Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám
A főbíróné, ha férje nélkül jött fel Csoborról Pestre, Ilkánál szállt meg, aki unokanővére volt és tanítónő a városnál. Úgy érkezett vidáman, mint a vakációs diák s az ajándékozók fontos ünnepélyességével asztalra rakta a hozott vidéki dolgokat: csirkét, tojást, vajat.
Ilkának ilyenkor mindig egyazon mosolykája volt: tiltakozóan szerény, szelíden szigorú; tipikusan vénlánymosoly. Pár évvel idősebb volt a főbírónénál, de fonnyadtságával az anyja lehetett volna.
A főbíróné lelkességet várt, meghatódást, hálát, ezért szenvedte Ilka mosolyát és egyszer, mikor a vidéki dolgok mellé még egy gyönyörűen sikerült tortát is állított, úgy nézett Ilkára, hogy az nyiltan kifejezte: remélem, ez csak elég? És hogy emeljen az értékén, azt mondta: magam sütöttem.
Ilka mosolya szomorúbb lett; tiltakozásához még sóhajtott is:
A főbíróné úgy érezte, a vendégnek el kell nyelni mindent, csak belső ítélettel könnyített: irígy, bogaras vénlány.
Ilyen apróságoktól eltekintve igazán jóban voltak egymással.
A főbíróné fitosorrú eleven asszonyka volt; szőke, mint a fény, kékszemű, csintalan. Belvárosi sétáiból mindig hozott magával egy kis titokzatosságot. Ha Ilkát jókedvben találta, a titok kirobbant:
S miután részletesen elmesélte, gyermek-ujjongással kiáltott:
Ilka egész lénye, még az öltözködése is szolid volt, fanyaran komoly, mégis kelekótya kicsikét. Reggelenként, mikor iskolába indult lila szövetruhájában, a barna kabáttal, olyan volt, mint hervadt levelek között egy őszi kikerics; a nézőben didergést ébresztett. Rendesen korán kelt, hogy lakását, mielőtt munkába menne, kitakaríthassa. De mikor a főbíróné nála volt, erről szó se lehetett; rég tanított már, az asszony még mindig ágyban lustálkodott. Egyszer magát mentegetve azt mondta:
Így Ilka egyszobás lakását csak ebéd után hozhatta rendbe. Máskor ilyenkor nyomban lepihent, most ruhát cserélt és érthető idegességgel fogta kezébe a partvist és föl-fölszisszenve szedegette össze a szétdobált ruhákat, lepottyant keztyűt és az elszítt cigaretták csücskéit, melyeken ott pirosodott az asszony rúzsos szájának félholdja. Fonnyatagabb volt, bágyadtabb is a szokottnál.
Ilka sóhajtott parányit, de meg lehetett érteni: nekem ne adjatok tanácsot, megszoktam, hogy mindig és mindenben a magam lábán járok. És még nagyobb buzgalommal szedegetett, rakosgatott; most már valósággal résen volt; rögtön ugrott, ha az asszony nem tett valamit a helyére.
Ilka erre leült, karba fonta a kezeit; szólni akart, de csak a szája remegett és megjelent pár könnycseppje.
Nagyobb összeszólalkozásuk sohase volt s hogy a főbíróné egyet-mást mégis rossz néven vett, azzal árulta el, hogy elutazta előtt mindig megjegyezte:
Utolsó fentlétekor idegesebb volt a szokottnál: a pénze gyorsan illant és szidta az urát:
A búcsú perceiben most is, mint mindig, lelkesen invitálta Ilkát:
Ilka előre lehúzta cérnakeztyűit, hogy majd integessen velük, szokott mosolyával, mely világosan mondta: lehetetlen. Talán most még rejtelmesebb volt a mosoly, belepirult, mintha előtolakodó gondolatát szégyelné s már sziszegett a vonat, a kerekek megindultak, a keztyűket fölemelte, mikor kirebegte: talán... meglehet...
A főbíróné ezt már nem hallhatta.
*
Nyár elején Ilka levelet írt a főbírónénak. Az általános kérdések és kedvességek közé becsúsztatta: ha minden úgy lesz, ahogy reméljük, a nyár derekán valami meglepetés ér benneteket.
