Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám
Minden nemzet történetében elkövetkezik egy idő, amikor általánosan vagy bizonyos foltokon a művelődés előbbre van, mint a művelődés nyelvi megjelölésének készlete. Röviden: sok az új fogalom, amelyre nincs nemzeti szó. Ilyenkor egyesek vagy csoportok hozzálátnak a hiány pótlásához, vagyis, a nyelvet megújítják.
A nagy nyugati nyelvekben általában folyamatos a nyelvújítás. Ezt tapasztalja minden Londont vagy Párizst járó, minden angol vagy francia könyvet olvasó. Párizs nyelve szinte évtizedenként átalakul, akár az írott, akár a beszélt nyelvet nézzük. Ez az átalakulás nem terjed ki az egész nyelvre, hanem csak a szókincs vagy nyelvtani formák egy-egy részére, de mindenesetre olyan méretű, hogy például Anatole France francia nyelvtana merőben más, mint például Céline-é. Ha már most nem egy író, hanem egy író-csoport vagy irodalmi korszak kezd nyelvújítást a germán és latin nyelvterületen, kimeríthetetlen forrásaiul ott vannak mingyárt a testvérnyelvek, norvégnek a svéd, svédnek a német, portugálnak a francia, franciának az olasz és spanyol, ezeknek megint a francia, s ha a germán nyelvek nem is folyamodhatnak ily célból közös őshöz, a latin nyelvek számára ott van forrásul az ó-latin, sőt a görög is. (A magyarban például az orvosi nyelv tisztára latin, sok görögből vett elemmel; a francia orvosi nyelv a klasszikus szavakat modernné franciásítva használja.)
Ezért van az, hogy Ronsardék «nyelvújítása» legvadabb görögözésében sem volt annyira idegenszerű, mint Kazinczyé legszelidebb próbálkozásaiban is.
A magyar tudniillik, józan fejjel, nem mehet új szavakért a rokon vogulokhoz, cseremiszekhez, egyrészt, mert a rokonság nem testvérnyelvi (mint pl. olasz és francia), hanem testvértörzsi (mint pl. német és görög), másrészt, mert a magasabb műveltségű magyarnak nincs mit kereskednie az alig pár száz szót használó kezdetleges gondolkodású nomád atyafiaknál.
A magyar nyelvújítás kénytelen-kelletlen csak három forrásból meríthet:
1. önkényes szóalkotás;
2. a népi nyelvkincs;
3. a történelmi régiség.
Az igazi író meglehetősen tartózkodik a mondvacsinált szavaktól, az önkényes szóalkotástól. Vörösmarty például nyelvújítása alapjává nem az uj szavak készítését teszi, hanem a meglévők értelmének kissé odébbtolását (példa: feketednek az
Aki inkább zseni akar lenni, mint magyar s akinek agyában nem vastag televény a történelmi és népi nyelv tudása, azt jobban elkapja a külföldiesség (elsősorban, sajnos, németesség) s így fejlődik ki egy Kazinczy, a legmeglepőbb magyar író, aki sokkal magyarabb bizonyos részeiben, mint általában hiszik, de aki sokkal idegenesebb más részeiben, mint általában tanítják.
A magyar nyelv, amely művelt testvértől se szót, se gondolatot nem igen kaphat, gyakran elkopik, (no, persze itt századokban gondolkozunk), de egy Pázmány, egy Kazinczy, egy Ady fel tudja frissíteni a maga eszközeivel. Művelt testvér? A finn az lenne, de oly idegen gondolatvilágban él, hogy nyelviekben nem lehet semminő magyar újítás forrása.
Nézzünk most körül a mai magyar nyelvben. Első megállapításunk az, hogy ha ma nyelvújításra van szükség, nem azért van, mert nyelvünk elkopott, elszegényedett, hanem inkább azért, mert elidegenesedett.
Hiábavaló és hiba lenne a történelmi nyelvkincshez vagy a népi nyelvhez fordulni, mert nem új szavakra van szükségünk, hanem a magyar vetés megtisztítására a burjántól. Sokan érzik, hogy valami baj van a nyelvvel. Ezek, kellő nyelvi készültség nélkül s az igazi magyar nyelvérzék hiányában olyan ártalmatlan és meghonosodott idegen szavakra vetik magukat, mint
Bizonyos sportköreink is nyelvészeti felelősség nélkül erőltetik például
Mindez a valóságos s a képzelt magyarosság teljes összezavarását mutatja.
