Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám
Egyre lejjebb ereszkedik az este s én egyre balrább
térek az uton. A virágzó lóherén át
kedvesemhez megyek, aki ott lakik túl
messze innen, a folyó másik partján.
Izgalmak remegtetik térdeim és fáj
a két szemem, ahogyan belekémlelek a térbe
hátha meglátlak valahol a fénylő csillagok alatt?
Milyen tisztán emlékszem utolsó találkozónkra.
Kurta szoknyádban, guggolva gyomláltad a kertet
és hajladoztál, mintha a föld ringatott volna gyöngéden.
Ekkor egy növendék kis állathoz hasonlitottalak
egy állathoz, kedvesem s mikor felálltál
láttam, te is virágszál vagy a virágok között.
Csak álltam s szinte már nyomorultan szenvedtem
hogy ingerel fehér nyakad hajlása.
Milyen tisztán emlékszem utolsó találkozónkra
s oh, jaj, mégsem ismernék rád, ha most
találkoznék veled. A szinek és formák, szint és formát
váltanak mohó tekintetem előtt s az egyszer
elhangzott hangot sem ismerem meg többé soha.
Vak vagyok én és süket vagyok?
Szivem és szived között, mint kemény falak között
hasztalan vergődik kiáltásom és hasztalan keresem
az utat, mely elvezetne hozzád
bánatom tengerén és multam romjain át.
Milyen tisztán emlékszem utolsó találkozónkra.