Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: KÉPZŐMŰVÉSZET

Hetvenhétéves korában halt meg Magyar-Mannheimer Gusztáv, aki majdnem haláláig lankadatlan lelkesedéssel festegetett. Vele érdekes és különálló művészegyéniség költözött el az élők sorából, akit az elmúlt évtizedek egyik irányához sem lehetett számítani. Erősen bennegyökerezett a múltban, de nagyon sokat felvett magába a maga idejének művészeti törekvéseiből is, de ezt munkásságának utolsó három évtizedében festett képei már csak nyomokban mutatták.

Fiatalságának első kísérletei, aztán a legnagyobbrészt figurális, dekoratív festmények és igen sok illusztrációja nem tartoznak legjava művei közé. Igazában akkor talált magára, amidőn a tájképfestésre vetette magát. Gyorsan kialakította nem nagy regiszterű ábrázolásmódját. Régi neobarok emlékeiből átvette a kissé heroikus pátoszt, melyet leginkább a felhők kavargásába rejtett, az új idők törekvéseiből felhasználta a foltszerűséget, színgazdagságot, és mindenekfölött a lazán és lágyan omló festőiséget. Sohasem volt igazában pleinair festő, a napsütés tüneményeivel nem igen birkózott, az ő világa a felhőtábor alatt elterülő, de visszavert fénytől csillogó színekben pompázó és kissé romantikus ízű tájék volt. Százszámra festette ezt a témát, de mindig frissen, sok finomsággal, a festői ábrázolásmód számtalan, jól kiszámított fogásával. Nem volt magával ragadó nagy művész, de mindig megőrizte ízléses választékosságát, mindig ügyelt arra, hogy a kezéből kikerülő festmény ne essék megszokott színvonala alá. Lelke legmélyén kolorista volt, aki aprócska foltokkal felrakott, rendszerint inkább sötétesre hangolt színskálájában őszintén tudott gyönyörködni, akárhányszor ismételte is meg nagyjából azonos témáit. Késő öregkorában is lendületesen, könnyedén festett, valami elpusztíthatatlan fiatalság volt benne, amely feltétlen önbizalommal ajándékozta meg és megóvta mindennemű stílusváltozástól. De egyszersmind igen szigorú kritikussá is tette, aki kegyetlen éleslátással mutatott rá a körülötte felnőtt, fiatalabb nemzedékek munkásságának fogyatékosságaira.

*

A Székesfőváros képtára és történelmi múzeuma a Nemzeti Szalonban újabb szerzeményeit vonultatta fel. A történelmi anyag kétségtelenül számos jelentékeny vásárlással gazdagodott, tisztára művészeti szempontból is kiváló alkotásokkal.

A képtár gyarapodásához azonban sok szó férhet. Annak idején a főváros vásárlási politikájában a szociális szempontokat is hangsúlyozták. Azazhogy a másod- és harmadsorban állóktól is vesznek műveket. Ez ellen nem lehet kifogást emelni, de az, hogy ezeket a tárgyakat is ki akarják állítani a Károlyi-palotában létesítendő nagy fővárosi képtárban, egyáltalában nem szerencsés gondolat. Ha már a fővárosi képtárnak nincsen valami különleges iránya, amely a Szépművészeti Múzeum gyüjteményeitől megkülönböztetné és sajátos jelleget adna a képtárnak, hanem csak megismétlése annak, amit a városligeti és Andrássy-úti képtárakban láthatunk, - semmiképen sem helyeselhető, ha különbséget csak a színvonal alapos leszállításával ér el. Igaz, hogy a magyar művészet kifejlődéséhez a város vásárlásai eléggé hozzá tudtak igazodni, például művészetünk legújabb irányait is gazdagon tartalmazza, de ezt az érdemet és eredményt nagy mértékben lerontaná, ha a múzeumba mindaz a gyönge anyag is belékerülne, amely itt ezen a kiállításon sem válik hasznára a kiemelkedőnek. Van a fővárosnak elég helye és módja, hogy ezeket a másod- és harmadrendű dolgokat díszítésre felhasználja, de arra ügyelni kell, hogy az idegeneknek a múzeumban csak a legjobbat mutassuk be. Ezen a téren nincsen irgalom és könyörületesség, ezerszámra megismétlődő nyírfacsoportoknak igazán nem lehet helye egy reprezentatív gyüjteményben.

*

Az Ernst-múzeum csoportkiállításán szereplők közül elsőben Csáky József Párizsban élő szobrászunk műveiről emlékezünk meg, aki évek óta jelentős szerepet játszik a francia főváros művészetében. Most látott szobrai erős átalakulásról tanúskodnak. Valamikor azok közé tartozott, akiknek stílusát majdnem teljesen intellektuális elgondolások alakították és nagyon elvont formákra vezették. Ezektől a törekvésektől épenúgy, mint Párizs művészete, Csáky is lassanként elkanyarodott, ma már tömörré összenyomott természeti formákban fejezi ki elképzeléseit. Szobraiban kétségtelenül érdekes vajúdás nyilvánul meg és azt hisszük, hogy ebből olyan meggondolásoktól szabadabb kifejezési mód fog születni, amely megnyugváshoz és intuitív hajlandóságainak még szabadabb kibontakozásához vezeti Csákyt.

