Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám

MOHÁCSI JENŐ: JEGYZETEK CSONGOR ÉS TÜNDÉ-RŐL

Esztendeje, hogy belefogtam Csongos és Tünde német fordításába. Naponta küzdök a nehéz szöveggel. A második nemtő panaszló szava az enyém is: Szíttam, ah, s megrészegültem. Szárnyaimmal lankadok.

*

Csongor és Tünde. Olyan ez a költemény, mint az almatő, melyről Csongor az elején szól: Csillag, gyöngy és földi ágból, Három ellenző világból, Uj jelenség, uj csoda.

Költők és írástudók szerelme ez a költői csoda, mert szépségei elszámlálhatatlanok, értelme mély, zenéje túlvilági hangokból, fénye holdsugarakból szőtt. De akárhányszor is fölfedezik, színpadon fölújítják: az olvasni tudók táborában nem népszerű, azonmód legalább, ahogy Az ember tragédiája lett azzá.

Elterjedtségének, ösmertségének talán ártalmára van az is, hogy az olvasói köztudat népszerű külföldi remekművekhez kapcsolja, magyar Szentivánéji álomnak vagy Kék madárnak mondja.

Igaz, van egy jelenete, a nemtőké, mely a Szentivánéji álom tündérvilágára emlékeztet. De a Csongor és Tündének csaknem négyezer sorából erre a jelenetre száznál jóval kevesebb esik. A háromnegyed századdal később írt Kék madárnak vezérlő motívuma az, amiről Csongor eképpen szól: Elérhetetlen vágy az emberé, Elérhetetlen tündér, csalfa cél!

A tündérhonnak és a csillagoknak ez a keresése azonban a Csongor és Tündének csak egyik vezérlő fonala. Van még egynehánya: a földi hívságok hiábavalósága, a kozmoszban a föld mulandósága, a gonoszság ősi hatalma.

Engem a Csongor és Tünde a Varázsfuvolára emlékeztet. A magyar remekmű alapmelódiáját érzem az osztrák remekmű alapmelódiájával egytestvérnek. Ahogy a hős kedvesével ott tüzön-vizen keresztül vándorol, hogy megtisztuljon az emberiesség hite számára, úgy vándorol Csongor is, véghetetlenül, mindjobban megtisztulva, amíg elérkezik a szerelem birodalmába.

Talán blaszfémia, hogy a Csongor és Tünde kifejlését, a szerelem kéjének és gyönyörének keresését és megtalálását épp oly értékes humánumnak érzem, mint Tamino és Pamina megtisztulását a humanitás hite felé. De ha ezt értelemmel megokolni nem is tudom: érzésemből nem engedek.
 

Tünde, Tünde, ah te vagy!
S annyi szenvedés után
Nyugszom égi kebleden!
Sirok égi kebleden!
S szivom istenajkaidnak
Halhatatlan csókjait.
 

Csongornak ez az utolsó szólama megrendít, valahányszor olvasom, ahogy megrendít Tamino és Pamina vezérlése a tüzön és vizen által.

*

Igazat kell adnom Babits Mihálynak, aki Gyulai Pállal perbeszállva bebizonyítja, hogy a dráma alapeszméjével ellenkezik a befejezése.

Valóban Csongorban megvan a tragikum minden csirája - mondja Babits - és ha a Vándorok jelenetével bevégződnék, bizony a világ egyik legszomorúbb költeményét kaptuk volna.

Hogy a harmincéves költő még tud egy feleletet a nagy kérdésre, a boldogság kérdésére, ez tehát nem azért van, mert Vörösmarty megijed pesszimizmusától és jó végre akarja vinni a mesét, ahogy Madách az Ember küzdj és bízva bízzál-jával reménykedő kihangzást ád a világirodalom legsötétebb alapeszméjű költői művének.

Vörösmarty befejezése a logika szabályai szerint valóban ellenkezik a dráma alapeszméjével. De úgy érzem, hogy e földfölötti, földi és földalatti drámának, e holdsugárból, szederindából és gyökérből szőtt csodának ez a befejezése csak olyan lehet, amilyen. A szférák harmoniájának földi visszhangja ez:
 

Csongor, ah elfárad a szó,
És az ész elégtelen
Elgondolni, elbeszélni,
Amit e megáradott sziv
Boldogsága tengerében
Érez és tud, sejt s ohajt.
 

E sorok és még néhány gyönyörű sor után Vörösmarty három sornyira alszik. Mert Tünde utolsó sorai némiképpen nyárspolgáriak: Megzavarhatatlanul Igy fogunk mi kéjben élni, S a világgal nem cserélni.

De ismét a költészet csúcsára emelkedik Vörösmarty, amikor messziről im ez ének hallatszik:
 

Éjfél van, az éj rideg és szomoru,
Gyászosra hanyatlik az égi boru:
Jőjj, kedves, örülni az éjbe velem
Ébren maga van csak az egy szerelem.
 

*

Vörösmarty forrása tudvalevőleg Gyegyai Albertnek a tizenhatodik század végéről fönnmaradt, magyar alexandrinusokban írt elbeszélő költeménye: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szüz leányról.

A háromszor egy napon virágzó fa; a tündérlány, aki ültette és almáit elviszi; a leselkedő Árgirus királyfi ölelkezése a tündérrel, akinek aranyfürtjeit gonosz nő elrabolja; a tündér búcsúja és eltünése; a királyfi világgá bujdosása szolgája kíséretében, aki elárulja urát, amiért jutalmat igér egy másik gonosz, leányát a királyfival összeboronálni óhajtó asszony; Árgirus boldogtalan álombamerülése, amikor a tündér megtalálja; a királyfi esdeklése a jövő föltárása után; újabb vándorlása; találkozása a három ördögfivel, kiket kifoszt bűvös örökségükből, minekutána repüléséből az egyik ördögfi tudományával a földre leszállítja; a szép vár, melyből elébe jön a tündér; Árgirus és a tündérkisasszony egybekelése, boldog élete: íme, azok a motívumok, amikből kisarjadt Vörösmarty tündérligete.

