Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám · / · FIGYELŐ

Nagy Zoltán: BARRETT BROWNING: PORTUGÁL SZONETTEK
Máté József fordítása

Az emberi életet az teszi lehetővé, hogy nem látunk a jövőbe. Hol volna az ifjú magabízása, lelkendező sietése a jövő felé, ha tudná, mi vár reá? Az egész életnek ez az alapvető postulátuma mindenütt ott van az emberi életben, a részben ép úgy, mint az egészben, ha nem is tudunk róla. A nagy vállalkozások sohasem jönnének létre, ha előre látnánk a nehézségeket, egyszerre, egy elriasztó vízióban. De az isteni kegyelem megendedte, hogy tudatlanságunk előttünk járjon, mint a felhő, mely a messzi szakadékokat és meredélyeket eltakarja. Csak az előttünk lévő néhány szikla látszik, ha azt legyőztük, újabb sziklák és újabb meredélyek és ime néha eljutunk a csúcsra. Mert erőnk nagyobb, mint magabízásunk.

Meg vagyok róla győződve, hogy a Portugál Szonettek fordítója sem tudta, micsoda nehézségek várnak reá az áhítattal vállalt úton. Ha verejtékét törölve visszanéz, bizonyára csak most látja, micsoda bírkózást, viaskodást, minden izmának, inának és idegének micsoda megfeszítését parancsolta reá egy ellenállhatatlan erő - mert ki vállalna önként ilyen feladatot? - Egy rettenetes kényúr, akinek nem lehet nemet mondani, akit ezzel a mithológiai szóval nevezünk, anélkül, hogy a szónak igazi értelmét tudnánk: az ihlet.

A költő a valóságtól kapja az ihletet, a fordító a költő művétől, a valóság rezgő délibábjától. Nem csak egy másik nép nyelvére, hanem egy másik nép máséle fantáziájára, gondolkodásmódjára, érzéseire és indulataira, más múltból fakadó másféle hagyományaira kell lefordítani a művet, ami mind együtt van magában a nyelvben is. Mindegyik magában is majdnem lehetetlen vállalkozás, hát még az egész együtt? Hogy csak az egyikre mutassak rá: a költészetben a szavaknak színük, ízük, illatuk, százféle hangszínük és mellékzöngéjük van. Régi költők hagyták örökségbe egymásnak, míg generációkon át a mai költőhöz jutott. És mindegyiktől kapott valamit, mint a pillangó, mely száz virág mézét gyüjtötte már össze és így szál a százegyedik felé. Egy szó a mai költőnek azért az ami, mert Balassa, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty használták, száz költői emlék ébred fel, mikor újra rebbenti szárnyát a mai költő művében. De az angol szó, mely a szótár szerint ugyanazt jelenti, Chaucer, Spenser, Shakespeare, Milton lelkén keresztül zeng hozzánk, másból lett, mássá lett, mint magyar párja. A szótár szerint G hang mind a kettő, de az egyik fuvolán, a másik zongorán.

Minden versfordítás - vers alatt itt csak költészetet értek, tehát az úgynevezett versnek egy kis töredékét - hallatlan nehézségek elé állítják a fordítót. De a Portugál Szonettek gyüjteménye e tekintetben is párját ritkítja a világirodalomban. Alig tudok fordító számára nehezebb feladatot.

Megingathatatlanul, mint a kősziklába faragott ősi bálvány, tornyosul itt egy egetverő szerelem. A gondolat monomániává nőtt, az érzés vallási rajongássá magasztosult ebben a negyvennégy szonettben, mely negyvennégy szakasza egy új Énekek Énekének. A jelenvaló perc víztükrén, mely önmagában is már ezer színben villódzik, kígyózva suhan át a fénytörő mélységekből felsötétlő múlt, remeg rajta a jövendő felhős egének baljós tükrözése, eggyé olvadva egy káprázatos látomásban. Egy különös szerelem ujjongó éneke és egy különös lélek borús gondolatai olvadnak itt tökéletes harmóniába, mintha egy csengő szoprán énekelne gordonkakísérettel. A szerelem, az élet teljessége és a halál, az elmúlás teljessége, éneklik ugyanazt a dalt, misztikus duettben, hogy szinte azt érzi az ember, a kettő ugyanaz, ugyanaz a melódia két hangszerre írva. Látomások tünnek fel, meggyőzőbben mint a valóság, rejtelmes illatok bódítják agyunkat egy magasabb bölcsességbe, a költő minden érzékünkhöz szól, hogy kimondja a kimondhatatlant, hogy megértesse a megérthetetlent. És ime, lassanként megvilágosodik a derengő homály. A láva módjára nehezen folyó mondatokból itt-ott a görög szobrok egyszerűségével és tökéletességével emelkedik ki a képpé faragott gondolat, az Istenek nyugalmával nézve el a forrongó, tajtékzó indulatok felett, mint tengerparti szobor néz át a viharos óceánon. És ezt a sokféle komplikációt kötött rendbe, zárt és szigorú formákba fogja össze a világirodalom remekein pallérozott csalhatatlan ízlés önként vállalt fegyelme. Minden egyes szonett herkulesi feladat elé állítja a fordítót, akinek negyvennégyszer kell megküzdeni a lernai hidrával.

