pasztorcsek átmegy a ketteshez és megbeszéli Szaniszlóval és Bohárral, hogy reggel hétkor nem veszik fel a munkát. Nem fölvenni könnyebb, mint ilyenkor abbahagyni. Maga értelmes ember, Pasztorcsek és szervezett ifjúmunkás volt, hát most ne okoskodjék! Ugyanakkor maga Karcsi átmegy a hármashoz és beszél Huberrel és Gazsival. Ne remegjen, az istenit magának, ha fél egyedül, menjenek együtt!

S már elhagyta a két halálsápadt embert, hivatalos arccal, stopperét nézegetve ment az előtéren a kettes gépig, közben végigtekintett az egymásbanyíló két óriás csarnok frontján. Müller már nem volt ott, pillanatnyilag Kőnigstein, a mester sem tartózkodott a műhelyben, csak Rosenthal mérnök ődöngött a gépek között, de ettől nem kellett tartani. A drukkerek közömbösen álltak gépeik előtt, szemüket a hengerek közül előrerohanó szövetekre függesztve.

- Idefigyelj, Szaniszló, - érintette meg az együgyü lengyelt, - ezt a fizetéscsökkentést nem fogadjátok el, érted? Nem szabad elfogadni! Holnap reggel nem veszitek fel a munkaruhát...

- Ha a Máté úr mondja, - vigyorgott a lengyel.

- Hallgass, szamár! Nem én mondom, hanem ti akarjátok így. Mert nem hagyjátok elvenni a kenyereteket...

- Az anyjuk büdös istenit! - kiáltott közbe a másik hintermann, a kisebbik Miklós. - Hát ezért gürcöl az ember, hogy egyre kevesebb gubát kapjon?...

- No úgye, Miklós, Szaniszló! Maguknak kell cselekedni. Átmennek az ötöshöz és a hatoshoz és megbeszélik a hintermannokkal, hogy reggel leállnak! Értik?

Kőnigstein bejött a műhelybe. Mingyárt a hatosnál Pintér eléje kiáltott:

- Kőnigstein úrnak ehhez nincs szava? Az ember csak szenved, szenved évszám és ha aztán elért egy jobb órabért, akkor visszaredukálják?

Kőnigstein nevetett: - Hja, barátom, ez így van. Én nem tehetek róla.

Kuczora kiáltott oda: - De egy szót sem szólt melletünk, hagyja, hogy megdögöljünk. Hát mit zabáljunk, mit? mit? Már az a falat kenyér is sok?

- Te fogd be a szád és bujj hátra a gép mögé! Ha nem tetszik, elmehetsz. De különbenis, mit akartok tőlem? Én mester vagyok, nem gyárvezető... Mondtátok volna meg a Müller úrnak.

Mosolyogva vonta fel vállát, mégis jobbnak látta egyidőre kimenni a műhelyből. Máté azonnal ott termett, de vigyáznia kellett: Mandel, a hatos gép sváb drukkere nagy talpnyaló, bizonyára árulkodni is hajlandó lenne; csak a saját százpengős hetibérével törődik. Ezek a svábok mind ilyen pecsovics népség.

- Most mondjon valami okosat, Máté úr! Eddig csak beszélt, beszélt, jól van, tudja, hogy én az elvtársa vagyok... De most, most! - vicsorgott Pintér.

- Mondok, de úgy kell tenni, ahogy mondom! Reggel leállni...

- Ezekkel? Ezekkel a rohadtakkal? Egyik se fog lállni ezek közül, köpnivaló csürhe ez.

- Tudom, de meg kell próbálni. Menjen át az ötöshöz, beszélje meg Fülessel, Kuczora pedig menjen a négyeshez, Rudolfékhoz!

- Ha én szólok, az fenét ér. Ha maga szólna, Máté úr, magára hallgatnak ezek a barmok. - S már lehullott a hangja, hervadtan, még a cselekvés szele előtt.

- Csöndesen! Én úgyis beszélek mindegyikkel. De nekem a dolog mögött kell maradnom, hiszen tudja...

- De hogyan, hogyan? Ki áll itt le? És ki beszél? Hiszen ha én tudnék... - előzte meg Mátét, ha tán ezt akarná felvetni.

- Erre is gondoltam. Azért kell reggel csinálni, mert nem kell leállni, egyszerűen nem veszik fel a munkát, ez könnyebb. És csoportba állnak az ajtóhoz. A gépek nem fognak megindulni, a Kőnigstein úr jelenti, erre jön majd Müller és az igazgató úr, Müller kérdezni fog, ez könnyebb, mintha maguknak kellene a beszédet kezdeni. De ne hagyják magukat elszédíteni, vigyázni kell, egy tapodtat sem engedni! Müller ravaszkodni fog...

- De a többi műhelyek? Az egész gyár!

- Ez a baj, hogy csak itt redukáltak. Legalábbis nem tudok róla, hogy Müller más műhelyben is járt volna. Sajnos, nem mehetek a többi műhelybe, tudja, hogy Müller már minden léptemet figyelteti. Hallotta az imént is, hogy elküldött a csoporttól, mikor kihirdette a redukciót... De ne beszéljünk annyit. Mandelnek máris feltünt. Ha leszalad ez a verk, át a négyeshez és az ötöshöz!

A festékhordókhoz és a hengerszerelőkhöz tartott. Mintha csak a mintákat nézné és a csikorgó hengerdarut s közben úgy beszélt, hogy az ajka sem mozgott: - Leállni, leállni, reggel, ne tűrjék...

- Mi? Miii? Leállni, de hogyan? Ojjé!

- Kuss, ha a Máté úr mondja, akkor leállni!

A lábai remegtek, alig tudott uralkodni izgalmán. Küzdött vézna fizikumával, halálsápadt arca határozott volt, ajkát keményen összeszorította. A tét nagy, egy elvétett mozdulat s nemcsak állásából dobják ki, de... Egyre forróbb erőt érzett feszülni idegeiben, most, most ő az «Izgató», - igen, ez az, ez az érzés az... s közben a feje hideg: pillanat alatt állapította meg a stratégiát, amit ezekkel a megdolgozatlan, szakszervezetet sohanemlátott munkásokkal alkalmaznia kellett: minél passzívabban, - nem levetkőzni, nem fölvenni a munkaruhát, nem szólni, csak várni, amíg kérdőre vonják őket. Ennyire talán képesek, hiszen öt hónapja tanítja őket, az első perctől, hogy belépett ide. Waldmann és Bruck Adél majd nagyot néznek: ő, ő a «tulok» mire képes; de ő belül mindig tudta, hogy ösztöne többet ér minden elméleti szabálynál és végrehajtási utasításnál s különösen itt, ahol eleven tettről van szó.

Érezte a munkások szomjas szemeit az arcán, most az ő kemény tekintetéből szívják a tetthez szükséges erőt. Szuggerált, biztatott, parancsolt és megnyugtatott; fehéren izzott, mint az autogénhegesztő tüze, sápadt volt.

