Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · SOMLYÓ ZOLTÁN
Ne féljenek, nem szándékszom, visszaélve a helyzettel, kritikai tanulmányt olvasni fel Karinthyról. [*] Nem óhajtom előszámlálni drámáját, a «Holnap reggel»-t, mely pedig a legjobb négy-öt színpadi mű egyike irodalmunkban, nagyszerű humoreszkjeit és paródiáit, melyekben megmutatta, (ha szabad az általa idézett, ismert adomára utalnom), milyen hibásan lőnek célba írótársai, elragadó novelláit, melyekben azt mutatta meg, hogyan lő célba ő maga, s cikkeit, melyeknél mohóbb és találékonyabb csápokkal senkisem keresi nálunk az élet ravasz és bujkáló titkait. Művének földrajza helyett jobban érdekel e pillanatban a geológiai térképe, az, ami egyes művei mögött van, izgató s még egyáltalán fel nem tárt titkaival. Mert még nem ismerték fel, mi a mag, melyből e gazdag mű törzse és sűrű lombozata kinőtt. Hogy Karinthy minden szava egy nagy felfedezés világánál fakadt: abból a tudatból, hogy testünk mögött, testünk örömökből és kellemetlenségekből szövődő sorsa mögött, egész kúsza életünk mögött a mélyben egy lélek dobog, egy tisztább eszmélet, szebb és magasabb élet igényeivel, s hogy alapjában ez a lélek vagyunk. Ez a lélek nem a testünk funkciója, hanem attól teljesen idegen, avval gyakran ellenséges is, s ha lenyügözi is test, félelem és szerelem, igazában mégis úr és szabad. Ez a felfedezés, ha tetszik: banális, ha tetszik: fantasztikus, én azt gondolom: elfeledett, fontos és igaz. Egész irodalmunkban nincs Karinthynál igazabb képviselője. Mint egy új Ádám, megrendülten kiáltja ki a csodát, amire rájött.
Mit tudunk a lélekről? Arról, amely Karinthyban él, tudjuk, hogy nincs meg benne a kiválasztottság messiási gőgje, nem északfény, titok, idegenség, inkább arra büszke, hogy ő «mindenkinek rokona, ismerőse, mindenkinek utódja, őse». Megveti a kitenyésztett különcségeket, tudja, hogy a nagy szellemek igenis találkoznak és minden korban ugyanazokat a tételeket fedezik fel. Vannak misztikus sejtelmei, de racionálista meggyőződései is. Hisz az értelem fényében, erősebbnek és nemesebbnek tartja, mint az ösztön világosságát, leghűbb álma megírni az új Nagy Enciklopédiát, a sok torz és hazug modern jelszó mögül kiásni az egyszerű örök igazságokat. Ez a lélek nincs otthon a testben és nincs otthon a földön. Az egész testbéli élet, legalább a mai, zavaros álomnak tűnik előtte. De épp mert világosabb perceiben úgy érzi, hogy az egész csak álom, bízik abban, hogy ez nem az egyetlen lehetséges élet, meg tudjuk fellebbezni az ítéletet, amit ismeretlen erők hoztak reánk. Ezért találmányszerű ötletei. Ezért képzeletbeli utazásai: a tenger fenekére, Capilláriába, a dicső ojhák és a nyomorult bullokok országába, majd a szerves világ elől is menekülve, Faremidóba, ahol még nem ütött tanyát a föld betegsége: az élet, a Marsba, az álomba és az őrületbe, a kacsa lelkébe, a vakondok közé és a túlvilágba. Mindegyik utazás egy-egy kísérlet oly állomások elérésére, ahonnan az idegen elfogulatlanságával lehetne nézni a földi nyüzsgést. Mert aki így néz, az emberinél magasabb öntudathoz jutott: felébredt. A nő is, szépsége varázsával, az éberség országát ígéri, hogy aztán csak még alacsonyabb és bódultabb álomba süllyeszt. Karinthyt nem hagyja nyugton a sejtés: hátha szűk és sötét börtön az a tudatforma, amelyben élünk s vannak az életnek felsőbbrendű, szebb síkjai is. Néha zenét hall, csillagokat, virágot lát, egy mosoly villanását
