Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · SOMLYÓ ZOLTÁN

Keszi Imre: BEVEZETÉS A ZENETÖRTÉNETBE
Szabolcsi Bence könyve - Franklin

- Emberszagot érzek, - szólt izgatottan a hétfejű sárkány, belépvén palotája aranyszobájába, hol az elrabolt királykisasszony már elrejtette volt a megszabadítására érkezett királyfit. Mert az embernek valóban penetráns és nagyszerű illata van, minden burkon és rejteken átható. És ha a múlt század természettudományos formájú tanultságához a hétfejű sárkány hét orrának kifinomult szaglóérzéke kellett, hogy kiérezze az emberszagot, a mai szellemtudományok annál leplezetlenebbül árulják el a mögöttük álló embert. Szabolcsi Bence könyve voltaképpen nem más, mint egy ember számadása a belülről átélt tudományról. A tudományban van valami részegítő, különösen, ha olyan benső és szoros összefüggésben áll a művészettel, e másik és színesebb alkohollal, mint Szabolcsi Bence zenetudománya. Tudásnak és művészetnek csendes mámora lengi át e halkszavú könyv lapjait: egy nagyon finom és előkelő szellem emberszaga. Ember és tudás nem vívják e könyvben a megismerés párviadalát, nem állnak szembe egymással ellenfélként, de összeforrottak egy új és mágikus egységben, az antropomorf tudományban. Aki ezt a könyvet írta, az a muzsika megejtettje. Annak számára nem probléma többé a zene, melyet ki kell emelnie az élet sokrétű és zavaros dolgai közül, elkülönítenie és művé formálnia. Számára a zene a világ szimbóluma, mithosza, értelme. Háló, mely finom, de erős szálaival véglegesen és menthetetlenül befonja, de melynek négyzetei egyszersmind a világ geometriai és szabályos áttekintését biztosítják számára. Mindent a zenén keresztül lát meg, de mindent meglát a zenén keresztül.

Ez magyarázza a könyv hangját, tartalmát, beosztását is. Ez a könyv annyira szubjektív, világa annyira öntörvényű, hogy már szinte tárgyilagosan hat. Szabolcsi halkan beszél és nem lelkesedik. Az előttünk gőzölgő pecsenye elragadtatott felkiáltásokra ösztönözhet: amit megemésztettünk és vérünkké vált, nem lelkesít többé, de a mienk. Aki Forkellal együtt teremtette meg a maga számára zene és művelődés-történet kapcsolatait, Fetissel vizsgálta a fejlődés dinamikáját, Ambrosszal rendszerezett. W. K. Printztől kezdve Bückenig és Molnár Antalig renaissance-on, barokkon, rokokón, klasszicizmuson, romantikán, izmusokon és «neue Sachlichkeit»-on keresztül saját személyében élte végig a zenetudomány egész biogenézisét, az többet nem lehet a részletek és kiszakított adatok embere. Nem lehet hiányos akkor sem, ha vázlatos, mert minden mögött ott van a maga számára megfogott, mások előtt állandóan éreztetett egész. Szabolcsi könyve két részből áll. Először «Rendszerek és problémák» címen a fejlődő zenetudomány életét ismerteti, mintegy útként a második rész felé. Majd «Három fejezet a zenetörténelemből» a fejlődés eredménye, a Szabolcsi szemei előtt muzsikává varázslódó világ. Egyszólamú kultúrák, a többszólamúság születése, küzdelem a nagy formákért Európában, valóban csak három kiragadott fejezet a nagy egészből, de mint az eleven élet minden kiválasztott sejtje, a teljesség minden fényével sugároz. Az egyszólamú kultúrák ismerete betekintést nyujt nemcsak a népi zenék barbár tarkaságába, zenei térképébe Izlandtól a Tűzföldig, történelmébe az ógörög dallamtól a mai magyar népzenéig, de egyben megismertet a perifériákra kiszorított zenei élet, az ősi anyag megmaradásának titkaival is. A kezdődő többszólamúság világa egyszersmind a jogaival fellépő egyéniség követelményeinek megfogalmazása. A nagy formák európai művészete pedig a modern művészet centrális problémáját hordozza magával: a géniusz küzdelmét anyag, tömeg és legyőzendő idő nehézkedő erőivel.

Szabolcsi Bence könyvének egy különösen szép és fontos fejezete szól az alapmelódiákról. Különös sajátossága a keleti zenéknek az, hogy a főmelódiát nem kell és nem is szabad kitalálni. A muzsikus művészete az adott és állandó fődallam variálásából, szabad és mégis szertartásos feldolgozásából áll. A jávai patet, az indus raga, az arab makam, a zsidó niggun rendszere azonban mélyen beleölel az európai zenekultúrába is. A görög nomos, a bizánci epichéma, a középkori cantus firmus, a kezdődő újkor tánczenéjének basse-dance-szisztémája ott kísértenek a Bach, Händel chaconnejaiban, passacagliáiban, de Beethoven Eroica-variációiban is. A művésznek, tudósnak nem kitalálnia kell, de továbbépítenie. Az emberiség életén nagy, kollektív gyökérszálak futnak keresztül, ezekből fakad az egyén szépséges kivirágzása. Szabolcsi könyvének igaz értéke, hogy egyszerre utal gyökérre és virágra. Egy zenetörténet a sok közül, kíváló bevezetés az anyagba, bárki számára megközelíthető és élvezhető gyökér. De virág is: egy kíváló egyéniség, lelkiismeretes tudós és igaz, áhítatos művész teljes becsű megszólalása.