Most a drukkereknél tapogatódzott, a száz-százötvenpengős hetibérű munkásarisztokratáknál. De nem lehetett mind a hatnál: Mandel spicli, Klebecskó közömbös, Christ vén totyakos; a hatos, ötös, négyes gép tehát elesik. De itt a másik három: a nagy Miklós, Klein és Bieles. «Szimpátia-sztrájk», «kéz kezet mos», «ma nekem, holnap neked», «sor kerülhet a drukkerek bérére is»... Az emberek hümmögnek. Bieles részeg, mint rendszerint; Miklós azt mondja, ha a többiek is; Klein megigéri. Bizonyára az ötven szerelmeslevélért, amit segített megírni ennek a szoknyavadásznak.

Holtfáradtan áll meg a két csarnok ajtajában. Nem ajtó ez, hatalmas rés a falon, hogy egy pillantással mind a hat gép frontja feltekinthető legyen. Egy-két gép leáll negyedórákra, vagy percekre: hengercsere, festékcsere, késszakadás... Jegyzi a mappán stoppere szerint a rubrikákba. II. Klein: 3.42 óra, hengercsere. IV. Christ: 3.43 indulás 4 verk Crépe Maroquine 600 mtr. 2423 minta, fekete. Festék: Kék I. G. F. Fehér. F. A. B. XXV. V. gép, Klebecskó... - Halló Klebecskó, mi baj? - Késszakadás 3.45 óra.

Az emberek még mindig nem indultak el. A szemek tétován ugrálnak, az arcok keserűek a gyávaságtól. Most villámlik a tekintete, mint a jeladás, egy fejjel magasabb önmagánál, ahogy kihúzza magát, a szemöldöke két ostor és a szeme sarkában suhintásra készen a haragos megvetés. Össze kell fonnia a karjait, mert lendülni akarnak. Szeme találkozik a Pasztorcsekével és most... most Pasztorcsek végre elindul a kettes felé. Utána lassan Bohár. Azután Pintér lopódzik el a hatostól, majd a hengervivőket látja szerelés közben a kettesnél suttogni. Most Kuczora látható egy percre a hármasnál. Vállukon löki őket a szeme, itt rögtön mindent megbeszélni, semmit sem üzemidő után hagyni, mert csak abban bízik, ami előtte épül. A gyáron kívül pedig nem beszélhet velük veszélytelenül.

A szemek minden gép mögül jelentkeznek egy villanással: A kontaktus megvan. Reggel...

Hirtelen enged idegeiben a feszültség. Mintha a mázsás hengerek egyike roppantotta volna eddig a mellét s most legördülne róla. A vállai leesnek, homlokáról cseppek hullanak, mint zivatar után a levelekről. Ma ötkor megy haza. Még egy óra...

Rohan az utcán. Voltaképen miért siet? Waldmannt és Bruck Adélt nyolc előtt nemigen találja otthon. De nem tudja fékezni magát. Fürdés, átöltözés, ebéd; ma észre sem veszi a szokásos gyötrő esti fáradtságot. Fel-alá szalad a szobában, anyja kérdéseit meg se hallja, hétkor elrohan Waldmannhoz, a Veréb-utcába. Zárva az ajtó, hiába csönget, dörömböl. Két emelettel lejjebb laknak Bruckkék, itt is zárva. Vissza Waldmannékhoz, ha kell éjfélig is várja őket a lépcsőházban, most nem maradhat segítség nélkül. Ez a párt vizsgája is kell, hogy legyen: mit tud az ilyekor tenni, segíteni?! A párt, a híres, fölényes, szigorú Párt, amely kritikus, gúnyos szemmel figyeli őt: a pártonkívülit. No majd most megmutatja...

Waldmann húga jön fölfelé a lépcsőn, végre valaki! - Mit keres maga itt? - suttogja sápadtan. - Lacit. Nagyon fontos... A lány behúzza a lakásba. - Lacit ma reggel... letartóztatták. - Úristen! És Adél? - Őt is. Menjen innen, figyelik a házat...

Egy grundon vágott át, sötétedett. Hirtelen tört reá a fáradtság, hazament, lefeküdt. Teljesen egyedül van, segítség nélkül, Lacin és Adélon kívül nincs kapcsolata a párthoz... Olvasni próbál, nem tud, eloltja a villanyt. Szeretné még egyszer átgondolni a helyzetet, de nem tudja a közvetlen valóságra, a konkrét feladatra lokalizálni gondolatait, ide-oda repkednek az időben: a holnap reggeltől az elmúlt évekig, - keresik a pillanatot, amely felelős e fojtogató izgalomért. Érzi, tapodtat sem tud továbbjutni, míg fel nem göngyöli az időt, míg nem érzékli önmagát viszonylatai összességében, míg nem találja meg a sínpárt, melyen símán gördülve utólérhetné a mai napot. Szigorúan és zártan kell fogalmaznia: az első rekonstrukció úgy alakul ki benne, mint egy regény kivonatos, kiadói hirdetménye:

«Egy bélistás hivatalnok, akit szocialista versei miatt a leromlott viszonyok következtében leépítendő alkalmazottak listájára tett az előkelő speditőrcég, hosszú ügynöki kísérletezés és tétlen sütkérezés után egy gyárba kerül protekciós munkásnak s egyszerre - agitátorrá lesz, forradalmárrá, izgatóvá...»

Ostobaság, ez nem így van, az ember nem lesz «egyszerre» forradalmárrá. Talán «vérmérséklet», konstitució dolga ez, mely a születés óta érlelődik s mely a körülményektől függetlenül is harcra ösztönöz, csak társadalmi elhelyezkedés kérdése, hogy «fentről lefelé» vagy «lentről felfelé» irányuló harcra. Talán Freudnál, vagy Adlernél kell keresni a megfejtést, gyerekkori invektívákban, mindegy, - bizonyos, hogy az elméleti meggyőződés kapcsolódik be legkésőbb a determinánsok közé s ennélfogva jelentősége is a legkisebb. Az ember nem tanulmányai, nem szellemi fejlődése következtében lesz forradalmárrá, hanem forradalmár hajlamaihoz keresi meg a szellemi útirányt. Lázadó lesz a lázadás élményéért, vagy egyszerűen más alakban folytatja a felnőttek elleni gyerekkori forradalmát. De az is lehet, hogy az ilyen magafajta intellektuel egyszerűen csak avultnak felismert életkereteiből akar kitörni - s a munkásságban véli megtalálni fegyvertársát e küzdelemhez. Közben apránként elfelejti saját forradalmát s míg föleszmél, a munkásság fegyverhordozójává lett. Ekkor esetleg elszakad tőlük, - de végülis felfedezi, hogy a proletárforradalom élesen különbözik saját, egyéni forradalmától.

De mi köze most ehhez?...

Egy idegen fekszik itt a sötétben, egy ismeretlen: a lázadó. Hogy került ez ide? Igen, szeretné tetten érni magát, melyik volt az a pillanat, amely meghatározta, hogy lázadóvá legyen. Nem tud elaludni, izgatja a kérdés. Talán amikor gyerekkorában évekig rongyos cipőben járt, talán amikor nem folytathatta iskoláit, talán amikor először a tudatába hasított, hogy testileg a «gyenge fizikumúak» közé tartozik? Talán az «ösztönös igazságérzete»... igen, az a félénk kisfiú az apjától kapott aranykrajcárokat mindig a koldusoknak adta és uzsonnáit szegényebb iskolatársainak... Szamárság, hagyjuk most ezeket... Reggel leáll a rouleaux-műhely: «a gyár szíve», ahogy nevezik, a Pestvidéki Textilművek R. T.-nél kitör a sztrájk ... és Waldmannt meg Bruck Adélt letartóztatták. Nincs segítség...

