Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám
Érezte, itt az elszalaszthatatlan alkalom: a kísérlet pillanata. Egy napnyi késedelem, de lehet, egy órányi is elsodorja a cselekvés aktualitását, amely végre megmérné saját erejét és a munkások öntudatát. Hiszen nagyjából az előkészületeket is megtette, öthónapi ittléte alatt felszántotta a talajt, látni akarja: milyen eredménnyel.
Minha szokásos körútját végezné, úgy somfordált az egyes gép mögé. A két hintermann dühösen mormogva igazgatta a rohanó szövetet.
S már elhagyta a két halálsápadt embert, hivatalos arccal, stopperét nézegetve ment az előtéren a kettes gépig, közben végigtekintett az egymásbanyíló két óriás csarnok frontján. Müller már nem volt ott, pillanatnyilag Kőnigstein, a mester sem tartózkodott a műhelyben, csak Rosenthal mérnök ődöngött a gépek között, de ettől nem kellett tartani. A drukkerek közömbösen álltak gépeik előtt, szemüket a hengerek közül előrerohanó szövetekre függesztve.
Kőnigstein bejött a műhelybe. Mingyárt a hatosnál Pintér eléje kiáltott:
Kőnigstein nevetett:
Kuczora kiáltott oda:
Mosolyogva vonta fel vállát, mégis jobbnak látta egyidőre kimenni a műhelyből. Máté azonnal ott termett, de vigyáznia kellett: Mandel, a hatos gép sváb drukkere nagy talpnyaló, bizonyára árulkodni is hajlandó lenne; csak a saját százpengős hetibérével törődik. Ezek a svábok mind ilyen pecsovics népség.
A festékhordókhoz és a hengerszerelőkhöz tartott. Mintha csak a mintákat nézné és a csikorgó hengerdarut s közben úgy beszélt, hogy az ajka sem mozgott:
A lábai remegtek, alig tudott uralkodni izgalmán. Küzdött vézna fizikumával, halálsápadt arca határozott volt, ajkát keményen összeszorította. A tét nagy, egy elvétett mozdulat s nemcsak állásából dobják ki, de... Egyre forróbb erőt érzett feszülni idegeiben, most, most ő az «Izgató»,
Érezte a munkások szomjas szemeit az arcán, most az ő kemény tekintetéből szívják a tetthez szükséges erőt. Szuggerált, biztatott, parancsolt és megnyugtatott; fehéren izzott, mint az autogénhegesztő tüze, sápadt volt.
Most a drukkereknél tapogatódzott, a száz-százötvenpengős hetibérű munkásarisztokratáknál. De nem lehetett mind a hatnál: Mandel spicli, Klebecskó közömbös, Christ vén totyakos; a hatos, ötös, négyes gép tehát elesik. De itt a másik három: a nagy Miklós, Klein és Bieles. «Szimpátia-sztrájk», «kéz kezet mos», «ma nekem, holnap neked», «sor kerülhet a drukkerek bérére is»... Az emberek hümmögnek. Bieles részeg, mint rendszerint; Miklós azt mondja, ha a többiek is; Klein megigéri. Bizonyára az ötven szerelmeslevélért, amit segített megírni ennek a szoknyavadásznak.
Holtfáradtan áll meg a két csarnok ajtajában. Nem ajtó ez, hatalmas rés a falon, hogy egy pillantással mind a hat gép frontja feltekinthető legyen. Egy-két gép leáll negyedórákra, vagy percekre: hengercsere, festékcsere, késszakadás... Jegyzi a mappán stoppere szerint a rubrikákba. II. Klein: 3.42 óra, hengercsere. IV. Christ: 3.43 indulás 4 verk Crépe Maroquine 600 mtr. 2423 minta, fekete. Festék: Kék I. G. F. Fehér. F. A. B. XXV. V. gép, Klebecskó...
Az emberek még mindig nem indultak el. A szemek tétován ugrálnak, az arcok keserűek a gyávaságtól. Most villámlik a tekintete, mint a jeladás, egy fejjel magasabb önmagánál, ahogy kihúzza magát, a szemöldöke két ostor és a szeme sarkában suhintásra készen a haragos megvetés. Össze kell fonnia a karjait, mert lendülni akarnak. Szeme találkozik a Pasztorcsekével és most... most Pasztorcsek végre elindul a kettes felé. Utána lassan Bohár. Azután Pintér lopódzik el a hatostól, majd a hengervivőket látja szerelés közben a kettesnél suttogni. Most Kuczora látható egy percre a hármasnál. Vállukon löki őket a szeme, itt rögtön mindent megbeszélni, semmit sem üzemidő után hagyni, mert csak abban bízik, ami előtte épül. A gyáron kívül pedig nem beszélhet velük veszélytelenül.
