Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám

FENYŐ LÁSZLÓ: FIGYELVE PISLÁN, TÁRGYILAGOSAN...

A vad... és emberben a fiatal:
vicsorog mindig és ugrani kész.

Nem ugrom... fekszem s ha vicsorgok olykor:
sóhajnak vélnéd, annyi az egész.

Bizsergő rúgás, karcsú topogás
szunnyadt fiatal lábaimba hajdan:

ma, morgással is fösvény, vén kutyák,
hevernének egyre a napos porban.

Ki ifjuságomban annyit bucsúztam
s minden bucsúmnak alján a remény

sandított új örömre, új bucsúra,
túlhágva im az életem felén:

már nem bucsúzom... A semmire várok,
figyelve pislán, tárgyilagosan,

az üresség vizenyős szeme néz rám
s én visszanézek majdnem okosan.

Bölcseség - mondtam egykor mosolyogva.
Önáltatás - mondom és nem mosolygok.

Élet... rémlik, mint homályos adósság:
rendezni kéne végre ezt a dolgot.

De miért is tenném? Az kövesse célját,
kit indulata hajt, hogy célja van.

Bosszúm kétajku csönd... zsibbad az inger -
semmire se tartogatom magam.