Eleinte mennyire idegenkedett, csak a nagy élmény kíváncsisága gyűrte le ezt a... Mi volt ez? Az intellektuel idegenkedése a műveletlen embertől, a kispolgár palástolt lenézése a munkás iránt, vagy egyszerűen csak a tiszta munkahelyhez szokott, kényes hivatalnok undora a piszoktól? Szakszervezetekben már találkozott a munkással: fiatal fiúk és lányok ültek az elsötétített nézőtéren és tapsoltak, mikor felolvasta a verseit. De az már szemináriumokon csiszolódott ifjúság volt, az a kis réteg, amiből a laikus - ő - az egészre következtetett. S akkor még... nem is biztos, hogy szocialista volt.

Mikor Waldmann és Bruck Adél esete oly nagy feltünést keltett három év előtt... akkor! Ebből a két emberből táplálkozott gyöngeségi tudata. Egykorúak voltak vele és mindig gúnyosan megmosolyogták, elzárkóztak előle - s amikor forradalmárkodásuk kiderült, ebben bukkant az eszközre, amivel hozzájuk hasonulhat. S ők? ők hogyan fejlődtek idáig?... Két intellektuel, aki lemaradt az egyetemről s óriási aktivitásával szűk irodákba került. Emlékszik: Waldmann esténként fúrt-faragott, - mikor még senkinek sem volt rádiója, ő már épített magának, - Adél felolvasott. A híres Veréb-utcai házban, a Waldmann-lakásban esténként Kant, Nietzsche, Schopenhauer és Spinoza kísértett. Azután eljutottak a ponyvaregényig, a nihil korszaka volt ez. Majd vegetáriusokká lettek, Bicsérdyt olvasták és túlbeszélték intellektuális kételyeiket. Egészen biztosra vehető, hogy ha akkoriban Adél nem Dósaival, a marxistával kerül össze - Adél csúnya volt, tehát nem lehetett belőle «széplélek», csakis «értelmi lény», - hanem egy gnosztikussal, spiritisztával, vagy Krisztushívő zsidóval, akkor gnosztikussá, spiritisztává, vagy Krisztushívővé lett volna. És Adél magával sodorta Waldmannt is, aki nem törődött többé találmányaival és abbahagyta a teniszezést.

Mikor már a szocialista ifjúság terjesztette és szavalta verseit, Waldmann és Adél még mindig csak mosolygott rajta; felháborítóan fölényesek voltak s csak önmagukban bíztak; - Nem tiltakozott, nem is akart a pártba kerülni: írónak tartotta magát, költőnek, akinek meg kell őriznie függetlenségét, ha ír is szocialista verseket, De Waldmann kijelentésében lenézés bújt: «gyönge vagy pártmunkára». Hát ő majd megmutatja, csak úgy mellékesen, műkedvelésből.

Mikor a gyárba került, evvel vígasztalta magát. Igazában tele volt kétségbeeséssel, úgy állt az idegen, brutális környezetben, mint hajdan elragadott ősei az egyptomi gulák előtt: hát ezentúl nekem kell ezekhez a vályogtéglát készítenem?... Másfél napig hordta megcsukló térdekkel és lélekkel a verkeket, akkor egy fiatalembert megsebesített a gép és ő került a helyére a rouleaux-ba teljesítmény-ellenőrnek. A rouleaux, vagyis a hengernyomó-műhely büdösebb volt a fehéráruraktárnál, ahol első másfélnapját töltötte s fojtogtóbb is: negyven fokot okádtak a saurus-nagyságú szárítómanszárdok, amikbe végetérhetetlenül rohantak a festékes hengerekről a frissen nyomott mintás szövetverkek. Ez a hat ijesztő nagyságú, bőgő, üvöltő gép, ez a két bazilika-méretű üzemcsarnok, az idegen vonású festékes-olajos arcok egy messzi, ellenséges világ volt... s mingyárt első nap a mester: Kőnigstein úr tőrvetései, mikkel meg kellett birkóznia... de mégis otthonabb érezte magát, mint a fehéráruban: mappa volt a kezében rubrikás, fehér ívvel, ceruza és stopperóra, - ó irnoki eljegyzettség! - már megbékélt sorsával, ha munkásstátuszban maradt is s ha továbbra is csak huszonnyolc fillér órabért kapott, mint a fiatal munkások.

Az első napokban az arcokon cserkészett. Tehát ezek a munkások, az igaziak, a gép emberei, az «üzemi proletáriátus»; nem akiket eddig ismert, nem a szakszervezetek hangos szabó, suszter, szerelő és kereskedősegéd ifjúsága s nem «trógerek», akikkel a fehéráruban a verkeket hordta. «Az osztály élcsapata», ahogy Waldmann nem egyszer mondta, mikor a párt bázisa iránt érdeklődött nála. Első sablonos ismerkedő mondataiban már megcsillantotta a szolidáris útitárs jeladását, de nem értették. Valami nem egyezett: közömbösek voltak, durván szidták egymást és reggelenként dőlt róluk a pálinka émelyítő párája.

Kőnigsteinnek köszönhette a kontaktust. Az első nap elcsigázó rohanásai után az irodából széket hozott le magának, az ajtóba állította, hogy mindkét csarnokot szemmel tarthassa; időnkint, amikor mind a hat gép futott, öt-hat percekre leült. Másnapra a szék eltünt.

A munkások hümmögtek, ők nem látták. Bieles drukkert vonta kérdőre, az ő gépével szemközt állott a szék. - A Kőnigstein úr vitette el, mert ebben a műhelyben senkinek sem szabad leülnie, - felelte vállvonva a drukker. Érezte, ez az első ütközet, amit meg kell nyernie, ha ki akarja vívni a munkások bizalmát: nyomban másik széket hozott le az irodából. Egy óra múlva Bieles figyelmeztette, hogy Kőnigstein ráparancsolt: kenje be a széket festékkel. Alig később Kőnigstein feléje kiáltott: - Halló, Máté úr, legyen szíves hozza le az irodából a marokén-mintakönyvet! - Hangosan válaszolt, hogy hallják a közelben dolgozók: - Én nem az ön kiszolgálására, hanem a teljesítmény megfigyelésére vagyok itt. Ennélfogva a székemhez sincs köze, s ha befesteti az embereivel, ugyanazokkal fogom lemosatni!... - Kőnigstein hatalmas kopasz feje kipirult. - Nézze, kedves Máté úr, - diplomatikus, mosolygó komázással hajolt hozzá, taktikát változtatott, az emberek odafigyeltek, a szék presztizskérdés lett, - ha látják az emberek, hogy ön, egy huszonnyolcfilléres, leül, ők is jogot formálnak ehhez...

- S ön nem bízik havi ezerpengős mesteri tekintélyében, hogy megakadályozza ezt?

Kőnigstein beugrott a kelepcébe: - Erről szó sincs...

Újból átélte ezt az összecsapást és elégedetten mosolygott. Kiszáradt a torka, felkelt vizet inni. A konyha hideg kövéről Waldmann jutott eszébe, ki megint «bent» van.

