Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET · / · Farkas Zoltán: KÉPZŐMŰVÉSZET
Hatvannégy éves korában, meglehetős nyomorúságban, hosszas és kínzó betegség után halt meg Nagy István festőművész, napjaink egyik legerősebb és legkülönállóbb festői tehetsége. Sorsa fölötte igazságtalan volt, mert ha voltak is nagy sikerei, ezeknek vajmi kevés hatása volt boldogulására, a közönség egy csekély rétegének tetszését megszerezte néha, pártfogó támogatásért azonban hiába küzdött. Pedig feltétlenül megérdemelte volna az elismertetés melegét, amellyel az utókor alkalmasint nem fog fukarkodni.
Minden festői iránytól függetlenül, mindig a maga különleges útjain járt, csak önmagával szemben érzett felelősséget. Fekete krétarajzokkal tűnt fel, amelyeket bátran festményeknek lehetett tekinteni, mert a felületet teljesen kitöltő ábrázolások voltak, fekete színnel festett kompozíciók. Kezében ez a fekete szín ezernyi árnyalatúvá vált, valóságos színpompává, mely zord és harsogó erővel egyesítette látási emlékeit kiválóan erős és gazdag átalakító képzelete játékaival.
Később megszínesedett előadásmódja. Legtöbbnyire pasztelleket festett, de ezek az alkotásai távol estek a szokványos pasztellédességtől, mert ebből a technikával is a legharsogóbb és legmélyebb hangokat csalta elő. Bámulatosan leegyszerűsített vonalakkal és színfoltokkal olyan mélyről feltörő látomásokat vetítettek elénk, amelyekben a világ komor nagysága szólalt meg. Festményein minden ünnepélyesebb, magasztosabb és végzetesebb volt, mint a hétköznapi valóságban. Az élet izgatottabb, gyakran mintha baljóslatú is, sőt a nyugalom is szinte fenyegető. Dübörgő és szenvedélyes ábrázolások voltak ezek, amelyek mögött szenvedélyesen vajúdó és mindig magasabbra törő lélek vajúdott. Lerítt róluk, hogy a művész az alkotóláz ultraparoxizmusában foglalkozott velük, gyötrődve, hogy a végtelenségnek nehezen megfogható érzését valahogyan papírra rögzítse. Súlyos és komor művészet volt ez, mely nagyon messzire járt a hétköznapi tetszetősség olcsó formáitól. Igaz expresszionizmus, mely önmagától jött, nem intellektuális programkitűzésből fakadt.
Tájképes ábrázolások mellett figurális festmények is feltűntek Nagy István művészetében. Nagyvonalú, majdnem sacralisan komoly, egyszerű, mélyen átérzett alkotások, amelyek belső kényszerűségből voltak monumentálisak.
Nagy István ájtatosan rajongó művészetében sok a hit, sok a szomorúság, de sohasem volt könnyű érzelgés, csak a világ tragikus nagyságán érzett megdöbbenés. Igazi őserő nyilvánult meg benne, úgyhogy keserű tragikum volt, midőn élete vége egyízben mint «őstehetséget» szerepeltették. Pedig tanult és képzett művész volt, aki Budapesten, Münchenben és Párizsban szerezte meg művészete előfeltételeit.