Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · SOMLYÓ ZOLTÁN

SOMLYÓ ZOLTÁN
II. TURCSÁNYI ELEK

A magyar lírának abban a fénykorában élt és tünt fel, sötét fejével, borostás állával, bordópiros mellényével és ezüstgombos sétapálcájával abból a fényözönből bukkant elő, amelyet a század elején diadalmasan újjászülető magyar líra úgy emanált magából, mint sarki fényt a természet titokzatos erői. Ez a forró és örökké forrongó tehetségű érdekes költői sziluett a magyar lírai égboltnak ebben a ritka sugárzásában is határozott körvonalakat mutatott; nem mosódott el, nem olvadt össze és nem semmisült meg ebben a fényben. Talán többet kapott belőle, mint amennyit hozzáadott, de ez a fény lelkének prizmáján áthatolva mégis csak színesebbé tette ezt a csodálatos fényjátékát a magyar líra ritka fellobbanásának. Szavai, jelzői, sorai, egész versei vannak, sőt mindezeknél több egy puskini szépségekben gazdag verses életregénye, a «Nyitott Könyv», amelyek nélkül nélkül szegényebb lenne a magyar irodalom. Ez a «Nyitott Könyv» irodalmi értékén felül ma már irodalomtörténeti kor- és környezetrajzi jelentőségű is s ezt a fontosságát nem lehet lebecsülni azzal, hogy ehhez az idő múlásával természetszerűen jutott el, mert ezek az értékei is költői szépségűek.

Költővé nem irodalmi műveltsége, nem halhatatlanok lelkesítő példái gyúrták és nemesítették át, hanem, mint igazán jó költők legtöbbjét, őt is mindörökké ismeretlen, rejtélyes és titokzatos belső erők tették azzá. Hogy az irodalmi önművelésnek ezt az iskoláját utóbb sem járta végig, mint az igazán legnagyobbak legtöbbje, ez az oka annak, hogy nem hagyott még több és még megrázóbb szépséget maga után.

*

1882-ben született Alsódomborún. Iskoláit Csáktornyán, Székesfehérváron, Nagykanizsán végezte s itt érettségizett is, mint ahogy ezt egyik önéletrajzában írja. Már diákkorában írni kezdett s e bűnéért jómódú szülei kitagadták. Végigélte és szenvedte azt a küzdelmes, gyakran nyomorgó életet, melyet a mult századnak és - sajnos - ennek a századnak a költői is kisebb-nagyobb eltérésekkel kivétel nélkül majdnem mind végigéltek és végigszenvedtek. Nagyváradon, Szegeden, Szabadkán, Fiuméban és Budapesten újságíróskodott; hányódott-vetődött abban az életküzdelemben, amely a költők sorsa időtlen idők óta minden világ és országrész égsátora alatt. Végül is Budapesten telepedett le, itt családot is alapított, de a gondok, a szegénység és a nélkülözés árnyéka hű maradt hozzá mindhalálig.

Most:

......uszik halkan szegény vizek felett
Beolvadva a csöndbe, mint apró állomáson
Egy fáradt vonat füttye, mielőtt este lett.

De ha be is fog olvadni a csöndbe, mint «apró állomáson egy fáradt vonat füttye», mi, akik kortársai voltunk, hitet tehetünk arról, hogy

A magyar líra fénye ült szemében,
a magyar ritmus kopogott agyán.

Boldogtalan, olthatatlan szomjúságú szerelmese volt a zengő magyar szónak, «dolgozott s dobogta ritmusát» hittel, fáradhatatlanul, míg olyan egyszerű szépségekhez nem jutott el, mint a «Hajnali könyörgés» telt és hibátlan csengésű versakkordjai, melyeket ha százszor idéztek, százegyedszer is idézni kell, oly gyönyörűek:

A szük Könyök-uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!

Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?

Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehúll, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
Csak e hajnali ég, csak e kék...
Istenem, szeretsz-e,
Istenem, vezetsz-e,
Istenem, megversz-e még?