A szék ottmaradt. A munkások örültek Kőnigstein vereségének és megnyiltak feléje, mint a napraforgók, De ez lassan ment, sokáig tartott, amíg felismerték benne a barátot, bogarasnak tartották, aki lehetetlen dolgokról beszél. Az árnyékszéken, ahol titokban cigarettáztak, - az igazgatóság szigorúan tiltotta a dohányzást, tűzveszély címén, holott csak az elvesztegetett időt sajnálta, - mindig akadt öt-hat hallgatója. Az ő szavaikkal beszélt, a közvetlen panaszaikról, - Waldmann mondta: meg kell tanulnod a nyelvüket -; s amikor úgy érezte, most sikerült alakot adnia indulataiknak, megszólalt a kis Miklós, vagy másvalamelyikük, mintegy sommás összefoglalást adva: - Azért tudja mi a legjobb, Máté úr? Ha az ember jól bepiál és fog egy klassz márit... Ilyenkor röhögve mentek el s otthagyták tűnődve az árnyékszéken.

Valami hiba van bennem, vagy bennük?... S este elment a Veréb-utcába. De hiába mondta el e szerinte oly jellemző tüneteket, Waldmann és Adél társaságában eltörpült a jelentőségük. Igazuk volt-e, vagy egy torzító prizma csak a nagy és láthatatlan vonalakat engedte látniuk? Mintha valami hideg és józan részegségben éltek volna; optimizmusuk végtelen volt s szinte független a valóságtól. Hazamenet mindig szégyenkezett s önmagában kereste a hibát. - Tulok vagy - mondta neki Waldmann mérhetetlen lenézéssel, ez a pártzsargonban intellektuelt jelentett, valami alsóbbrendűt forradalmi aktivitás szempontjából, aggályoskodót, kicsinyest, irodalmárszocialistát. Egyszer egyik munkáslapba verset írt a gyárról s Waldmann hiányolta a versből a munkások osztálytudatának és permanensen vívott tőke-elleni harcának érzékeltetését. - Dehát nincs, a Pestvidéki Textilművekben nincs osztályharc és nincs osztálytudatos munkás!... Waldmann és Adél ilyenkor süketnémán mosolygott.

S végre megindultak feléje a munkások. Bieles kezdte egy reggel: Halló, Máté úr, mondok valamit. Tegnap este irtó muri volt, öten voltunk együtt, a két Miklós, a Füles, a Gazsi meg én. Mentünk a kricsmibe, barátom, megittunk tíz liter bort és harminc üveg sört, hülyére szoptuk magunkat. A nagy Miklós bevert egy ablakot, a Gazsi berókázott egy pincelakásba, csak én voltam józan: egy olyan frászt adtam Fülesnek, hogy majdnem az anyjába esett. Aztán fogtunk egy spinét innen a spirituszgyárból, levittük a Dunapartra, nahát képzelheti, öten...

Iszonyodva hesegette el recehártyájáról Bieles röhögő arcát.

Azután jött a nagy Miklós és hívta: melyikük tud nehezebb hengereket emelgetni? Persze Miklós ötszörannyit nyomott ki, mint ő s mégis naponta hívta versenyre. Erre a diadalra volt szüksége? Később Klein jött, az egyetlen zsidó drukker; ez nem ivott, hanem apróhirdetések után nőkkel ismerkedett, harminccal havonta. «Levélcsatákat» vívott s az ő segítségét kérte, ha egy-egy «szellemeskedő» levélre válaszolt. Azután a kis Miklós bukkant fel előtte és Ilona az ötös gép manszárdja mögül, akinek hétről-hétre nőtt a hasa. - Beszéljen Miklóssal -, kérte bárgyúan Ilona, de a vadszemű munkás kalapácsot ragadott: - Mit avatkozik bele Máté úr? Én fütyülök az Ilonára, semmi közöm a gyerekéhez... És kalapácsával a fenőpadra sujtott.

Csak a mérnökök értették meg. Olvasmányaikon keresztül közeledett hozzájuk, hamar barátságukba fogadták a «szellemes és művelt fiatalembert». Világnézeti viták, kedélyes csipkelődések és üzemszüneti napokon, mikor csak a tisztviselők jöttek be, az irodában folytatott kártyapartik kötötték hozzá őket. Keresték a barátságát, mert a vitákban, csipkelődésekben és a játékban mindig ő maradt felül. S egyszer egy ilyen üzemszüneti vitanapon, Müller, a gyárvezető az ajtó mögül kihallgatta a beszélgetést.

Fontoskodó arccal lépett be Müller, mint aki már régen tisztában van Mátéval. Megjátszotta a kultúrembert: rendreutasítás helyett vitába szállt vele. A mérnökök elhallgattak, mindnyájan gyűlölték a gyárvezetőt, s titokban már előre örültek vereségének. Müller írónak tartotta magát, két irredenta drámát írt és végigházalta az összes színházakat. Eredménytelenül. Végül kibérelte a Külvárosi Színpadot és saját költségén előadatta darabjait. Minden munkásnak jegyet kellett váltania nála, aki mégsem tette, nem kapott többé előleget s a legelső kínálkozó alkalomkor elbocsájtotta a gyárból.

Mosolyogva felelte, hogy csak úgy állja a vitát, ha nem kell tisztelnie Müller gyárvezetői tekintélyét. Müller kénytelen volt elfogadni a feltételt, pedig titokban erre alapozta diadalát. Veterán szólamai voltak, semmi más, Máté üres arzenált robbantott fel. Így kezdte mondatait: «Már engedelmet kérek...» és «Kedves Máté úr, hallgasson rám, aki öregebb és tapasztaltabb vagyok». Máté udvariasan mosolygott, de mondatai könnyed hálójában kétségbe esetten ficánkolt a gyárvezető. S másnap Müller kifejezte gyanúját Tót igazgató előtt: lázító van a rouleauxban.

Tót szerette őt pontos és világos munkájáért. Reggelenként vette át az előző nap termeléséről, anyagfogyasztásáról és időelhasználásáról szóló részletes, de szinte egyetlen tekintettel felmérhető statisztikát tőle. A fiatal igazgató nagyon elégedett volt Máté munkájával és elsiklott Müller bizalmas bejelentése felett. Aki ilyen tökéletesen figyeli a rouleaux életét, az az ő embere; s nem lehet valaki egyidejűleg az övé és a munkásoké is. Tót rokonszenve nem volt a vékonyka protekciónak tulajdonítható, hiszen ez még arra sem volt elegendő, hogy az átlagmunkásokénál nagyobb fizetéshez juttassa.

Müller újabb színdarabot írt. Ismét irredenta drámát. Ez megint megnyitotta az előlegzsilipet. A Pestvidéki Textilgyár egy estére átközöltözött a Külvárosi Színpad falai közé. Az első sorban ült Tót igazgató, mögötte rang szerint a mérnökök, mesterek, tisztviselők, drukkerek és vegyészek. A páholyokban a Pestvidéki Textilművek Rt. nyersanyagszállítói, - Müller ébersége nem felejtett ki egyetlen vállalatot sem. Az erkélyen és a karzaton a munkások, - jól mulattak az anyaszinésznőn, aki nem volt más, mint Bogárné a kékfestőműhelyből; a legnagyobb sikert ő aratta s ez hetekig elégedetté tette a hajdani «vidéki Blahánét».

