Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · ŐRJÁRAT

BABITS MIHÁLY: AZ IGNOTUS-ÜGY

Őszintén szólva, nincs sok kedvem felelni Ignotus meg-megújuló panaszaira. Nem is érzem magam illetékesnek; hisz fő-fő sérelme arra az időre nyúlik vissza, mikor a Nyugat ténykedéseiért még nem engem illetett elsősorban a felelősség. Ignotus alighanem csak taktikai okokból tisztel meg engem avval hogy vádjait az én vállamra veti. Bevallom, ugy érzem, ez a taktika nem méltó hozzá.

De most egy ujabb panasza van, friss vád, ami már egészen nekem szól. Azt hányja szememre hogy egy nagy Nyugat-interjúban nem emlitettem az ő nevét Ady Endre és Osvát Ernő neve mellett. Holott én azon a helyen egyáltalán nem emlitettem élő ember nevét. Nem említettem Fenyő Miksáét sem: pedig az is ott állt az első Nyugat-szám címlapján. Schöpflin Aladárt sem emlitettem. És Gellért Oszkárt, akinél jobban senki össze nem forrott a Nyugattal. Csupán halottjainkat emlitettem, a Nyugat halottjainak szellemét idéztem. Csak nem kivánja Ignotus hogy őt is nagy halottjaink között soroljuk föl?

Nem, Ignotus él még, és közöttünk is él, ha el is ment tőlünk. Szelleme nyomai bizonnyal meglátszanak a Nyugaton. Mégis - hadd legyek egészen őszinte - nem tudnám, mikor a Nyugatról van szó, az ő nevét is egysorban s ugyanavval a nyomatékkal idézni programmul, mint az Adyét s Osvátét. Ignotus, jóval idősebb valamennyiünknél, inkább reprezentativ vezérünk volt, mint irányadónk (ami különben nem is akart lenni, hisz bálványként tisztelte a szabadságot.) Ahogy egyszer irtam: Agamemnonunk volt, Ady-Achilles mellett. Az Ilias hőse azonban Achilles, és nem Agamemnon. A Nyugat hőskorának igazi eszményét az Ady alakja képviseli, Ady jelentőségét senkié sem közelítheti meg.

Voltaképeni szerkesztőnk pedig Osvát Ernő volt, az első számtól kezdve haláláig. Folyóiratunk irányát az ő szelleme szabta meg, a tiszta irodalmiság szelleme. Ignotusé már távolabb volt a tiszta irodalmiságtól. Ő nemzedékének politikai és zsurnalisztikus terheltségét hozta magával. Ebben élesen különvált mitőlünk. Érdeklődése az aktuális politika kérdéseibe kapcsolódott, melyet mi megvetettünk. Nem mintha mi is nem politizáltunk volna: Ady is politizált. De ez másfajta politika volt, költők politikája, mely távoli, örök és merész csillagokra szögezte tekintetét, s nem az adott helyzet célszerüségeire és szükségleteire. Ezt a politikát nem éreztük ellenkezőnek a tiszta irodalmiság szellemével. Ignotusé azonban idegen volt számunkra; s amint fokozatosan megszünt költő lenni, mind kevesebb szellemi kapocs kötött vele össze.

Mégsem feledjük el, mivel tartozunk a nagyszerü irónak, aki kész tekintélyével és kivételes képességeivel mellénk állt és harcolt értünk, mikor egy ország csihései voltunk. A Nyugat törekvéseit nem ő sugalmazta; de ő segített azokat diadalra vinni. Tiszteljük őt, mint költőt, mint harcost, s egykori vezérünket. Eszünk ágában sincs nevét valaha szándékosan elhallgatni; de még kevésbbé megyünk utána a kicsinyes sértődések, szisszenős hiuságok tüskerétjeire. Minden szavára tudunk mentséget. De milyen szomoru hogy épen Ignotust igy kell kimélnünk és mentegetnünk önmagunk előtt!

Mit gondoljak, mikor, annyi évek óta Bécsben élve, még mindig az «elvett» főszerkesztői rangot emlegeti, s engem vádol, hogy a «helyén ülök»? Egy üres cimet sirat? vagy netán munkámat is irígyli? A Nyugatot szerkeszteni nem nagy öröm, inkább gond és robot. Én nem vagyok főszerkesztő, csak egyszerü ügy- és nyügvivő szerkesztő. Valósággal a nyakamba szakadt ez, mikor Móricz Zsigmond megvált a szerkesztéstől (Ignotus már rég nem volt velünk akkor). Vállaltam, mert nem volt más alkalmas megoldás. Cimem nem lett tőle nagyobb: hisz én szerkesztői cimet viseltem már 1917 óta. Honoráriumom sem emelkedett, egyetlen fillérrel sem. Csak épen hogy a robot szakadt rám.

Vállalná Ignotus ugyanezt a robotot, ugyanezekkel a feltételekkel?