A szemek minden gép mögül jelentkeznek egy villanással: A kontaktus megvan. Reggel...
Hirtelen enged idegeiben a feszültség. Mintha a mázsás hengerek egyike roppantotta volna eddig a mellét s most legördülne róla. A vállai leesnek, homlokáról cseppek hullanak, mint zivatar után a levelekről. Ma ötkor megy haza. Még egy óra...
Rohan az utcán. Voltaképen miért siet? Waldmannt és Bruck Adélt nyolc előtt nemigen találja otthon. De nem tudja fékezni magát. Fürdés, átöltözés, ebéd; ma észre sem veszi a szokásos gyötrő esti fáradtságot. Fel-alá szalad a szobában, anyja kérdéseit meg se hallja, hétkor elrohan Waldmannhoz, a Veréb-utcába. Zárva az ajtó, hiába csönget, dörömböl. Két emelettel lejjebb laknak Bruckkék, itt is zárva. Vissza Waldmannékhoz, ha kell éjfélig is várja őket a lépcsőházban, most nem maradhat segítség nélkül. Ez a párt vizsgája is kell, hogy legyen: mit tud az ilyekor tenni, segíteni?! A párt, a híres, fölényes, szigorú Párt, amely kritikus, gúnyos szemmel figyeli őt: a pártonkívülit. No majd most megmutatja...
Waldmann húga jön fölfelé a lépcsőn, végre valaki!
Egy grundon vágott át, sötétedett. Hirtelen tört reá a fáradtság, hazament, lefeküdt. Teljesen egyedül van, segítség nélkül, Lacin és Adélon kívül nincs kapcsolata a párthoz... Olvasni próbál, nem tud, eloltja a villanyt. Szeretné még egyszer átgondolni a helyzetet, de nem tudja a közvetlen valóságra, a konkrét feladatra lokalizálni gondolatait, ide-oda repkednek az időben: a holnap reggeltől az elmúlt évekig, - keresik a pillanatot, amely felelős e fojtogató izgalomért. Érzi, tapodtat sem tud továbbjutni, míg fel nem göngyöli az időt, míg nem érzékli önmagát viszonylatai összességében, míg nem találja meg a sínpárt, melyen símán gördülve utólérhetné a mai napot. Szigorúan és zártan kell fogalmaznia: az első rekonstrukció úgy alakul ki benne, mint egy regény kivonatos, kiadói hirdetménye:
«Egy bélistás hivatalnok, akit szocialista versei miatt a leromlott viszonyok következtében leépítendő alkalmazottak listájára tett az előkelő speditőrcég, hosszú ügynöki kísérletezés és tétlen sütkérezés után egy gyárba kerül protekciós munkásnak s egyszerre
Ostobaság, ez nem így van, az ember nem lesz «egyszerre» forradalmárrá. Talán «vérmérséklet», konstitució dolga ez, mely a születés óta érlelődik s mely a körülményektől függetlenül is harcra ösztönöz, csak társadalmi elhelyezkedés kérdése, hogy «fentről lefelé» vagy «lentről felfelé» irányuló harcra. Talán Freudnál, vagy Adlernél kell keresni a megfejtést, gyerekkori invektívákban, mindegy,
De mi köze most ehhez?...
Egy idegen fekszik itt a sötétben, egy ismeretlen: a lázadó. Hogy került ez ide? Igen, szeretné tetten érni magát, melyik volt az a pillanat, amely meghatározta, hogy lázadóvá legyen. Nem tud elaludni, izgatja a kérdés. Talán amikor gyerekkorában évekig rongyos cipőben járt, talán amikor nem folytathatta iskoláit, talán amikor először a tudatába hasított, hogy testileg a «gyenge fizikumúak» közé tartozik? Talán az «ösztönös igazságérzete»... igen, az a félénk kisfiú az apjától kapott aranykrajcárokat mindig a koldusoknak adta és uzsonnáit szegényebb iskolatársainak... Szamárság, hagyjuk most ezeket... Reggel leáll a rouleaux-műhely: «a gyár szíve», ahogy nevezik, a Pestvidéki Textilművek R. T.-nél kitör a sztrájk ... és Waldmannt meg Bruck Adélt letartóztatták. Nincs segítség...