- No, mit szól hozzá? - kérdezte tőle másnap Müller. - Ugy-e, azért tűrhető volt, - tette hozzá szerényen, túl-licitálást provokálva. Máté le akarta győzni undorát, de nem sikerült. Talán ha Müller nem lett volna gyárvezető, kiprésel magából egy hülyéknek kijáró közömbös igent. - Pocsék volt, - mondta és megszorította a gratuláció fogadására kinyújtott kezet. Müller elsápadt és kiutat keresett: - De háromszáz pengőt kerestem rajta tisztán... - Máté furcsán mosolygott és tovább ment.

Néhány nap mulva feketeinges emberek kerültek a gyárba. A munkabeosztásuk rejtelmes volt, ide-odaődöngtek a műhelyekben és titokzatos jegyzeteket készítettek. Müller, aki kerületi frontharcos-elnök volt, hozta őket a szövetségből, miután elhitette Tóttal, hogy a gyárban titkos szervezkedés folyik. Egyikük ugyanolyan kimutatást készített, mint Máté. Müller bemutatta Tótnak és megjegyezte, hogy Máté alkalmaztatása feleslegessé vált. Tót nem volt megelégedve a kimutatással és ellenezte Máté elküldését. Két hét mulva Müller izgatottan lépett be Tóthoz: - A gyári szervezkedés vezetője Máté a rouleauxból, akinek az elő-életét is kinyomoztam. Ime...

Tót azonnal felhivatta négyszemközti kihallgatásra. Egyetlen mondattal kivédte a támadást: - Rossz kritikát mondtam Müller úr drámájáról... Tót diszkréten mosolygott és megbiccentette fejét. A kihallgatás véget ért. A huszonnyolcfilléres, munkás-státuszos irnokocska a nyomómester után a nagyhatalmú gyárvezetőt is legyőzte.

Egész teste verejtékezett, megint felkelt vizet inni. A toronyóra hangja rezegve szállt be a nyitott ablakon: kettőt ütött. Aludni kell, holnap hidegvérre lesz szükség!

S már hetek óta nem beszélt a munkásokkal. Hidegen bólintott a tréfáikra és sajnálta Waldmannt és Adélt, hogy a nagy cél fényétől nem látják a plasztikus valóságot. S két hónapja, hogy utoljára járt a Veréb-utcai lakásban. A párt árnyéka egyszer bevetődött a gyárba. A kis Miklós rumos lehelettel súgta a fülébe: - Akar olvasnivalót kölcsön? Vannak stram könyveim, jöjjön!... A gép mögött a motyója alól négy-öt füzetet vett elő, a Társadalmi Szemle példányait és Engels Artidühringjét. Szomorúan mosolygott: kitől kapta ezeket? Lassan kiderült, hogy a párt helyi ifjúmunkás-agitátoraitól. A pártra ismert: ezeknek az olvasmányoknak a megértéséhez középiskolai műveltség, de legalább három-négy végighallgatott szakszervezeti szeminárium és az elemi szocialista irodalom ismerete szükséges, - és a rumszagú Miklósnak adják kezébe, aki még az egyszerű ujságcikkeket sem érti. Már nem mosolygott, hahotázva nevetett. Ha most Bruck Adél itt volna... - No és miért akarja nekem kölcsön adni, maga már olvasta: - Igen, - felelte Miklós. - Hát mit olvasott például ebben a cikkben, hogy: «Marxista theoretikusok aktuális feladatai»? Miklós beismerte, hogy nem olvasott semmit sem s csak meg akart szabadulni tőlük, amíg visszaadja azoknak, kiktől kölcsönkapta.

De tegnap délben minden megfordult. Mintha szelet kap a feketedő parázs s újra kivereslik. S az emberek is... száraz rőzsecsomóként várnak a szikrákra... Igy történt:

Müller bejött a rouleauxba és leállíttatta a gépeket. Mindenki jöjjön ide a drukkerek kivételével! A hintermannok, hengerszerelők, festék- és verkhordók körülállták Müllert vagy negyvenen. Ő is odaállt. Müller fenyegető hangsúllyal elküldte: - Önt ez nem érdekli, Máté úr!... Messziről fogta el a mondatfoszlányokat: A súlyos viszonyok... de az igazgatóság méltányos, nem akar senkit elküldeni. Átmenetileg áldozatot kell vállalnia a munkásságnak... Négy és hat fillér órabér-csökkentés...

Négy és hat fillér. A negyvennégy, a harminchat és a huszonnyolc fillérekből. Súlyos viszonyok?... Hiszen a gyár éjjel-nappal üzemben áll, annyi a munka, hogy fuldokolnak benne! Máté tudta, hogy a Pestvidéki Textilművek termékei Európa után már Ázsiát és Afrikát is meghódították, az angol, német, cseh gyártmányok nem tudnak versenyezni velük, mert sehol sem olyan olcsó a munkaerő, mint Magyarországon... És akkor ezek itt...

Öt perc mulva megtudta a mérnököktől, hogy a redukció Müller ötlete volt. - Igy akarja behízelegeni magát, - mondta Weber mérnök. - Érdemeket kell felmutatni, mert semmi termékeny munkát nem végez... Összeesküvőktől és sztrájkoktól menti meg a gyárat... Az igazgatóságnak esze ágában sem volt a munkabéreket csökkenteni, ő indítványozta azzal, hogy a helyi viszonyokhoz képest túlmagasak. És milyen ravasz, ma csak a rouleauxban hirdette ki a redukciót s minden nap másik műhelyben fogja. Csak bízzák rá, - mondta rejtelmesen az elnöknek hadvezéri biztonsággal. De hát ki ellen hadakozik?...

Igen, ki ellen hadakozik? - csengett a fülében, mikor ismét lenn állt a műhelyben. - S ki olyan erős, hogy szembe szállhatna vele?

Akkor indult el az egyes gép felé...

Az ébresztőóra berregni kezdett: félhat volt. Hályogos szemmel kereste a harisnyáit, percet sem aludt éjszaka. De most elmúlt verejtékes izgatottsága, hideg közönyt érzett, mint mindig, amikor cselekvéshez közeledett. Szerepe ugyan már nemigen lehet, minden mozdulata áruló jel lenne, de az egész sztrájk, a munkások ellenállása az ő gesztusa.

Nem sietett jobban, mint máskor s az úton semmire sem gondolt, a víziós éjszaka most éber szunnyadásban folytatódott. Rendes időben ért be, öt perccel hét előtt. Tót autója is éppen akkor hajtott a gyárudvarra.

Az irodában felvette munkakabátját, néhány tréfás megjegyzést szórt az átöltöző mérnökök felé, hű maradt minden szokásához, pedig belül már hideg izgalom remegtette. De még sejtetnie sem szabad, hogy tudja mi készül a rouleauxban. A sziréna felbőgött: pont hét, fülelt: ilyenkor szoktak a rouleaux gépei megindulni. Néma csend. Felujjongott és... megijedt. Gyorsan felkapta mappáját és stopperét s a vasajtóhoz lépett, melyen túl húsz lépcsőfok vezetett le a műhelybe. Az ajtó kicsapódott, Wéber mérnök lépett be rajta megfagyott arccal és elsietett mellette. Nem, nem lehet, hogy ne hallotta volna köszönését.

