Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám
Tünnek az álmok, sápad a nap,
reszket a völgyek kéke,
hülnek a fészkek, a dombok alatt
meghördül a szél s tompán elakad,
lázas a dombok képe.
Az éji csatán halálra gyötört
rózsáid földre hullnak,
a tölgyerdők pozsgás szine tört,
marcona felhők szükítik a kört,
fejed fölé tolulnak.
S mint hangtalanul riadó juhnyáj
félénk összebuvása,
úgy az összebútt lombu táj
megdermed és arcába váj
sötét rémlátomása...
Ó, szép fiatalság lángja, mit ér
teremtő gerjedelmed?
S mi szárnyaival égig ér:
galambi hit, vagy vércsecél
Itt minden őszbe dermed.
Tünnek az álmok, sápad a nap,
reszket a völgyek kéke,
fecskék szállnak a dombok alatt,
egy könnyü kis őz röppenve szalad
az erdő sűrüjébe.