Eleinte mennyire idegenkedett, csak a nagy élmény kíváncsisága gyűrte le ezt a... Mi volt ez? Az intellektuel idegenkedése a műveletlen embertől, a kispolgár palástolt lenézése a munkás iránt, vagy egyszerűen csak a tiszta munkahelyhez szokott, kényes hivatalnok undora a piszoktól? Szakszervezetekben már találkozott a munkással: fiatal fiúk és lányok ültek az elsötétített nézőtéren és tapsoltak, mikor felolvasta a verseit. De az már szemináriumokon csiszolódott ifjúság volt, az a kis réteg, amiből a laikus
Mikor Waldmann és Bruck Adél esete oly nagy feltünést keltett három év előtt... akkor! Ebből a két emberből táplálkozott gyöngeségi tudata. Egykorúak voltak vele és mindig gúnyosan megmosolyogták, elzárkóztak előle
Mikor már a szocialista ifjúság terjesztette és szavalta verseit, Waldmann és Adél még mindig csak mosolygott rajta; felháborítóan fölényesek voltak s csak önmagukban bíztak;
Mikor a gyárba került, evvel vígasztalta magát. Igazában tele volt kétségbeeséssel, úgy állt az idegen, brutális környezetben, mint hajdan elragadott ősei az egyptomi gulák előtt: hát ezentúl nekem kell ezekhez a vályogtéglát készítenem?... Másfél napig hordta megcsukló térdekkel és lélekkel a verkeket, akkor egy fiatalembert megsebesített a gép és ő került a helyére a rouleaux-ba teljesítmény-ellenőrnek. A rouleaux, vagyis a hengernyomó-műhely büdösebb volt a fehéráruraktárnál, ahol első másfélnapját töltötte s fojtogtóbb is: negyven fokot okádtak a saurus-nagyságú szárítómanszárdok, amikbe végetérhetetlenül rohantak a festékes hengerekről a frissen nyomott mintás szövetverkek. Ez a hat ijesztő nagyságú, bőgő, üvöltő gép, ez a két bazilika-méretű üzemcsarnok, az idegen vonású festékes-olajos arcok egy messzi, ellenséges világ volt... s mingyárt első nap a mester: Kőnigstein úr tőrvetései, mikkel meg kellett birkóznia... de mégis otthonabb érezte magát, mint a fehéráruban: mappa volt a kezében rubrikás, fehér ívvel, ceruza és stopperóra,
Az első napokban az arcokon cserkészett. Tehát ezek a munkások, az igaziak, a gép emberei, az «üzemi proletáriátus»; nem akiket eddig ismert, nem a szakszervezetek hangos szabó, suszter, szerelő és kereskedősegéd ifjúsága s nem «trógerek», akikkel a fehéráruban a verkeket hordta. «Az osztály élcsapata», ahogy Waldmann nem egyszer mondta, mikor a párt bázisa iránt érdeklődött nála. Első sablonos ismerkedő mondataiban már megcsillantotta a szolidáris útitárs jeladását, de nem értették. Valami nem egyezett: közömbösek voltak, durván szidták egymást és reggelenként dőlt róluk a pálinka émelyítő párája.
Kőnigsteinnek köszönhette a kontaktust. Az első nap elcsigázó rohanásai után az irodából széket hozott le magának, az ajtóba állította, hogy mindkét csarnokot szemmel tarthassa; időnkint, amikor mind a hat gép futott, öt-hat percekre leült. Másnapra a szék eltünt.
A munkások hümmögtek, ők nem látták. Bieles drukkert vonta kérdőre, az ő gépével szemközt állott a szék.
Kőnigstein beugrott a kelepcébe:
Újból átélte ezt az összecsapást és elégedetten mosolygott. Kiszáradt a torka, felkelt vizet inni. A konyha hideg kövéről Waldmann jutott eszébe, ki megint «bent» van.
A szék ottmaradt. A munkások örültek Kőnigstein vereségének és megnyiltak feléje, mint a napraforgók, De ez lassan ment, sokáig tartott, amíg felismerték benne a barátot, bogarasnak tartották, aki lehetetlen dolgokról beszél. Az árnyékszéken, ahol titokban cigarettáztak,
Valami hiba van bennem, vagy bennük?... S este elment a Veréb-utcába. De hiába mondta el e szerinte oly jellemző tüneteket, Waldmann és Adél társaságában eltörpült a jelentőségük. Igazuk volt-e, vagy egy torzító prizma csak a nagy és láthatatlan vonalakat engedte látniuk? Mintha valami hideg és józan részegségben éltek volna; optimizmusuk végtelen volt s szinte független a valóságtól. Hazamenet mindig szégyenkezett s önmagában kereste a hibát.