Ugyanezen a kiállításon láttuk Hollósné-Mattioni Eszter festményeit, a kelleténél talán nagyobb számmal is. Határozottan tehetséges művész, aki ízléssel olvasztja össze az Aba-Novák, Szőnyi és Bernáth hatásokat. Nagy dekoratív feladatokat forgat fejében, megvalósításukban ma még több a jó szándék, mint a sikerülés.

*

A Fraenkel-szalonban mutatta be Diener-Dénes Rudolf új képeit. Eddigi meglehetősen ingadozó sikereivel szemben ez a kiállítása szinte általános tetszéssel találkozott. Nem ok nélkül. Mélyen érző, lágyan elmerengő lírikussal találkoztunk, aki színességének gazdagságával, előadásmódjának őszintén átérzett és folyamatos választékosságával valóban érdemes meleg elismerésre. Tájképeket, csendéleteket, alakos képeket fest, de a téma nem fontos nála, a lényeg az a bensőséges szeretet és csöndes gyönyörködés, amellyel sötétes tónusú, melegen árnyalt vízióinak színeit kavarogtatja. Halk és mégis forró érzékiség csendül meg ezekben a festményekben, amelyek végső összefogása néha talán még hiányzik. De mintha ez a lazaság is hozzátartoznék művészete lényegéhez, mely az erősebb, szenvedélyesebb hangot kerüli és lemond minden élesebb hangsúlyozásról, mert megelégszik a fínomságok gazdagon hullámzó változatosságával. Mai festményeinek dús festőiségével Diener-Dénes elsősorban álló művészeink nyomába küzdötte fel magát és bizonyára ezentúl is igen számottevő művelője lesz festészetünknek.

*

Koszta József hatalmas méretű kiállítása húsz év munkásságát foglalta össze. Emlékeztet 1917-es diadalmas szereplésére, amely végre is megbecsüléshez és megértéshez segítette az addig igazságtalanul mellőzött, kitűnő művészt.

Az elmúlt két évtized nem hozott stíláris változást Koszta művészetében. Ma is ugyanazokat a törekvéseket, ugyanazokat a formákat mutatja. Nagy színharsogásokkal, töretlen sárga, vörös és kék színekkel hangsúlyoz, foltszerűen és sommásan fest, sötétes mélységekből rikoltva előtörő viruló színekkel. Minden ízében lírikus festő, de távolról sem a halk fínomságok, hanem az erősen kicsendülő hangsúlyok mestere. Témavilága sem változott, sőt mintha kissé összébbszorult volna. A tárgyi elem igen gyakran megismétlődik nála, egykori, fölötte erőteljes elképzeléseit szívesen megismételgeti.

Ha újabb termését a régebbihez mérjük, gyakran nem találjuk meg benne a régi erőt és frisseséget, amit különben nemcsak róla, hanem legtöbb kortársáról is meg lehet állapítani.

Koszta József művészete egyik legérdekesebb és legegyénibb megnyilvánulása legújabbkori művészetünknek. Romantikus és víziószerű látásmódjával, robusztus előadásával hirtelen szökkent elő naturalista eszményeknek hódoló korából, művészete a hasonló törekvéseket bár másféle módón diadalra juttató mai környezetben is friss és meggyőző.

*

Végül a Hungária-nyomda idei remekeléséről, a halál hymnuszának gyönyörű kiadásáról emlékezünk meg, melyet a Magyar Bibliofil-társulat az 1936. év legszebb könyvének nevez. A halál hymnusza a Példák könyvéből való és Ráskai Lea dömés apáca kezeírásában maradt fenn a XVI. század elejéről. Újra leírta és rajzolta Bródy-Maróti Dóra, ólomba véste Kner Albert. A nyomda pedig költséget és fáradságot nem kímélve készítette el e kiadványát, melynek kötése, nyomása, papírja kiváló ízlésről és technikai tökéletességről tanúskodik, úgy hogy hasonló külföldi archaizáló kiadványokkal minden tekintetben felveszi a versenyt. Mégis őszintén meg kell mondanunk, hogy a régi nyomtatványok esetlen bájossága nincsen meg benne és azt hisszük, hogy a mai nyomdaipar művészileg legfejlettebb és legtökéletesebb teljesítményeit akkor érheti el, ha korunk formavilágából merít és nem olyan régmúlt időkkel kacérkodik, amelyek lelkisége hiányzik belőle.