Jucó születésnapja éppen erre az időre esett. A főbíróné úgy gondolta, biztosan megkapják a kék selyemruhát, amit nem tudott megvenni és elérzékenyedve szólt az urának:
Ilka a készülődésben ekkor már fülig volt: szabónőhöz szaladgált, üzletekbe lótott-futott. Elhatározta, hogy enged végre a főbíróné gyakori és lelkes meghívásának. A postatakarékban háromszáz pengője volt, melyet azzal a szándékkal gyüjtögetett, hogy elutazik egyszer Olaszországba s minden betett tíz pengőnél napfényt látott, kékséget, tengert és csodás bűvöletet. Most, mikor egyben kivette, nyári mezőket, dombokat, erdőt és szagos levegőt érzett maga körül. Valósággal lázbajött. Szép kívánt lenni. Úgy álldogált a tükör előtt, mintha megrongált szobrot vizsgálna, melyen körültekintéssel lehet még valamit segíteni. Temérdek tépelődés után teljesen eltévesztve magát olyan ruhát rendelt, amit egészen más alakra terveztek, izmos, merész, szép asszonyra, nem pedig vánnyadt vénlányra. Mikor fölvette, rúzst is tett és púdert vastagon. Az uccán utánafordultak félreérthetetlen nyers nevetésekkel. De ő nem vett észre semmit; ahogy tervek izgalmától magábamerülten ment, lapos mellei fölött a hatalmas taftszalagdísz szárnyai, mint iramban szaladó szamár fülei, izegtek-mozogtak és magas kalapján a tolldísz illegett, mintha különös szélvihar irányába került volna. Engedett régi vágyának, vett bőröndöt borjúbőrből, névjegytartóval. És beleillesztette címeres névjegyét: nemesbotai Bota Ilona. Mennyi intézkednivalója van, idegesség, öröm és félelem; szemeiben láz volt, de a bőrén kottyadtság. Olyan volt, mintha szerelmes epekedésekben sorvadna.
Végül elment kiválasztani Jucónak a kék selyemruhát:
Ilka elpirult: hát anyának nézték! És válasz nélkül kiválasztotta a legszebb és legdrágább ruhát: égszínkék selyemből apró rózsagirlandokkal. Szinte ennivaló girlandok, mint cukorrózsakoszorúk egy szépen mázolt torta tetején.
Ilka ügyetelnül szorongatta, félve, hogy elejti, mintha élő gyermeket csempésztek volna a karjára. Otthon fotelbe ültette a kicsomagolt ruhát, nézegette, igazgatta, mintha kicsi angyal ülne ott, ki a mennyek helyett majd az ő karjaiba száll. S máris szerette a gyermeket, kit nem is ismert még, mint ahogy szerette a regényhősöket, kiket könyvek lapjairól ismert, de az élet valósága soha nem hozta őket eléje.
Vett még a kislánynak egy játék-kávédarálót s hozzá csokoládé-Santos-kávét. És vett a főbírónénak egy pár díszes bőrkeztyűt, a főbírónak különleges szivarokat. Buzgón tette és elszántan, mintha ajándékokkal válthatná csak vissza azt a helyet, ahonnan a sors folytán régen kihullott.
A főbíróék délben kapták meg Ilka táviratát; éppen ebédeztek, mikor a postás jelentkezett. Először ijedelmet ébresztett, aztán fölbontva elhülést és bosszúságot. A főbíró fölpuffadt, eltorzult, mint rendesen, veszekedések előtt. Az asszony lesütötte a szemeit, tudva, hogy ludas a dologban.