S végre megindultak feléje a munkások. Bieles kezdte egy reggel: Halló, Máté úr, mondok valamit. Tegnap este irtó muri volt, öten voltunk együtt, a két Miklós, a Füles, a Gazsi meg én. Mentünk a kricsmibe, barátom, megittunk tíz liter bort és harminc üveg sört, hülyére szoptuk magunkat. A nagy Miklós bevert egy ablakot, a Gazsi berókázott egy pincelakásba, csak én voltam józan: egy olyan frászt adtam Fülesnek, hogy majdnem az anyjába esett. Aztán fogtunk egy spinét innen a spirituszgyárból, levittük a Dunapartra, nahát képzelheti, öten...
Iszonyodva hesegette el recehártyájáról Bieles röhögő arcát.
Azután jött a nagy Miklós és hívta: melyikük tud nehezebb hengereket emelgetni? Persze Miklós ötszörannyit nyomott ki, mint ő s mégis naponta hívta versenyre. Erre a diadalra volt szüksége? Később Klein jött, az egyetlen zsidó drukker; ez nem ivott, hanem apróhirdetések után nőkkel ismerkedett, harminccal havonta. «Levélcsatákat» vívott s az ő segítségét kérte, ha egy-egy «szellemeskedő» levélre válaszolt. Azután a kis Miklós bukkant fel előtte és Ilona az ötös gép manszárdja mögül, akinek hétről-hétre nőtt a hasa.
Csak a mérnökök értették meg. Olvasmányaikon keresztül közeledett hozzájuk, hamar barátságukba fogadták a «szellemes és művelt fiatalembert». Világnézeti viták, kedélyes csipkelődések és üzemszüneti napokon, mikor csak a tisztviselők jöttek be, az irodában folytatott kártyapartik kötötték hozzá őket. Keresték a barátságát, mert a vitákban, csipkelődésekben és a játékban mindig ő maradt felül. S egyszer egy ilyen üzemszüneti vitanapon, Müller, a gyárvezető az ajtó mögül kihallgatta a beszélgetést.
Fontoskodó arccal lépett be Müller, mint aki már régen tisztában van Mátéval. Megjátszotta a kultúrembert: rendreutasítás helyett vitába szállt vele. A mérnökök elhallgattak, mindnyájan gyűlölték a gyárvezetőt, s titokban már előre örültek vereségének. Müller írónak tartotta magát, két irredenta drámát írt és végigházalta az összes színházakat. Eredménytelenül. Végül kibérelte a Külvárosi Színpadot és saját költségén előadatta darabjait. Minden munkásnak jegyet kellett váltania nála, aki mégsem tette, nem kapott többé előleget s a legelső kínálkozó alkalomkor elbocsájtotta a gyárból.
Mosolyogva felelte, hogy csak úgy állja a vitát, ha nem kell tisztelnie Müller gyárvezetői tekintélyét. Müller kénytelen volt elfogadni a feltételt, pedig titokban erre alapozta diadalát. Veterán szólamai voltak, semmi más, Máté üres arzenált robbantott fel. Így kezdte mondatait: «Már engedelmet kérek...» és «Kedves Máté úr, hallgasson rám, aki öregebb és tapasztaltabb vagyok». Máté udvariasan mosolygott, de mondatai könnyed hálójában kétségbe esetten ficánkolt a gyárvezető. S másnap Müller kifejezte gyanúját Tót igazgató előtt: lázító van a rouleauxban.
Tót szerette őt pontos és világos munkájáért. Reggelenként vette át az előző nap termeléséről, anyagfogyasztásáról és időelhasználásáról szóló részletes, de szinte egyetlen tekintettel felmérhető statisztikát tőle. A fiatal igazgató nagyon elégedett volt Máté munkájával és elsiklott Müller bizalmas bejelentése felett. Aki ilyen tökéletesen figyeli a rouleaux életét, az az ő embere; s nem lehet valaki egyidejűleg az övé és a munkásoké is. Tót rokonszenve nem volt a vékonyka protekciónak tulajdonítható, hiszen ez még arra sem volt elegendő, hogy az átlagmunkásokénál nagyobb fizetéshez juttassa.