*

«Nyitott könyv»-e e már életében lírai költőként elkönyvelt írónak olyan elbeszélő-költői erényeit villantja fel, amelyeket sohase méltattak eléggé. Költői színekben gazdag pasztellekből valóságos galériáját hagyta ránk örökül ebben a művében Budapest és a vidéki városok századeleji életének. Ezek a negyedszázaddal ezelőtt könnyű kézzel papírra vetett pasztellek alakjaikkal, házaikkal, uccáikkal és tereikkel, a teljesen, mindörökre és visszahozhatatlanul elsüllyedt, multbeli, békeillatú, elfelejtett egész életükkel ma is élnek ebben a könyvben, mert költő volt, aki felvázolta őket.

Ki ült már benn, leragadt, lázas nyelvvel
a Bodegában lent Nagyváradon?
Hol vidéki est hangulata szárnyal
és megtelepszik sötét válladon.
S mint búgó gerlicemadár, meleggel
szinig megtölti szíved s poharad;
s a karcsú óra sárga nehezékén
s a két mutatón az idő szalad.
Fehér kötőben jő a bodegásné,
ki száz év óta minden éjjelen
elmondja néked, hogy sehol a földön
nincs, mint őnála, olyan kényelem:
hogy olyan bort, mit ő ád, még a püspök
sem ihatik! (ha nincsen nékie)
s vastag szivarbul fújja rád a füstöt,
mert hát néki is csak kell élnie.

Búcsúzóul mégis színes, szalagos lírai verseinek örvénylő forgatagából álljon itt egy, a legszebbek egyike, melyet bizonyára sokan dúdoltak magukban azok közül, akik utolsó útjára elkísérték:

Fehér és piros szalagok
én utánatok szaladok,
Ó;
A szélbe, tetszik ez nekem,
hogy lengtek a lánykebleken
Ó;
A fehér int: vigyázz, vigyázz!
A piros int: szeretni gyász!
feléjük nyúlni nem merek,
Csak így csalódni szeretek.
Ó, ó! Ó, ó!

Fehér és piros szalagok,
Én mind lassabban szaladok.
Ó;
Szomorún lengtek ti felém

A menyasszonyok kebelén
Ó;
Agyő fehér, agyő piros,
Nekem már mindegyik tilos:
A temetőbe szaladok,
Hol feketék a szalagok
Ó, ó! Ó, ó!

*

Egy-két évtized előtt a megemlékezés tolla még perbeszállt volna a költő vonatfüttyös keserű önítéletével. E repülőgépes, rádiós, zenés, táncos és mégis - gyökeréig daltalan korszak küszöbén már csak egy távoli reneszansz eljövetelében hihet. Művészei, költői és tudósai közül kiket, hogyan és mennyire fog elfelejteni s hogy találkozni fog-e velük valaha is az idők távolában, - ki tudná megmondani? Egy költő életművének kortársi értékelése mindig hálátlan és bizonytalan feladat volt. De soha hálátlanabb és bizonytalanabb nem lehetett, mint ma.

Ám ha új barbárai ugarrá is tapossák Európa kertjeit, hinni kell e kertek feltámadásában. Hinni kell abban, hogy régi és új kertészei ismét magukra eszmélnek. Rájönnek megint, hogy egy életük van és egy haláluk, egy Istenük és egy hazájuk, egy-két szerelmük s egyetlen ifjúságuk - és csak egy, de egyetlen egy költészetük, amely mindig évezredek óta és ezután is ezredéveken át csak erről az egy életről, egy halálról, egy Istenről, egy hazáról, szerelemről, ifjúságról dalolt és fog dalolni időtlen időkön keresztül a minden találmányával és gépeivel, háborúival és forradalmaival, fasiszta és kommunista államrendjével is mindig és örökké a végtelenséggel szemben álló esendő és múló embernek.