A főbíró elkezdett nevetni; recsegett, ropogott:
Az asszony váratlan dacossággal nézett szembe:
Ez volt az a vád, amitől a főbíró pillanatokra mindig megdermedt. Most is hallgatva nézett maga elé és száján megjelent a gúny és keserűség, hogy nem bízhat senkiben, a tulajdon feleségében sem. Rácsapott az asztalra:
A főbíró töviről-hegyire böngészte:
Az asszony sírvafakadt, zsebkendő mögé bújva hüppögött. Most már a főbíró is csendesebben védekezett:
Az asszony letörölve könnyeit töprengve nézett maga elé. Mintha szégyelné a gondolatát; a nézése rebbent párat, akkor váratlanul határozott lett. Kék szemeiben élet villant, mintha hideg kés fénye cikázna a levegőben:
A főbíró fölvidult, az ötlet dícséretére cuppantott:
A viharban, idegességben egyik se vette észre, hogy Jucó besurrant és lélekzetfojtva hallgatózott a sarokban. Most előlépett; puhafürtös szőke hajával, mint egy szélben kócolodott krizantém:
*
Ilka ünnepélyességet várt, úgy gondolta, az egész család kinn lesz az állomáson. S miután hiába nyujtogatta a nyakát, egyszerre idegesen keringett, mint egy kotlós, melyet lekergettek a fészkéről s ijedten állított meg egy vasutast:
Szép szál legény volt a kocsis, kevély és szemtelen; csak alig billentett, ahogy sunyin mosolyogva nézte Ilkát, látszott, az urak perpatvara kijutott a személyzethez.
Ilka az öblös hintóban, mintha olyan hajó fenekébe dobták volna, melynek sorsa elsüllyedés, rémült arccal várta a kikerülhetetlen sorsot. Reményeket vesztve, örök gyanujával, hogy ismét eltévesztett valamit, mert egész élete téveteg botladozás az ügyes emberek játékai között.
Nyári alkonyat volt, porszaggal teli fülledt meleg. A hintó kerekei sárga felhőket dobtak, mintha végzetesen veszedelmes víz iszapját forgatnák.
Ilka elé a szobalány jött, leemelte a bőröndöt és intett, hogy kövesse.
A főbíróné pongyoláját gombolva zajosan örvendezett, egyben magyarázkodott:
Forgatva csókolgatta, ölelgette, ideges zavarában valósággal paskolta a vénlányt.
Jucó most észrevétlen surrant rejtekhelyére s halk trillával kacagott, mintha szellő ingatna üvegcsengetyűt. A főbíróné zajos örvendezése teljesen elnyomta.
Jucó búvóhelyén várt egy darabig, hogy fölfedezik, akkor előrepült, csilingelve kacagott, mintha szokatlan csinyt talált volna ki.
A kislány huzakodott.
Ilka fölkelt és legugyult; ügyetlenül nyitva szét karjait csalogatott, ahogy falusi asszonyok szokták a kis malacokkal. Végre nála volt a gyermek, de már tudta, hogy nem az angyal, akit odahaza remélt s különös fáradtság fogta el, a karjai szétestek erőtlenül. Jucó durcásan szabadult, cikkcakkban szaladgált, végre lekuporodva az anyja lábaihoz, megjelent szemeiben a koraokos kifejezés, hogy rögtön kérdezni fog valamit.
E fanyar válasz után Jucó megszólalt:
A főbíróné kézen ragadva rögtön kituszkolta a szobából, idegesen hangoztatva, hogy gyermekeknek nincs helyük a felnőttek között, ha visszajön, verés lesz.
Jucó kint dörömbölt és rugdosott sértett erőszakos üvöltéssel.
Uzsonna után a főbíróné végigvezette Ilkát az egybenyitott hatszobán, nyújtott nyakkal lesve, hogy mit szól ennyi pompához?
Ilka nem árult el semmit, csak belül ítélt: csupa külsőség, az egész levegőjük hiúság; nincs szívük.
A főbíróné akkor váratlanul s mégis egész természetesen az urára kezdett panaszkodni, hogy kicsinyes, krajcáros, ha ő nem harcol, akár istállóban lakhatnának és egyáltalán nem lelki ember; a modora kritikán aluli.
Ilka maga elé nézve még kisebb lett, testtelenebb s ha lehet, még fanyarabb. Valamit egész határozottan megértett és pillanatra azt gondolta: ki se pakkolja az ajándékokat. Halkan szólt:
A vendégszoba a folyosó végén volt; kis kopott, szellőzetlen hely.
Ilka rögtön észrevette, hogy a lavórban régóta áll a víz, talán vendégtől maradt, mintha szappanhab úszna a tetején.
A főbíróné pirosabb lett, úgy érezte, csupa gúny és gonoszság a vénlány. Gyorsan kifordult, magára hagyta Ilkát, friss vizet vitetett neki.