Karinthyban állandóan ott remeg az ősi művészvágy, amit társainál az üzemi megszokás gyakran feledésbe borít: hogy tanunak jött a világra, látni és feljegyezni egy ismeretlen felsőbb instancia részére. De az a tanu, aki Karinthy módjára gondolkodik, természetesen nem azt figyeli meg, amit a realista író. Hiszen ami ennek egyetlen valóság, az neki csak felszín és álom. Platonak telt volna kedve benne, Platonak, aki nem becsülte a művészeket, mert szerinte csak a látszatot másolják. Karinthy tagadja, hogy az irodalom egy fajtája csak a képzőművészetnek, szerinte, túlmenve a puszta ábrázoláson, bele kell nyúlnia az életbe, nem épp a politikai életbe, mint némely kortársai hirdették, az ő aktivizmusa a lelket akarja felszabadítani az álom, szerelem, félelem és más gyengeségek bilincsei, a test minden determinizmusa alól. Drámájából és novelláiból ezért hiányoznak az úgynevezett realizmus esetleges kis megfigyelései. Nemcsak a népiesség mai divatjától idegen, a pesti, sőt az egész magyar élet jellegzetességei sem igen érdeklik. Micsoda? Láttuk, az átlag-emberi tudat, sőt a föld is kevés neki. Fantasztikus világokat épít fel egy tétel igazolására, vagy jelképes történésekben teszi érzéseit kézzelfoghatókká. Egészen sajátos kifejezés-mód ez, még az expresszionizmushoz van legközelebb, holott egyszerűen csak kerülőnélküli út a lélek kifejezésére.
De a misztikussal, aki egy emberfeletti magas ébrenlét mámoráról álmodik, Karinthyban, mint tudjuk, megfér a humorista. Első pillantásra meglepő, de jobb meggondolásra szinte szükségszerűnek látszó kapcsolat ez. Vagy nem természetes-e, hogy aki oly állandó erőfeszítést tesz egy magasabb ébrenlét elérésére, az alvást kínosnak és alacsonynak érzi, s az alvót pedig, aki nem tudja, hogy alszik, a vakot, aki azt hiszi, hogy lát: nevetségesnek? Karinthy azokon mulat legszívesebben, akik feltartott fejjel, peckesen lépdelve esnek a gödörbe. Kómikai dialektikájának legkedvesebb formája bebizonyítani, hogy az emberek vakok és nem tudják, mit beszélnek; mikor legöntudatosabbaknak hiszik magukat, akkor legkevésbé. És az emberek hajlamosak az alvásra. Minden szó elzsibbasztja őket, amit nem értenek, épp a legértelmetlenebb «halandzsát»
A százféle írásmű, amit élete során rögtönöznie kellett, eltakarta kissé, hogy Karinthy oeuvre-je voltaképpen egy jó hírt tartalmaz: az élet megfelebbezhetőségének, a gúzsba-kötő idegen erők ellenére is szuverén lélek és az örökérvényű ideálok világának jóhírét. S ha szeretjük őt ezért magáért is, azt hiszem, azt a szokatlanul meleg szeretetet, mely legutóbb tízezrek reszkető aggodalmában mutatkozott meg iránta, még fokozta, hogy a normák nem tették rideg moralistává, ehelyett művész lett, akinek humora sem bánt, melegszívű, megértő testvér. Ez talán az egyetlen következetlenség természetében, de ezért is talán még jobban szeretjük. Soha a törvénynek ilyen puha bajnokát...
Ma, amikor félig-meddig a túlvilág partjairól jött vissza, szinte úgy tekintünk már rá, mint egy új Orfeuszra, aki megjárta a Hadeszt s lantjával annak lakóit is elbűvölte. Boldogok vagyunk, hogy visszajött; ha már ma kell élnünk, legalább annyi vígasztalásunk legyen, hogy Karinthynak is kortársai vagyunk. Csak azt szeretném megkérdezni tőle: hisz-e még mindig, a rémület, fogcsikorgatás és undor mostani évtizedében is, hisz-e még ma is a lélekben és az értelemben, hisz-e még ma is abban, hogy a lélek fel tud szabadulni e zavaros világ rossz álmából, a test ellenséges hatalmai alól?
[*]