Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám
A vad... és emberben a fiatal:
vicsorog mindig és ugrani kész.
Nem ugrom... fekszem s ha vicsorgok olykor:
sóhajnak vélnéd, annyi az egész.
Bizsergő rúgás, karcsú topogás
szunnyadt fiatal lábaimba hajdan:
ma, morgással is fösvény, vén kutyák,
hevernének egyre a napos porban.
Ki ifjuságomban annyit bucsúztam
s minden bucsúmnak alján a remény
sandított új örömre, új bucsúra,
túlhágva im az életem felén:
már nem bucsúzom... A semmire várok,
figyelve pislán, tárgyilagosan,
az üresség vizenyős szeme néz rám
s én visszanézek majdnem okosan.
Bölcseség
Önáltatás
Élet... rémlik, mint homályos adósság:
rendezni kéne végre ezt a dolgot.
De miért is tenném? Az kövesse célját,
kit indulata hajt, hogy célja van.
Bosszúm kétajku csönd... zsibbad az inger
semmire se tartogatom magam.