A drukkerek zsebretett kézzel álltak gépeik előtt. Se festék, se áru. Mandel hangosan méltatlankodott, hadd hallják, hogy milyen hű embere a gyárnak. A drukkereken munkaruha volt és olyan arckifejezés, hogy ők nem tehetnek semmiről, ők dolgozni akarnak, de... Az egyetlen Klein állott csak szavának: a kettes gép elől hiányzott a drukker, az apróhirdetések lovagja csak most tünt fel az ablakból, szándékosan elkésett.

Máté közömbös arccal lépett Klebecskóhoz: - Mi van?... A drukker a gépek mögé mutatott: az udvari műhelyajtónál álltak az emberek utcai ruhájukban. A munkaruhák érintetlenül lógtak a falakon. - Kőnigstein most ment jelenteni a sztrájkot Müllernek, - mondta.

Megtámaszkodott Klebecskó munkapadján, háttal az ablakoknak, innen, a négyes és az ötös közötti főfolyosón jól láthatta az egész csoportot, az emberek sápadtan topogtak. Mérnökök és tisztviselők siettek fel-alá és elfordították a fejüket, mikor a közelébe értek. Jó lett volna most közömbösen beszélgetni valakivel, ez talán kissé nyugtatta volna izzó feszültségét, de mindenki messzire elkerülte.

Müller és Kőnigstein beléptek az ajtón. A gyárvezető az emberek elé állt. Nem tudta kivenni szavait, csak a hang szigorú darabossága hallatszott idáig. Azután megváltozott a hang, okoskodó, magyarázó lett, szinte meleg. Nyilván szigorral nem ment semmire, tehát politikus nyájassággal próbálkozott. Az embereket megfogta a hang, eddig ellenálló némasággal feleltek, most csöndes vitába keveredtek Müllerrel. Ez talán negyedóráig tartott. Ekkor élcelődőre fordult Müller hangja, az arca mosolyba rándult. Az emberekből hahota tört ki. S újból. Kezdték elfelejteni a letört kenyérdarabot. Egy-kettő már a gépek felé huzódott. A csoport megingott.

Máté felrohant a laboratóriumba, Rosenthal vegyészmérnök egyedül volt. Rosenthal Brünnben végzett és a brünni egyetem a Pestről odaszorult diákokat marxistákká feldolgozva expediálja vissza. Rákiáltott:

- Rosenthal! Szaladjon le a rouleauxba és álljon az emberek mögé! Müller most szereli le őket. Maga gyanutlanul odaállhat a kiváncsiak közé, Weber és a többiek is ott vannak. És súgja oda Pasztorcseknek, Pintérnek s akinek csak tudja, hogy nem engedni! Én üzenem...

Rosenthal elsápadt. A marxista fiatalember, ki eddig minden vitában radikálisabbnak mutatkozott Máténál és sejteni engedte, hogy a párt ifjúsági csoportjának tagja, most tettetett értelmetlenséggel bámult reá. Azután mentőövként kapott el egy szót s kipirultan dobta feléje: - Megőrült?!... És kiszaladt a laboratóriumból.

Máté az irodába futott Némethez, a gyakornokhoz, aki szemináriumra járt a Munkásotthonba.

- Én most nem érek rá, - hebegte Német és felkapott egy mintakönyvet. - Fel kell mennem a kollekcióba...

Visszarohant a rouleauxba. Az emberek már a főfolyosóra szorultak. Müller élcelődő csevegés közben lépésről-lépésre szorította őket a műhely frontja felé. Most megint fölnevettek és az egész csoport megfordult. - Nahát fogjunk hozzá. - mondta Pasztorcsek.

E pillanatban szembe kerültek vele. Összeharapott ajakkal állt, ujjait mélyen felsőkarjaiba nyomta. A szeme gyilkos megvetéssel söpört végig rajtuk. Megtorpantak. Szólnia nem lehetett, a kenyere... és Müller börtönbe is juttatná! Hiszen semmi köze a dologhoz, neki nem redukáltak, ő érdektelen, a szava tehát - puszta izgatás. De egy intés s egy szemvillanás elvitte üzenetét Pasztorcsekhez: Ki a kapu elé! Ha az ablakokból észreveszik őket, a többi műhelyek is leállnak...

Pasztorcsek megingott. Szemei zavartan fel-le ugrottak, restelkedő arcát biborlila hullám öntötte el. Azután elszántan hátrakapta a fejét és odakiáltotta Müllernek:

- De csak úgy fogunk hozzá, ha visszavonják a redukciót! - És megkönnyebülten indult a kijárat felé.

A szemek egy pillanatig még zavartan pislogtak Mátéra. Azután a többiek is megfordultak és hang nélkül mentek Pasztorcsek után.

Müller száján elakadt a szó. Ezt nem értette. Hiszen már... S ahogy eltisztult előle a csoport, észrevette Mátét. Már csak ketten voltak, a főfolyosó két végén. Máté a gépek frontján az ablak felől, Müller tízméternyire tőle a bejárati oldalon.

A gyárvezető hökkent arca hirtelen elborult. Széles mellét felfujta, bólintott és fenyegető léptekkel kiment a műhelyből. Máté tudta: Tóthoz ment.

Az első ablakhoz lépett, amelyik legközelebb esett a kapuhoz. Kinyitotta a hatalmas, dróthálós ablak egyik négyszögét. A bolthajtásos kaputól öt lépésnyire volt a gyárépületet övező vaskerítés ajtaja, melyet üzemidőben zárva tartottak. Az emberek most értek oda, Bittner, a portás szigorúan kiáltotta: - Nem nyitom ki! Üzemidő alatt innen csak kapujeggyel lehet kilépni...

Tót sietett ki a bolthajtás alól, nyomában Müller. Az igazgató a kerítés mellé állt, - nyissa ki! - kiáltotta vörösen a portásra. - De aki a kapun kilép, az többé nem jöhet vissza a gyárba!... Bittner kitárta a vasajtót.

A moraj elhalkult. Egy másodpercig halálos csend és mozdulatlanság. Azután Pasztorcsek hármat lépett és kint volt.

Utána Kuczora. Azután a kis Miklós. A többi nem mozdult.

- Ki vagy be! - kiáltotta Tót.

Az emberek megfordultak.

- Bezárni!

Bittner becsapta a vasajtót. A kulcs csikorgott a zárban. Három ember kint maradt a kapu előtt.

Hervadt arcok tüntek fel az ajtóban, ernyedt csoszogással jöttek vissza az emberek a műhelybe. Mögöttük suhogott, csattant Müller hangja. Fölényesen, keményen, okoskodón. Néha apás szigor kiszámított árnyalatával.

Mázsás közöny nehezedett reá. A hangok mintha szűrőn jutnának a fülébe, tompák, távoliak voltak. Most Pintér az egyeshez ért és lehámozta kabátját. Müller mintha éppen hozzá beszélne. Pintér elfordul, de tarkójával is látja Máté csüggedt arcát maga mögött. «Tudja, hogy én az elvtársa vagyok» - mondta tegnap, ez jut eszükbe mindkettőjüknek. Most hirtelen kitör, siránkozó, vonító hangon kiabál Müller felé, de a szavak Máténak szólnak: - Mit csináljak?! Én szegény ember vagyok, én rokkant vagyok, golyó van a lábamban. - A hangja már artikulátlan, alig érteni. - Én beteg vagyok, nekem három családom van otthon.

Sírva kiabál. A szemhéja kivörösödik, s ahogy topog maga körül, a könnyei ide-oda csapkodnak, mint szélben az eső. Műller diadalmas hangon csitítja: - No úgye. No úgye. Hát csak álljon a géphez! Hiszen maga derék ember...