Mindezeken felül ezeket a szonetteket nem elég külön-külön lefordítani. A negyvennégy önmagában is befejezett szonett egy-egy versszaka egy magasabb egységnek. Ez nem szonettek gyüjteménye, hanem egy nagy lírai kompozició, melyben a szonettek egy-egy versszakot jelentenek. Minden egyes szonettnek megvan a maga jelentősége az előtte valóval kapcsolatban és feladata az utána jövővel szemben. A részeken kívül még az egészet is le kell fordítani; lehet egy szonett fordítása önmagában véve jó, de ha amellett nem illeszkedik be tökéletesen az egészbe, ha egy hanggal vagy színárnyalattal kiütközik a sorból, már hamis a fordítás.

A feladatnak ez a vázlatos ismertetése némi fogalmat adhat a fordítóra váró nehézségekről. A nyelvi nehézségekről nem is beszélek, holott az angol költői nyelv alapos ismerőjét is sokszor próbára teszi ennek a nyelvnek ez az egyik legnagyobb mestere. Nem könnyű olvasmány az eredeti sem s nem csodálkozom rajta, hogy a fordítás talán még egy fokkal nehezebb, mint az eredeti. De aki a Portugál Szonetteket olvassa, az nyílván nem könnyű olvasmányt keresett.

A feladat nehézségei után nem meglepetés számomra, hogy Máté József fordítása nem tökéletes. Inkább az lepett meg, hogy annyit kapunk, mint amennyit tényleg ad. Nyelvének tömörségével és kemény kötöttségével jól adja vissza az eredeti nyelvi zamatát, szigorú kötöttségét, a képek színeit, a gondolatok különös ritmusát, az egész műnek legfőbb értékeit. Ha nem is sikerült neki mindenütt olyan rendet teremteni a tumultuózuson tolongó anyagban, mint amilyet az eredetiben érzünk, ha itt-ott zavarossá is válik (pl. a XXXI. szonettben), úgy hogy nehezen lehet csak kifejteni a képet a zavarból, mindenütt érezni, hogy nem kerülte meg a nehézségeket, nem keresett ügyes kibúvókat, hanem erejének minden megfeszítésével küzdött az erejét meghaladó feladattal. Ezt a becsületes küzdelmet aztán nem egy helyen olyan siker koronázza, amire büszke lehet. Ezeket a részeket természetesen legtöbbször egyáltalában nem lehet kiszakítani az egészből, anélkül, hogy el ne veszítené éppen azokat az értékeket, melyeket fel akarok mutatni, de néhány részlet, ha tökéletlenül is, önmagában is éreztetheti az eredeti és a fordítás szépségeit.

Nem egyformák vagyunk Királyi Lélek!
Szokásunk más, sorsunk sem egyező,
s ha őrangyalaink az ég-mező
egy szegletén szárnyukkal összeérnek,
meglepve nézik egymást.
(III.)

s ha álmodom, téged is bennérezni:
mint bor őrzi a szőllő-izeket,
s ha nyelvem Istent magamért csengi,
neved is szól s könnyeddel könnyezek
(VI.)

Gondommal biborodban nem zavarlak,
tükröd se futja be sóhajom mérge, - -
(IX.)

angyal kerget utunkon s vágyakat
cseppent arany csengéssel égi hárfa
boldog csendünkbe mélyen. - - -
(XXII.)

Ó, vedd halottim hangját örökül,
délivel vegyits északi világot,
elsőm tedd utolsó szerelmemül,
bece-neven nevezz, s nem kell rá várnod,
gyermek-szivet adok feleletül.
(XXXIII.)

A fordításhoz tömör kis értekezést csatolt a fordító, mely kitünően szolgálja célját, a költő egyéniségének és a szonettek keletkezésének ismertetését. Van benne néhány érdekes mondat a műfordítás feladatairól is, mely a fordító szándékait érdekesen mutatja. Így ez a kis könyv önmagában befejezett egésszé válik.

Talán nem tartozik szorossan ide, de nekem külön öröm, hogy ez a lelkiismeretes fordító éppen a Portugál Szonetteket mutatja be a magyar olvasónak. Az utóbbi években aggodalommal látom, hogy egyes fiatalabb költőink a pongyolaságot, hanyagságot, terjengősséget már nem csak megbocsáthatónak, hanem költői érdemnek tartják. Az «őstehetség» ujságírói kultuszában ne felejtsük el, hogy nyilván Milton is őstehetség volt, de az Istentől kapott nyers gyémántot gondosan köszörülte, míg kicsiszolta belőle minden káprázatos csillogását. Időszerű ennek a könyvnek a megjelenése a magyar költészet közönsége előtt, időszerű felmutatni a szigorú kötöttség, kemény költői fegyelem és a remekműveken pallérozott költői ízlésnek ezt a példáját, tiltakozásul a hanyagság, kényelmesség és műveletlenség kultusza ellen, amely tiltakozáshoz mély meggyőződéssel csatlakozom.