Müller újabb színdarabot írt. Ismét irredenta drámát. Ez megint megnyitotta az előlegzsilipet. A Pestvidéki Textilgyár egy estére átközöltözött a Külvárosi Színpad falai közé. Az első sorban ült Tót igazgató, mögötte rang szerint a mérnökök, mesterek, tisztviselők, drukkerek és vegyészek. A páholyokban a Pestvidéki Textilművek Rt. nyersanyagszállítói,
Néhány nap mulva feketeinges emberek kerültek a gyárba. A munkabeosztásuk rejtelmes volt, ide-odaődöngtek a műhelyekben és titokzatos jegyzeteket készítettek. Müller, aki kerületi frontharcos-elnök volt, hozta őket a szövetségből, miután elhitette Tóttal, hogy a gyárban titkos szervezkedés folyik. Egyikük ugyanolyan kimutatást készített, mint Máté. Müller bemutatta Tótnak és megjegyezte, hogy Máté alkalmaztatása feleslegessé vált. Tót nem volt megelégedve a kimutatással és ellenezte Máté elküldését. Két hét mulva Müller izgatottan lépett be Tóthoz:
Tót azonnal felhivatta négyszemközti kihallgatásra. Egyetlen mondattal kivédte a támadást:
Egész teste verejtékezett, megint felkelt vizet inni. A toronyóra hangja rezegve szállt be a nyitott ablakon: kettőt ütött. Aludni kell, holnap hidegvérre lesz szükség!
S már hetek óta nem beszélt a munkásokkal. Hidegen bólintott a tréfáikra és sajnálta Waldmannt és Adélt, hogy a nagy cél fényétől nem látják a plasztikus valóságot. S két hónapja, hogy utoljára járt a Veréb-utcai lakásban. A párt árnyéka egyszer bevetődött a gyárba. A kis Miklós rumos lehelettel súgta a fülébe:
De tegnap délben minden megfordult. Mintha szelet kap a feketedő parázs s újra kivereslik. S az emberek is... száraz rőzsecsomóként várnak a szikrákra... Igy történt:
Müller bejött a rouleauxba és leállíttatta a gépeket. Mindenki jöjjön ide a drukkerek kivételével! A hintermannok, hengerszerelők, festék- és verkhordók körülállták Müllert vagy negyvenen. Ő is odaállt. Müller fenyegető hangsúllyal elküldte:
Négy és hat fillér. A negyvennégy, a harminchat és a huszonnyolc fillérekből. Súlyos viszonyok?... Hiszen a gyár éjjel-nappal üzemben áll, annyi a munka, hogy fuldokolnak benne! Máté tudta, hogy a Pestvidéki Textilművek termékei Európa után már Ázsiát és Afrikát is meghódították, az angol, német, cseh gyártmányok nem tudnak versenyezni velük, mert sehol sem olyan olcsó a munkaerő, mint Magyarországon... És akkor ezek itt...
Öt perc mulva megtudta a mérnököktől, hogy a redukció Müller ötlete volt.
Igen, ki ellen hadakozik?
Akkor indult el az egyes gép felé...
Az ébresztőóra berregni kezdett: félhat volt. Hályogos szemmel kereste a harisnyáit, percet sem aludt éjszaka. De most elmúlt verejtékes izgatottsága, hideg közönyt érzett, mint mindig, amikor cselekvéshez közeledett. Szerepe ugyan már nemigen lehet, minden mozdulata áruló jel lenne, de az egész sztrájk, a munkások ellenállása az ő gesztusa.
Nem sietett jobban, mint máskor s az úton semmire sem gondolt, a víziós éjszaka most éber szunnyadásban folytatódott. Rendes időben ért be, öt perccel hét előtt. Tót autója is éppen akkor hajtott a gyárudvarra.
Az irodában felvette munkakabátját, néhány tréfás megjegyzést szórt az átöltöző mérnökök felé, hű maradt minden szokásához, pedig belül már hideg izgalom remegtette. De még sejtetnie sem szabad, hogy tudja mi készül a rouleauxban. A sziréna felbőgött: pont hét, fülelt: ilyenkor szoktak a rouleaux gépei megindulni. Néma csend. Felujjongott és... megijedt. Gyorsan felkapta mappáját és stopperét s a vasajtóhoz lépett, melyen túl húsz lépcsőfok vezetett le a műhelybe. Az ajtó kicsapódott, Wéber mérnök lépett be rajta megfagyott arccal és elsietett mellette. Nem, nem lehet, hogy ne hallotta volna köszönését.
A drukkerek zsebretett kézzel álltak gépeik előtt. Se festék, se áru. Mandel hangosan méltatlankodott, hadd hallják, hogy milyen hű embere a gyárnak. A drukkereken munkaruha volt és olyan arckifejezés, hogy ők nem tehetnek semmiről, ők dolgozni akarnak, de... Az egyetlen Klein állott csak szavának: a kettes gép elől hiányzott a drukker, az apróhirdetések lovagja csak most tünt fel az ablakból, szándékosan elkésett.