Ilka hamarosan egérkaparászást vélt az ajtón; aztán betoppant Jucó, vörösremart arccal, dühösen:
Ilkát megnémította a szemérem, mintha bírája lenne a gyermek. Bőröndjében kotorászott s mikor elővette a kékselyem ruhát, már a régi Ilka volt: szigorú pedagógus, ízigvérig tanítónő:
Ilka pillanatra habozott, hogy a darálót és a cukorkávét talán mégse adja oda, aztán, mint aki az életet ítéli és nem a helyzetet, könnyes tekintettel szólt:
Jucó szaladt zsákmányaival:
Ilka később Jucót sarokba állítva sírásban találta; a főbíróné suttogó izgalommal mesélt valamit az urának, aki éppen megérkezett és rögtön hahotázott:
Ilka átnyujtotta ajándékait. A főbíróné önkénytelenül kezéhez mérte a keztyűket, elégedett mosolyt szalasztott, aztán zavartan tiltakozott. A főbíró, miután igazán úriemberhez illő szívélyességgel üdvözölte a vénlányt, a szivarokat elhárította, mint olyan ajándékot, amit elfogadunk, de nem akarunk megköszönni. Ennélfogva természetesen a rágyújtással is várt.
A vacsorát nem hiába jelezte pompásnak az asszony, elsőrangú volt és Ilkát agybafőbe kínálgatva, legszívesebben megtömték volna, mint egy ludat.
A főbíró különösen kedves volt, zajosan, sokat nevetett és hallgatva is mosoly maradt a száján. Ez a mosoly szorongatta Ilkát, sértette is, de valami olyas volt, amit, mert egészen könnyed színe a léleknek, nem kérhet ki magának az ember. Később a főbíró váratlanul türelmetlen lett; a feleségével ingerkedett, gúnyos megjegyzésekkel bírált mindent, elárulva, hogy nem érzi magát otthonában jól.
Ilka alig mert fölnézni, mégis látta a főbírót. Igen jól öltözött ember: a selyeminghez illik a nyakkendő, a nyakkendőhöz a zsebkendő: egy azok közül, akikből sok van és mindenben hasonlítanak egymáshoz. S láthatólag megdidergett.
A főbíróné meleg kendőért ugrott.
Ilka mindent eltűrt és megköszönt. Mielőtt szobájába ment, szerény közvetlenséggel szólt:
A főbíróék magukból kikelten kiabáltak: ez lehetetlen, nem fognak belenyugodni, legalább pár hétre számítottak.
Ilka a temérdek marasztalásra engedett, hogy majd a délutáni vonattal utazik Zágráb felé. Arra gondolt, jobb is így, a legközelebbi állomáson úgyis kiszáll, hogy visszaforduljon Pest felé; az est leple talán elrejti kis hazugságát.
A következő nap egészen az elutazásig pontosan olyan volt, mint a vacsora: agyontömés, több és hangosabb beszéd, mint amennyit megérthet az ember. A nagy kedvesség inkább idegesített, mint melegített. A főbíróné még előhozta párszor, hogy ő mégse fogadhatja el a gyönyörű keztyűket, a kis lányra se kellett volna ennyit áldozni és az ajándékok ott álltak mind a zongorán a ház gőgjéről tanúskodva. Jucó néha kilopott egy-egy szemet a cukorkávéból, de a főbíró szivarai érintetlenek voltak.
Az asszony ebédre libát süttetett. A májat nem tálalták be, ebből útravalót készítettek Ilkának. A csomagot maga az asszony állította össze és szalaggal átkötve Jucónak nyújtotta, hogy adja Ilka néninek.
A búcsúzkodáskor a főbíró is megjelent, megölelve Ilkát a hátára vágott:
A főbíróné ideges kipirulással nyeldesett:
Ilkát különös, meghatóan értelmes fény ragyogta be és ez most nem volt keserű, csak életmegértéstől szomorú. Két szemében az okosság mindent megbocsájtott, de mindent kimondott: más az, ha szegényhez jön a gazdag, mintha gazdaghoz szegény.
A főbíróné sírva fakadt.
Jucó kacagott, már nála volt a cukros stanicli, tömte marokkal. A főbíró intett a gördülő kocsi után, aztán bosszúsan fordult a feleségéhez:
Az asszony most már hangosan zokogta:
A hintó úgy ment, ahogy tegnap jött, porfelhőket kavart és Ilka köhögve az arcát törülgette.