A gyárvezető végigmegy a gépek előtt. Őszbe játszó frizurája a békebeli Vilmos császáréhoz hasonlít, sötétkék ruhája gomblyukában frontharcosjelvény, kemény kalapját a kezében fogja. A hangja izgatottan rekedt, folyton krákog, hogy a rozsdát lecsiszolja róla. Kőnigstein megtörli kopasz fejét és hozzálép. Mosolyognak.

Most mit tegyen? El innen! - gondolja iszonyodva, de csak az árnyékszékbe megy rágyujtani. - El? Otthon kell a pénz... A három ember jut eszébe, akit kizártak. S azok? Nem, maradni kell!

Mikor visszamegy, a gépek már bőgnek. A szövetek hosszan a magasba nyújtózkodva rohannak be a manszárdok nyílásán, dynamók zúgnak, vasvázak remegnek, manszárdok dohognak; sietni kell, be kell hozni a késedelmet. Ír. 7.56 óra. I. gép. 20 verk Karola kék, 2400 mtr. Minta: 328/a. Festék: F. A. 12 kgr.

Megy tovább. II. gép. 3 verk Crépe Maroquine...

Kéz nehezedik a vállára. Müller. Mosolyog. Kedves Máté úr, jöjjön csak velem!

Megy a gyárvezető után. Kiérnek a műhelyből, Müller bevárja. - Az igazgató úr akar magával beszélgetni... egy kicsit!... A szeme sarkában diadalmas gúny csillog. Máté nem felel, némán mennek fel a lépcsőn. Jobbról, balról a nyitott ajtókon bőgnek, zakatolnak, sivalkodnak a műhelyek. Mercerizáló, kékfestő, hengervéső... Az igazgatói iroda ajtaja. Tudja, mi következik, de nem gondol semmire.

Tót feláll az íróasztaltól. Nem tudja elkezdeni, ideges. Krákog. Az asztalán ... nini... Máté verskötete. Müllerre néz, - no mit szól ehhez? - mondja a gyárvezető diadalmas mosolya. Tót végre elkezdi.

- Hát kérem, Máté úr, én nem tudtam, hogy ön szocialista; Müller úr most jelentette nekem, ön eddig elhallgatta...

- Sohase titkoltam.

- Szóval ilyen körülmények között azonnali hatállyal elbocsájtom.

Most meg kellene fordulnia és szó nélkül mennie, ez volna a legolcsóbb. Ki innen... De - nem lehet. Három embert kizártak, - ó, nem érzelmes!... de ez a negyven munkás soha, semmikor, sehol nem lesz képes ellenállni, ha olyan tapasztalattal zárja e kalandját, hogy egyszerűen kidobhatják és... védtelen, tömegereje oly csekély, hogy nem tud ilyesmit megakadályozni... Ezt a három embert vissza kell vétetni, hogy bízzanak a negyvenben, hogy bízzon a negyven önmagában, a szolidaritásban, ami nincs; el kell hitetni velük, hogy szolidárisak...

- Tudomásul vettem. De szabad érdeklődnöm, miért?

- A sztrájk miatt.

- Mi közöm hozzá?

- Müller úr azt mondja, hogy ön csinálta.

Tüntető gúnyos mosollyal fordul Müller felé: - Ah úgy...

Müller sápadt dühhel kiáltja: - Ezt a sztrájkot maga szervezte!

- Ezt a sztrájkot nem én szerveztem. Mivel bizonyítja, hogy...

- Mivel? Például ezzel a könyvvel... De bizonyítsa maga, hogy nem maga szervezte!

- Bizonyítani tudom.

- Mivel? - kérdi gyorsan Tót.

- Azzal, hogy nem sikerült.

Pattanó csend. Két elképedt arc mered reá. Ennyi vakmerőség torkukra dermesztette a szót.

- Mert ha én csináltam volna, - sikerül! De én nem szervezek sztrájkot ebben a gyárban. Szocialista vagyok, de itt a gyárban Tót igazgató úr bizalmas megbizottja.

Müller levegőt keres. Tótra kapkod a szemével. Az igazgatónak imponál és hízeleg a válasz. Müller drámájára gondol és Máté kritikájára. S arra, hogy az egészet Müller okozta a bérredukcióval, amin persze nem tud már változtatni: ez a központi igazgatóság dolga. Még néhány kérdés, intelem, figyelmeztetés, azután ellöki az egész ügyet.

- Köszönöm. De ezentúl azzal is megbízom, hogy a munkásokat figyelje s ha ilyesféle mozgolódást tapasztal, időben jelentse!

Meghajol, kimegy. Müller? Mint a henger alól kiszaladó kék Karola, olyan.

A mérnökök csoportban állnak a rouleauxban és tárgyalják az eseményeket. Hirtelen elnémulnak, oda se pillantva sétál el előttük. Weber nem állja meg:

- Máté úr! No mi volt?

- Semmi... - mosolyog.

- Elbocsájtás?

- Engem? Dehát miért?

Mindenki mosolyog, nincs semmi baj. Nem kompromittáló a vele való barátság.

- Az urak reggel elfelejtettek visszaköszönni. Most már pótolhatják...

Ernyedten jár fel-alá a gépek előtt. Az arca szürke, kifacsart. A hatos mögül Pintér tekintetét érzi magán. A munkás nézi, nézi, nem tudja elvenni szemeit róla. Mit akar? Mit vár? Egy megértő, megbocsájtó tekintetet? Oda se pillant, megfordul az ötös felé. Éles sikoltás vijjogja túl a gépek bőgését, borzadva visszafordul... A hatoson sárga Viktória fut s ahogy a hengerek közül kiszalad a szövet, véres sáv vonul rajta végig. Mandel a kapcsolóhoz ugrik, a hengereken szétlapított húscafat ragad, Pintér két ujja. Odarohan. A munkás a földön fekszik, megcsúszott a festékes betónon, a szemét üvegesen még mindig rámereszti és kétségbeesett ordítás tör elő szájából. Az emberek felmarkolják és rohannak vele a segélyhelyre. Néhány perc mulva hallja a mentőautó jellegzetes kürtjét.

Tompa és felborzult belül, megy haza a mindennapos úton, hat óra. A Lajos-téri iskola előtt gyerekek futballoznak rongylabdával. Megáll, nézi őket. Élvezettel rúg a hozzátévedő labdába. Milyen régen futballozott -, gondolja tele nosztalgiával. Legalább tizenkét éve. Sóváran nézi a mezitlábas kamaszokat, ezt a tizenkét évet irígyli tőlük, egy egész világtörténelem, vagy annál is több ez a korkülönbség. Meg kellene nősülni -, gondolja, - egy nőt nagyon szeretni talán van olyan önfeledt öröm, mint a labdázás. Waldmann jut eszébe és Adél s ellenkezik, mégis elpirul: ők bizonnyal sohasem gondolnak ilyeneket. Igenis joga van hozzá, most igen! Semmi közül a gondolataihoz. S már nem küzd ellenük, a két mosoly fonnyadtan lehull, elhervadtak.