Máté közömbös arccal lépett Klebecskóhoz:
Megtámaszkodott Klebecskó munkapadján, háttal az ablakoknak, innen, a négyes és az ötös közötti főfolyosón jól láthatta az egész csoportot, az emberek sápadtan topogtak. Mérnökök és tisztviselők siettek fel-alá és elfordították a fejüket, mikor a közelébe értek. Jó lett volna most közömbösen beszélgetni valakivel, ez talán kissé nyugtatta volna izzó feszültségét, de mindenki messzire elkerülte.
Müller és Kőnigstein beléptek az ajtón. A gyárvezető az emberek elé állt. Nem tudta kivenni szavait, csak a hang szigorú darabossága hallatszott idáig. Azután megváltozott a hang, okoskodó, magyarázó lett, szinte meleg. Nyilván szigorral nem ment semmire, tehát politikus nyájassággal próbálkozott. Az embereket megfogta a hang, eddig ellenálló némasággal feleltek, most csöndes vitába keveredtek Müllerrel. Ez talán negyedóráig tartott. Ekkor élcelődőre fordult Müller hangja, az arca mosolyba rándult. Az emberekből hahota tört ki. S újból. Kezdték elfelejteni a letört kenyérdarabot. Egy-kettő már a gépek felé huzódott. A csoport megingott.
Máté felrohant a laboratóriumba, Rosenthal vegyészmérnök egyedül volt. Rosenthal Brünnben végzett és a brünni egyetem a Pestről odaszorult diákokat marxistákká feldolgozva expediálja vissza. Rákiáltott:
Rosenthal elsápadt. A marxista fiatalember, ki eddig minden vitában radikálisabbnak mutatkozott Máténál és sejteni engedte, hogy a párt ifjúsági csoportjának tagja, most tettetett értelmetlenséggel bámult reá. Azután mentőövként kapott el egy szót s kipirultan dobta feléje:
Máté az irodába futott Némethez, a gyakornokhoz, aki szemináriumra járt a Munkásotthonba.
Visszarohant a rouleauxba. Az emberek már a főfolyosóra szorultak. Müller élcelődő csevegés közben lépésről-lépésre szorította őket a műhely frontja felé. Most megint fölnevettek és az egész csoport megfordult.
E pillanatban szembe kerültek vele. Összeharapott ajakkal állt, ujjait mélyen felsőkarjaiba nyomta. A szeme gyilkos megvetéssel söpört végig rajtuk. Megtorpantak. Szólnia nem lehetett, a kenyere... és Müller börtönbe is juttatná! Hiszen semmi köze a dologhoz, neki nem redukáltak, ő érdektelen, a szava tehát
Pasztorcsek megingott. Szemei zavartan fel-le ugrottak, restelkedő arcát biborlila hullám öntötte el. Azután elszántan hátrakapta a fejét és odakiáltotta Müllernek:
A szemek egy pillanatig még zavartan pislogtak Mátéra. Azután a többiek is megfordultak és hang nélkül mentek Pasztorcsek után.
Müller száján elakadt a szó. Ezt nem értette. Hiszen már... S ahogy eltisztult előle a csoport, észrevette Mátét. Már csak ketten voltak, a főfolyosó két végén. Máté a gépek frontján az ablak felől, Müller tízméternyire tőle a bejárati oldalon.
A gyárvezető hökkent arca hirtelen elborult. Széles mellét felfujta, bólintott és fenyegető léptekkel kiment a műhelyből. Máté tudta: Tóthoz ment.
Az első ablakhoz lépett, amelyik legközelebb esett a kapuhoz. Kinyitotta a hatalmas, dróthálós ablak egyik négyszögét. A bolthajtásos kaputól öt lépésnyire volt a gyárépületet övező vaskerítés ajtaja, melyet üzemidőben zárva tartottak. Az emberek most értek oda, Bittner, a portás szigorúan kiáltotta:
Tót sietett ki a bolthajtás alól, nyomában Müller. Az igazgató a kerítés mellé állt,
A moraj elhalkult. Egy másodpercig halálos csend és mozdulatlanság. Azután Pasztorcsek hármat lépett és kint volt.
Utána Kuczora. Azután a kis Miklós. A többi nem mozdult.
Az emberek megfordultak.
Bittner becsapta a vasajtót. A kulcs csikorgott a zárban. Három ember kint maradt a kapu előtt.