Általában az idegen szavak irtása divatos ma, ami azért veszélyes,
A háború előtt még élt, ha nem is művészeti erejében, de nyelvi készségében mindenesetre, az aranyjánosi hagyomány, amely akkor már bizonyos megkövesedési, megmerevedési hajlandóságot mutatott. A
A háború a magyar nyelv szempontjából azért volt szinte végzetes, mert felkavarta, egymásba dobálta a különböző nyelvű nemzeteket. Tessék csak annak a
Hónapról-hónapra vagy évről-évre más és más nyelv szellemének befolyása alá került s mennél több idegen nyelvet tanult meg, mennél huzamosabb ideig élt egy idegen nemzetben, annál jobban rongálódott a magával vitt, sokszor csekély helyes magyarság.
A mögöttes országrészekben, így itt, Budapesten is roppant megnőtt az érdeklődés az idegen nyelvek iránt s a régen szinte megközelíthetetlen orosz nyelvnek hány ismerője él ma köztünk, arról nem is beszélve, hogy a fiatalság alig egy pár pályán indulhat német-angol-francia nélkül.
Mert a háború megszűnt ugyan, de az alatta megkezdődött egymásba áramlása a nemzeteknek csak megerősödött s a most folyó spanyol polgárháborúról ilyen tréfák jelennek meg a francia lapokban: a spanyol katona megy, hirtelen egy őrszem bukkan fel előtte, rászólván:
A háború alatt a legfőbb parancsnokság rendelkezése s a fogolysors keverte egymásba a különböző nyelvű csoportokat; háború után az elzárkózó nemzetek a saját maguk emelte falak fölött nemzetközi áramlatok sodrán igyekeztek egymásra hatni. Különféle államvezetési elméletek és gyakorlatok találták meg a módját a propagandának, ami
Politikailag különféleképpen színezettek ezek a nemzetközi áramlatok, közlő nyelvük német, angol és francia, s most például tessék elgondolni, miféle nyelvszellemi zürzavart szül, ha egy
Ezen a két vonalon
A gyorsaság s az idegenhez hűségre törekvés két ikergyermeke, a magyartalanság és pongyolaság uralkodik el a magyar nyelven, kész segítőt kapva a nyelvrontáshoz a mérhetetlenül elszaporodott fordításokban.
Háború előtt fordítással úgyszólván csak céhbeli íróember foglalkozott mellék- vagy főkeresetképpen. Azonfelül inkább magyarul tudott, mint azon az idegen nyelven, amelyből fordított. Nagy általánosságban tehát meg lehetne kockáztatni azt az állítást, hogy az akkori fordítások, ha nem is voltak pontosak (már amelyik), de legalább magyariak voltak. Háború után a világ megismerésének szomjúsága igen mohó lett, nagyon elszaporodtak az idegen nyelvek szakismerői, így a fordítás külön foglalkozási ággá terebélyesedett, amelyben a céhbeli íróembereknek csak egy kis csoportja működik, a többség azokból a külföldön nevelkedett vagy raboskodott, vagy emigránskodott, vagy itthon tudatosan egy nyelv szakismerőjévé, esetleg poliglottá képzett urakból és hölgyekből kerül ki, akik jobban ismerik azt a nyelvet, amelyből fordítanak, mint azt az árva magyart, amelybe az idegen művet átkefélik. Nagy általánosságban ismét olyan állítást lehetne megkockáztatni, hogy a mai fordítások pontosabbak, mint a régiek, de éppen ilyen arányban idegenesek és pongyolák.
Hol van az a világnyelv, amely három ilyen ostromnak (háború, nemzetközi áramlatok, fordítás) eredményesen ellen tud állni? Hát még ha olyan nyelvcsöpp az európai néptengerben, mint a magyar!
S ha most megáll a nyelvkutató a szirttetőn és körültekint, mit lát?
Nyelvrontást az egész vonalon.
Itt van mingyárt a hivatalos nyelv, a hivatalok nyelve. Enyhe borzongással olvas az ember ilyesmiket (kapásra veszem ki egy hivatalos közlönyből): «A királyi adományozásból egyházi javadalmakat élvező róm. és gör. kat. főpapok elhalálozása után a javadalmi törzsvagyon elkülönítése, valamint a hagyatékok rendezése körül felmerülő vitás kérdések felett az 1881. évi LIX. t.-c. 109. §-a alapján az 1883. évi április hó 10-én 13.249. I. M. sz. a. kibocsátott és az 1912. évi LIV. t.-c. 6. §-a szerint hatályban maradt rendelet 34. §-a értelmében véghatározati joggal felruházott s a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter elnöklete alatt működő vegyesbizottság tagjaivá (ez és ez ezeket és ezeket) nevezte ki.»
Ez az a híres kuriális stílus, amelyet az szül, hogy mindenre gondolnak közügyeink vezetésében, csak arra nem, hogy a jogász és szakember pontosságát megpróbálná valaki összeegyeztetni a köznapi magyar nyelvhasználás s a magyarosság követelményeivel.
