Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · SOMLYÓ ZOLTÁN
A legnagyobb dícséret, amivel a szellem emberét illethetjük: hogy büntetlenül ellentmondhat sajátmagának. Melyik Goethe-ismerő ne szítta volna a költő élete művéből teli tüdővel magába a legkülönbözőbb életszemléletek ózonját? Evolució és konzervativizmus, a természettudomány és a történelem életigazsága, lírai elragadtatás és bölcseleti elmélyülés békésen megférnek itt, mindenki fölfedez valamit, ami már régtől fogva az övé, az ellentétes világnézetek között nem tátong többé áthidalhatatlan ür.
Ez Thomas Mann, a lübecki költő-bölcselő legnagyobb szellemi erőssége is, amit alkotásainak a mában elmerülő és mégis tér és idő felett lebegő folyamatosságában leginkább goetheinek érzünk. Áthaladt mind a két póluson, végigküzdötte belső harcát a külön német kultúrideál kissé türelmetlen dícséretétől a kozmopolita mindent megértő és kiegyensúlyozó nyugalmáig, de a változó terepek szintjéről is mindvégig hű maradt magához. Regényeiben vérbeli rokonokként futnak egymás mellett a hagyomány fanatikusa és a született forradalmár, a nyers északnémet prózaiság képviselője és a délies napfény ittasa, az utoló lehelletéig fegyelmezett porosz katonatiszt és az álmatagon csapongó, minden szellemi áramlattal félszegen kacérkodó kisnémet civil. A költő mind a két végletbe nyilvánvalóan vetít ki valamit a saját lelkének kettősségéből. Alkalmasint a pótló színeknek ez a harmónikus egybeilleszkedése az, ami a soha olcsó hatásokat nem kereső költő felé a hívek oly nagy seregét vonzza.
De ez a csodás sokrétűség nemcsak heterogén eszmék és jellemek kapcsolatában nyilvánul, hanem a témaválasztás egymásutánjában is. A
Ott áll előttünk a Magyar Színház pódiumán a hatvanadik életévét túlhaladott költő, akit műveiben még mindig javakorbeli férfinak érzünk, reflektorok kereszttüzében, amelyek plasztikusan emelik ki a zölden lefüggönyözött háttérből kissé köpcössé vált alakját, enyhén ráncosodó homlokát, az arcbeli összhangra egy árnyalattal rálicitáló orrot, az egész arc félig tanárosan, félig polgári előkelőséggel ható körvonalait. Mintha a régebbi előadó diszkrét kivitelű karikatúráját szemlélnők. De amint a tapsorkánra előkelően kimért megindultsággal reagál, amint lassan belesüpped a felolvasószékbe és néha halvány iróniába csapó okos ökonómiájával beszélni kezd, a személyes élmény észrevétlenül meghitt irodalommá válik, amelynek minden akkordját a tapasztalt borivó hozzáértő nyelvcsettintésével élvezzük. Még fülünkben zsonganak az
Már vagy háromnegyed órája lessük a költő szavát és még mindig ott vagyunk az Elefánthoz címzett weimari fogadó lépcsőházában, ahol egy Magen nevű szobapincér tolakodó kitartással állja útját a hosszas utazásból fáradtan szobájába igyekvő két hölgynek, anyának és leányának, akik közül az idősebbiket fellengő szóáradatával valósággal gúzsbaköti. Ez a Magen anyagiasan hangzó nevével, facsarosan ömlengő frázisaival kétségtelenül a meggyökeresedett német
Minket is megejt a wertheri emlékeknek ez a hirtelen, játszi felrebbenése az öregkor küszöbén, mi is naiv kíváncsisággal kérdezzük a konfidens pincérrel, hogy vajjon Werther Lottéjának sorsával egyöntetűen történt-e minden a valóságban és hogy az idős hölgy azért érkezett e Weimarba, hogy négy és fél évtized után viszontlássa közben világhírre vetődött ifjúkori imádóját? Kitérő feleletében Lotte elmésen állítja szembe az életet az irodalommal, és a költő megint elénk varázsolja tüneményes alakjainak egyikét, akiben realitás, érzelmesség és irónia egyesül, hogy végül is behódoljon a romantika felsőbbségének, találkozót készítve elő a deresedő költő és hajdani szerelme közt.
Amit így ízelítőnek kaptunk: a