Hervadt arcok tüntek fel az ajtóban, ernyedt csoszogással jöttek vissza az emberek a műhelybe. Mögöttük suhogott, csattant Müller hangja. Fölényesen, keményen, okoskodón. Néha apás szigor kiszámított árnyalatával.
Mázsás közöny nehezedett reá. A hangok mintha szűrőn jutnának a fülébe, tompák, távoliak voltak. Most Pintér az egyeshez ért és lehámozta kabátját. Müller mintha éppen hozzá beszélne. Pintér elfordul, de tarkójával is látja Máté csüggedt arcát maga mögött. «Tudja, hogy én az elvtársa vagyok»
Sírva kiabál. A szemhéja kivörösödik, s ahogy topog maga körül, a könnyei ide-oda csapkodnak, mint szélben az eső. Műller diadalmas hangon csitítja:
A gyárvezető végigmegy a gépek előtt. Őszbe játszó frizurája a békebeli Vilmos császáréhoz hasonlít, sötétkék ruhája gomblyukában frontharcosjelvény, kemény kalapját a kezében fogja. A hangja izgatottan rekedt, folyton krákog, hogy a rozsdát lecsiszolja róla. Kőnigstein megtörli kopasz fejét és hozzálép. Mosolyognak.
Most mit tegyen? El innen!
Mikor visszamegy, a gépek már bőgnek. A szövetek hosszan a magasba nyújtózkodva rohannak be a manszárdok nyílásán, dynamók zúgnak, vasvázak remegnek, manszárdok dohognak; sietni kell, be kell hozni a késedelmet. Ír. 7.56 óra. I. gép. 20 verk Karola kék, 2400 mtr. Minta: 328/a. Festék: F. A. 12 kgr.
Megy tovább. II. gép. 3 verk Crépe Maroquine...
Kéz nehezedik a vállára. Müller. Mosolyog. Kedves Máté úr, jöjjön csak velem!
Megy a gyárvezető után. Kiérnek a műhelyből, Müller bevárja. - Az igazgató úr akar magával beszélgetni... egy kicsit!... A szeme sarkában diadalmas gúny csillog. Máté nem felel, némán mennek fel a lépcsőn. Jobbról, balról a nyitott ajtókon bőgnek, zakatolnak, sivalkodnak a műhelyek. Mercerizáló, kékfestő, hengervéső... Az igazgatói iroda ajtaja. Tudja, mi következik, de nem gondol semmire.
Tót feláll az íróasztaltól. Nem tudja elkezdeni, ideges. Krákog. Az asztalán ... nini... Máté verskötete. Müllerre néz,
Most meg kellene fordulnia és szó nélkül mennie, ez volna a legolcsóbb. Ki innen... De
Tüntető gúnyos mosollyal fordul Müller felé:
Müller sápadt dühhel kiáltja:
Pattanó csend. Két elképedt arc mered reá. Ennyi vakmerőség torkukra dermesztette a szót.
Müller levegőt keres. Tótra kapkod a szemével. Az igazgatónak imponál és hízeleg a válasz. Müller drámájára gondol és Máté kritikájára. S arra, hogy az egészet Müller okozta a bérredukcióval, amin persze nem tud már változtatni: ez a központi igazgatóság dolga. Még néhány kérdés, intelem, figyelmeztetés, azután ellöki az egész ügyet.
Meghajol, kimegy. Müller? Mint a henger alól kiszaladó kék Karola, olyan.
A mérnökök csoportban állnak a rouleauxban és tárgyalják az eseményeket. Hirtelen elnémulnak, oda se pillantva sétál el előttük. Weber nem állja meg:
Mindenki mosolyog, nincs semmi baj. Nem kompromittáló a vele való barátság.
Ernyedten jár fel-alá a gépek előtt. Az arca szürke, kifacsart. A hatos mögül Pintér tekintetét érzi magán. A munkás nézi, nézi, nem tudja elvenni szemeit róla. Mit akar? Mit vár? Egy megértő, megbocsájtó tekintetet? Oda se pillant, megfordul az ötös felé. Éles sikoltás vijjogja túl a gépek bőgését, borzadva visszafordul... A hatoson sárga Viktória fut s ahogy a hengerek közül kiszalad a szövet, véres sáv vonul rajta végig. Mandel a kapcsolóhoz ugrik, a hengereken szétlapított húscafat ragad, Pintér két ujja. Odarohan. A munkás a földön fekszik, megcsúszott a festékes betónon, a szemét üvegesen még mindig rámereszti és kétségbeesett ordítás tör elő szájából. Az emberek felmarkolják és rohannak vele a segélyhelyre. Néhány perc mulva hallja a mentőautó jellegzetes kürtjét.