No, most tessék elképzelni, hogy a tárgyi pontosságra törekvő jogász és szakember keresztül esett még az előbb fejtegetett hármas nyelvfertőzésen is
Hasonló a helyzet a politikai nyelv területén is. A színes szónoklatok, a retorika gyakorlásának ideje elmúlt. Szak- és tárgyszerűség a legfőbb követelmény s észre sem vesszük, hogy a retorika elvetése a magyaros magyarság elvetésévé szélesül s a tárgyszerűség idegen észjárást csempész beszédünkbe. A politikus «a maga részéről» nyilatkozik akkor is, amikor nem is nyilatkozhatik más részéről; «súlyt helyez» valaminek megállapítására; siet a «mezőgazdák hóna alá nyúlni».
Szónok és publicista uraim, ez mind germanizmus. Német gondolkozás német kifejezésének magyarba törése. Tessék csak megpróbálni ennek a német képesbeszédnek képeit elképzelni s rögtön rájövünk a borzalomra. Tehát: van egy megállapítás s van valahol egy súly (tárgy vagy elvont?), amelyet fogok és ráhelyezek a megállapításra (Gewicht auf etwas legen). Magyar látás szerint van ennek értelme?
Vagy: áll egy mezőgazda valahol, odasietek hozzá s a hóna alá nyúlok. A mozdulat pajkos vagy illetlen, vagy pedig a kép semmit sem jelent magyarul. A magyar semmiesetre sem «nyúl a hóna alá» annak, akit
Nincs különben a közgazdaság nyelvénél sem, ahol például a világért sem mondanának «elsőrendű»-t «prima» helyett, a kereskedelmi írott szakrövidítést (I
Készakarva nem szaporítom itt a példákat, egyrészt, mert e cikk elméleti, másrészt, mert nem akarom ezúton is terjeszteni a hibákat, amelyek tudvalevően ragadnak, mint a kosz.
Vessünk csak egy futó pillantást a színházi nyelvre, amelyben «leszerződtetnek» (lehet «felszerződtetni» is? hogyne, például Szegedről Pestre, így
A törvényszéken is szeretik például az ilyesmit «tagadta, mintha lopott volna», kötőszóval és igemóddal is enyhíteni akarva a lopásra vonatkozó állítást, holott a magyar egyszerűen így beszél: «tagadta a lopást», «tagadta, hogy lopott».
Nincs a mai magyar életnek tere, ahonnan garmadával ne tudna az ember példát a nyelvrontásra, amely, hálistennek, nagyobb részt öntudatlan. Veszedelmesebbek azok a nyelvrontók, akik minden igaz ok nélkül ítélőbíráknak képzelik magukat, mert mondjuk véletlenül a Kis- vagy Nagykúnságon születtek. De istenem, nálunk csak az az ember, aki
S közben mindnyájan fuldoklunk a nyelvi magyartalanság tengerében, amely, sajnos, elöntötte a hivatott és nem hivatott irodalmat is. A stílus gondozása ma nem divat, de legkitűnőbb íróinkat is megfertőzte a pongyolaság. Sokan annyira hajszolják a való élet ábrázolását fényképezési és fonográf-alapon, hogy az «ellesett» beszéd az idézetet jelentő
És nem az akarnokokról, a tehetségtelenekről beszélek itt! Legkitünőbb, legkimagaslóbb, legnépszerűbb, legnagyobbhatású íróink közt is de hány van, akinek minden fontosabb, mint stílusának magyari gondozása. Folyékonyan írunk német, angol, francia, olasz regényeket
Nem szívesen mondom ezeket, félvén, hogy félreértik, különösen az érdekeltek. Nem azt mondom, hogy ezek a jeleseink nem tudnak magyarul, sem azt, hogy léhaságból, gondatlanságból magyartalanok, hanem azt állítom, hogy az író, ez a fínom műszer, akarata ellen megrozsdásodik a magyartalanságoknak és pongyolaságnak ebben a ködös levegőjében, amelybe az 1914 óta velünk labdázó sors helyezte. Sőt még azt is külön hangsúlyozom, hogy roppant erőfeszítéssel lehet csak némiképp is kikecmeregnie ebből a ködből. Olyan elhatározás, olyan minden pillanatban résenlevés kell hozzá, amely kínossá teszi az írást s esetleg roppantul meg is lassítja. Hősiesség kell és talán herkulesi erő is ennek a nyelvi istállónak kitisztításához, amit bizony nem lehet egy nyelvtisztító folyam belevezetésével elérni. Szinte szalmaszálonként kellene a szemetet eltávolítani.
Nem is ingyen bakafántoskodásból mondtam el mindezt, nem megróni akartam, hanem feljajdulni és felfohászkodni, hogy térjen végre vissza apró akarásokból összetevődő közakarattal magyar földre a magyar nyelvnek az a szelleme, amely öntudatlanul magyarossá teszi minden tollat ragadó magyar magyarságát.