Gyergyai költő, annyira legalább, mint a száz évvel utóbb verselő Gyöngyösi István. Ez kitetszik az Árgirus királyfi sok szép részletéből. Ez a munka azonban a Csongor és Tündének mégis csak canevas-a.

*

A Csongor és Tünde hangulatának összevetése a Varázsfuvoláéval nálam az öntudat alatt feslett. Amikor ezt az érzést most tudatosítani próbálom, eszembe ötlik Karl Ludwig Giesecke és Emanuel Schikaneder elég gyatra szövegének néhány idemutató motívuma. Tamino és Pamina: Csongor és Tünde. Papageno és Papagena: Balga és Ilma. Ott az Éj Királynője, itt az Éj. Vörösmarty kedves költői rekvizituma, később is, a fátyol. Ennek nagy szerepe van a két bécsi irodalmi kézművesnél is. Lehet, hogy az ilyen dolgok sok bécsi Zauberposse alkatrészei. Hogy Vörösmarty mennyire ösmerte ezeket vagy Mozart dalművét, annak szövegét, ezt fölkutatni nincs módomban.

Ezek persze külsőségek. A Varázsfuvola magasztos eszméje egészen más, mint a Csongor és Tünde nem kevésbé magasztos, bár realisztikusabb eszméje.

*

Babits Mihály Csongor és Tünde Amerigo Vespuccija. Ő már a magyar költői glóbus új világrészét találja meg Csongor és Tündében, számba veszi e világrész egészen sajátos faunáját, flóráját, emberfajtáit.

Most, hogy sok esztendő után újból elolvasom Babits Vörösmarty-tanulmányát, hálás vagyok neki, hogy Csongor és Tündét a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei közé sorozza. Igaznak érzem megállapításait a mű realizmusáról. (Kiegészítésül megemlítem, hogy Ilma Tündének női Sancho Panzája, ahogy Balga Csongor körmönfont észjárású, röghöz tapadó kísérője.) De irígykedve látom, hogy Babits elírta előlem mindazt, amit Ledérről, erről a megkapó, tragikus parasztszajháról szerettem volna megírni. Ledér, amikor egyedül várakozik:
 

Jaj, nekem! - ki monda jajt?
Ah Ledér! Ledér!
Hol van a te régi kedved,
És mosolygó gyermekálmod?
Sirsz-e? Sirj, ha nem nevethetsz,
Rég ohajtott könny szemedben,
Rózsakendő kezeidben.
Sirj, s töröld el könnyedet.
(Egy kis ideig arcát eltakarva, szótlan ül.)
 

Der Menschheit ganzer Jammer fasst mich an Megkap az emberiség minden kínja! Vörösmarty előtt lotyóról Magyarországon ki tudott, ki mert így írni?

*

És ki mert, 1830-ban, a szigorúan zárt költői formák és körülhatárolt verssorok e korszakában, oly isteni szabadsággal bánni a mértékkel, mint Vörösmarty? Sort meghosszabbítani (Csongor a Tudósról: Óh, a te magányod rémitő lehet! - Ilma: Férfi, Tünde: A természet oszlopa. - Fejedelem: Akarat csak egy volt, én akartam azt. - Lefeküdtem, s rámvillant az ég tüze. - Nem hagynak alunni olyan szűk helyen. - Tudós: A halhatatlannak baj, hogy halni lell. - Látnók az élhetetlenségek vég baját.) vagy sort megrövidíteni (a féltucat példából ezt az egyet, akkoriban páratlan hallásra mutatott: Első nemtő: Lába kéz, keze láb).

Gyulai Pál, Vörösmarty bámulója és első életrajzírója, bizonyára rosszalóan nézte ezeket a verstani kilengéseket. Hiszen még 1864-ben, Arany János korszakos verstani fölismerései után, Gyulai gúnyosan szólítja föl Brassait (a Fóti dal egyik soráról vele folytatott vitájában), mutassa meg gyakorlati példával, hogy bizonyos láb mértékét a szótagok bizonyos száma nélkül is ki lehet tölteni.

*

A Nürnbergi Mesterdalnokok Beckmesserének áldatlan tisztére késztet a költemény egyik leggyönyörűbb részlete, melynek sorait egyébként istenek italaként szürcsölöm (Tünde mondja, amikor Csongort alva találja):
 

Engedelmet, rózsaszáj,
Hogy virágodat szedem. (Megcsókolja.)
Csók, szelid galamb te, menj el,
Csak te vagy szelid eléggé,
Mely az álmok hajnalából
Visszahijad szellemét.
Hát nem ébredsz, édesem?
Visszarablott csókjaiddal,
Hogy fogollyá tégy, nem ébredsz?
Ah, hiába csattanál el,
Csók, te hittelen galamb,
Hirhozónak vissza nem térsz.
 

Tudom, nem is fontos, hogy itt képzavar van. És nem fontos az sem, hogy mai fülnek szokatlan ez a hely:
 

Mért ad a sziv kétesen
Fájdalomnak és örömnek
Egybetévedt hangjait?
 

*

A varázskút nincs befödve. A kút csodája, hogy fölszáll belőle álmok édes képzeménye, bűvös fény és illat és zene, kábítóan, édes bódulatba ejtően. Hasonlatok és jelzők zuhataga, az érzelmet forraló hangulatváltások, a vágy melódiája és a sok-sok más melódia:
 

És e minden oly dicsően
Egy tökélybe összetéve.
 

Ilyen Csongor és Tünde.