Tompa és felborzult belül, megy haza a mindennapos úton, hat óra. A Lajos-téri iskola előtt gyerekek futballoznak rongylabdával. Megáll, nézi őket. Élvezettel rúg a hozzátévedő labdába. Milyen régen futballozott
Egy utcasarkon megpillantja a három kizárt embert, őt várták. Ahogy jönnek feléje, szinte fenyegető a léptük. Kezet fog velük, a torkukat köszörülik, nem tudják, mint kezdjék mondanivalójukat. Végre Kuczora készül el a fogalmazással.
Meghökken, de nem szól, hiszen valami ilyesfélét várt. «Mi megtettük»... «magának»: ezt már nem mondták ki. Nem magukért, a kenyerükért, a megtámadott órabérük védelmében, valamennyiükért, nem!
Másnap reggel, mikor Tót átveszi a jelentést, odasúgja:
Mikor a szobába lép, Tót bezárja az ajtót.
Tót meglepetten bámul reá.
Tót gondolkozik. Látszik, hogy szellőnyi lökésen múlik a döntése. De mintha erejét akarná megmutatni:
Mit akar megmagyarázni? Máté megdöbben. Szédülve megy le a lépcsőn, honnan vegye a deputációt?
Kiszemeli a négy legértelmesebb embert, egyenként gyúrja őket. Nem lehet cserben hagyni munkástársainkat, ez a legnagyobb gyalázat lenne. Tót csak azt várja, hogy megkérjék és visszaveszi őket. Gondolják csak meg: azoknak most fillérük sincs...
Egész nap magoltatja velük a néhány szót, amit az igazgató előtt mondjanak. Este a sarkon várja a három munkás.
S másnap megy fel a deputáció. Szerencsére szólniuk se kell, a tegnap magoltakat már el is felejtették. Tót megjátssza a mindenről tájékozottat,
Az emberek vidáman jönnek vissza, megtették a magukét és baj se lett belőle. A lényeg mellékes, az a három akassza fel magát...
Ha most elengedi a cselekvés gyeplőjét: vége. Néhány nap és Tót megkeményedik. Kijátssza utolsó kártyáját, valamit úgyis mondania kell a háromnak:
Az emberek hálásak, hazáig kísérik.
Reggel korábban megy be, a gépek még állnak. Kiles az ablakon, Pasztorcsek, Kuczora és Miklós szorongva állnak a kapu előtt. Öt perccel hét előtt érkezik Tót; mintha meghökkenne az eléje toppanó emberektől. Szóváltás. Tót arca szigorú, most mintha tétovázna, azután int a portásnak és belép a kapun. A három ember utána.
Megilletődve lépnek a műhelybe. Senki sem lepődik meg, senki sem örül. Az emberek közömbös arccal sürgölődnek a gépeknél. A sziréna felbőg: pont hét, a drukkerek a kapcsolókhoz lépnek és kiáltanak: vigyázz!
Az irodába vezető lépcsőfeljárón áll, onnan bámul le önfeledten. Klebecskó felkiált hozzá: Húsz verk Zsófia lila! Klein integet: megindultam! Nem látja őket. Fekete szurokfolyam hömpölyög a szeme előtt, elborítja az embereket, a gépeket, a két hatalmas csarnokot. Elönti a dróthálós ablakokat mély, áthatolhatatlan sötétségével. Nehéz, hortyogó szurokfolyam, alatta emberek mozognak, dolgoznak: munkások, akik enni, inni és ölelni akarnak,
Megfordul s megy vissza az irodába. Kopogtatás nélkül lép be Müller szobájába, nem köszön, a mappát és a stoppert leteszi a gyárvezető asztalára s belemosolyogja a felháborodni készülő arcba:
A formalitásokat Müller villámgyorsan intézi el. Tótról szót sem ejt, jobb, ha utólag jelenti neki. Csak menjen...
Megy is. Nem köszön el senkitől, vidáman, felszabadultan lép ki az utcára. Üde, napsütéses a reggel, eddig amint a gyárba sietett, észre sem vette. Furcsa, gyerekes ötlete támad, a Lajos-térre megy, ahol tegnap a gyerekek labdáztak, s már szinte szalad is, hogy hamarabb odaérjen. Lelkendezve, pajkos mosollyal arcán ér ki a térre s már éppen kiáltani akar. De nem látja a labdát, a röppenő játékot sehol. Lihegve megáll, a szája elnyílik csalódott csodálkozással.
A tér üres.