Egy utcasarkon megpillantja a három kizárt embert, őt várták. Ahogy jönnek feléje, szinte fenyegető a léptük. Kezet fog velük, a torkukat köszörülik, nem tudják, mint kezdjék mondanivalójukat. Végre Kuczora készül el a fogalmazással. - Nézze Máté úr -, mondja lesütött szemmel, - mi megtettük, hogy leálltunk, most tegye meg maga is, hogy visszavegyenek minket...

Meghökken, de nem szól, hiszen valami ilyesfélét várt. «Mi megtettük»... «magának»: ezt már nem mondták ki. Nem magukért, a kenyerükért, a megtámadott órabérük védelmében, valamennyiükért, nem! Neki tették meg... ezt a - szívességet. Így hangzott. Most tiltakozzon? Magyarázzon? Nem. Waldmann és Adél mosolyára most hajította az utolsó göröngyöket.

- Vissza fogom vétetni magukat -, mondja gondolkozás nélkül, határozottan. Most kicsit apa is, aki megnyugtatja a síró gyerekeket: holnap új játékot vesz az eltörött helyett. Persze, hogy apa: ezek a gyerekek lehetetlent kívánnak tőle, aminőt csak a mindenhatónak hitt apától lehet. A válasz felelőtlen, fogalma sincs, hogyan ígérhet ilyen lehetetlenséget.

Másnap reggel, mikor Tót átveszi a jelentést, odasúgja: - Igazgató úr, bizalmas jelentenivalóm van. Négyszemközti kihallgatást kérek.

- Féltízkor -, feleli Tót.

Mikor a szobába lép, Tót bezárja az ajtót. - Nos?

- A munkások megint mozgolódnak -, hazudja hidegvérrel. - Nem akarják eltűrni három társuk kizáratását. Deputációt szerveznek, amely követelni akarja visszavételüket. Ha nem sikerül ezt elérniök, megint leállnak...

Tót meglepetten bámul reá.

- Hálás akarok lenni igazgató úrnak megtisztelő bizalmáért, tegnap ezt megígértem. Ismerem a munkásságot s ezt hasznosítani akarom a gyár javára. Ha ön bevárja a deputációt s azután veszi vissza az embereket, ez kapitulációként hat. De ha megelőzné őket s visszavenné a hármat, mielőtt a deputáció feljön, - ez igen jó hatást gyakorolna. Látnák, hogy a gyár nem bosszúálló... Még a bércsökkentésre sem gondolnának többé...

Tót gondolkozik. Látszik, hogy szellőnyi lökésen múlik a döntése. De mintha erejét akarná megmutatni:

- Hát jó, jöjjön a deputáció! Majd megmagyarázom nekik, hogy...

Mit akar megmagyarázni? Máté megdöbben. Szédülve megy le a lépcsőn, honnan vegye a deputációt?

Kiszemeli a négy legértelmesebb embert, egyenként gyúrja őket. Nem lehet cserben hagyni munkástársainkat, ez a legnagyobb gyalázat lenne. Tót csak azt várja, hogy megkérjék és visszaveszi őket. Gondolják csak meg: azoknak most fillérük sincs...

- Akasszák fel magukat -, véli Bohár.

- Minket is kirúgnak, ha szólni merünk, - húzódozik Huber.

- Vállalom a kezességet, hogy semmi bajuk nem lesz. Fordítva: Tót látni fogja, hogy derék emberek, nem hagyják veszni társaikat.

Egész nap magoltatja velük a néhány szót, amit az igazgató előtt mondjanak. Este a sarkon várja a három munkás. - Türelem holnapig! - mondja és kezükbe nyom néhány pengőt, amit gyűjtött a részükre. Megszégyenítő szavakkal, terrorral és erőszakkal csikarta ki a dolgozókból. - Minek adjak? Hogy eligyák? - mondta Bieles, maga is részegen. Kölcsönkért összegekből önmaga tette hozzá a legtöbbet.

S másnap megy fel a deputáció. Szerencsére szólniuk se kell, a tegnap magoltakat már el is felejtették. Tót megjátssza a mindenről tájékozottat, - tudom, miért jöttek, - mondja elébük s szót sem kell mondaniuk. - Meggondolom a dolgot, - bocsájtja el őket.

Az emberek vidáman jönnek vissza, megtették a magukét és baj se lett belőle. A lényeg mellékes, az a három akassza fel magát...

Ha most elengedi a cselekvés gyeplőjét: vége. Néhány nap és Tót megkeményedik. Kijátssza utolsó kártyáját, valamit úgyis mondania kell a háromnak:

- Deputáció ment az érdekükben Tóthoz. Azt mondja, visszaveszi magukat, de kérjék meg őt erre. Hát figyelem: reggel hét előtt álljanak a kapuhoz s ha Tót kilép az autóból, lépjenek eléje... - kitanítja őket, mit kell mondaniuk. Pasztorcsek beszéljen.

Az emberek hálásak, hazáig kísérik. - Tudtuk, hogy a Máté úr majd csak kitalál valamit...

Reggel korábban megy be, a gépek még állnak. Kiles az ablakon, Pasztorcsek, Kuczora és Miklós szorongva állnak a kapu előtt. Öt perccel hét előtt érkezik Tót; mintha meghökkenne az eléje toppanó emberektől. Szóváltás. Tót arca szigorú, most mintha tétovázna, azután int a portásnak és belép a kapun. A három ember utána.

Megilletődve lépnek a műhelybe. Senki sem lepődik meg, senki sem örül. Az emberek közömbös arccal sürgölődnek a gépeknél. A sziréna felbőg: pont hét, a drukkerek a kapcsolókhoz lépnek és kiáltanak: vigyázz! - Mehet -, visszhangozzák a hintermannok és a gépek megindulnak. Mindenki a helyén van.

Az irodába vezető lépcsőfeljárón áll, onnan bámul le önfeledten. Klebecskó felkiált hozzá: Húsz verk Zsófia lila! Klein integet: megindultam! Nem látja őket. Fekete szurokfolyam hömpölyög a szeme előtt, elborítja az embereket, a gépeket, a két hatalmas csarnokot. Elönti a dróthálós ablakokat mély, áthatolhatatlan sötétségével. Nehéz, hortyogó szurokfolyam, alatta emberek mozognak, dolgoznak: munkások, akik enni, inni és ölelni akarnak, - semmi mást. Harcolni? Dehogy! Ez az intellektuelek dolga, a tulkoké, ahogy Waldmannék mondják, mintegy alibiként.

Megfordul s megy vissza az irodába. Kopogtatás nélkül lép be Müller szobájába, nem köszön, a mappát és a stoppert leteszi a gyárvezető asztalára s belemosolyogja a felháborodni készülő arcba:

- Kilépek.

A formalitásokat Müller villámgyorsan intézi el. Tótról szót sem ejt, jobb, ha utólag jelenti neki. Csak menjen...

Megy is. Nem köszön el senkitől, vidáman, felszabadultan lép ki az utcára. Üde, napsütéses a reggel, eddig amint a gyárba sietett, észre sem vette. Furcsa, gyerekes ötlete támad, a Lajos-térre megy, ahol tegnap a gyerekek labdáztak, s már szinte szalad is, hogy hamarabb odaérjen. Lelkendezve, pajkos mosollyal arcán ér ki a térre s már éppen kiáltani akar. De nem látja a labdát, a röppenő játékot sehol. Lihegve megáll, a szája elnyílik csalódott csodálkozással.

A tér üres.