Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: PÁRIZSI PÁRBESZÉDEK

Biztosan békésebb volna a világ nemzeti missziók nélkül, amint hogy az örökkévalóság csúcsáról nézve valószínüleg egy nemzetnek sincs visszavonhatatlan küldetése. De vedd el a feladatot s meghalt a nemzet. Robert Michels, német-olasz író egyik könyvében olvasható, hogy a nemzetek erkölcsi önbizalma és belső nyugalma két forrásból merít, a «honnan mitosz»-ból, mely égi származásukról regél s a «hová mitosz»-ból, mely küldetésükre mutat. Franciaország e missziótudat szenvedélyes megszállottja s nem ok nélkül. «A csöndes tóba hajított kő» mondta egy félszázad előtt Hajnik professzor a hallgatóinak, «maga körül mély, távol sekélyebb köröket vet. Ilyen laposodó gyűrűkben terjednek az európai eszmék is. És ne feledjék az urak: a követ mindig Franciaországban dobták be.» Dajkálta a keresztes háborúkat, a skolasztikát, a csúcsíves művészetet, a korlátlan királyságot s a liberalizmust; mint egy öreg dada, emlékszik minden nagy eszme gyerekkorára:
 

Dans sa fournaise, péle-méle,
Il fond, transforme et renouvelle
Cette science universelle
Qu'il emprunte á tous les humains;
Puis il rejette au peuples blámes
Leurs sceptres et leurs diadámes
Leurs préjugés et leurs systámes,
Tout tordus par ses fortes mains...
 

Az ő dolga volt, hogy a Dreyfus-pörrel fölriassza a szendergő századvéget s ebben az időben még százezer francia férfikéz tapadt volna a szabadság és emberség nevében fölemelt zászlóhoz. Duhamel 1919-ben, az első föllélegzés hevével ismét új, szívhez szóló küldetésre mutat, francia hazáját nevezvén ki az «erkölcsi civilizáció» első helytartójává. De ez a költői parancs már hiába hangzott el s még hasztalanabbul Julien Benda humanista szózata a francia nyelvű európai nemzethez. Franciaország Versailles óta külpolitikai nagyhatalom, küldetés nélkül.

Erről beszélünk az Ordre Nouveau nevű fiatal mozgalom egyik vezetőjével. Ketten alapították, társa, Arnaud Dandieu pár éve vérmérgezésben elpusztult s a vezetést egy kis szektára hagyakozta. Franciaország elvesztett küldetését csak egy forradalom szerezheti vissza, nem a franciára festett nemzetközi polgárháború s a két alapító ehhez a nemzetmentő forradalomhoz szabott elméletet.

Bérház Passyban. Hatodik emelet, a keskeny erkély Chaillot dombhajlatára néz. Aranyfelhők húznak el nyugatról, a párizsi ég megunhatatlan alkonyi játékába kezd.

- Gyerekkorom óta lakom Párizsban s csak most fedeztem föl az egét. Ismeri?

- Sok esztendeje. Minden «metéque» tudja, hogy ez a legszebb francia műemlék.

- Egyáltalában a metéque sokat tud s egy kicsit túl sokat sejt rólunk. Francia ítélőképesség nélkül ismeri Franciaországot. Meglepő például, hogy az 1934-es februári lövöldözés óta milyen sok beavatott idegen számol a polgárháborúval.

- Bevallom, én is. Utóvégre nem lehet az örökkévalóságig a demokrácia toldott-foldott, átmeneti diktatúráival boldogulni. Franciaország olyan köztársaság, amely folyton civilpantallós diktatúrákkal kísérletezik. Alig borul be, már eltiporja a demokráciát, de csak annyira, hogy elaléljon. Nem írtja ki, csupán felfüggeszti. Félek, most is így lesz.

Vállat von.

- Azt hiszem, ez a kisebb baj. Az alkotmányos kisiklásokra a rojalisták is rájöttek s mindjárt túlbecsülték. Sokkal nagyobb bűnünk kifelé, gyengénk befelé, hogy az embert - értem alatta az ember elidegeníthetetlen személyiségét - mechanikus, elvont, enciklopedista világszemlélettel politikai és gazdasági egyénné daraboltuk szét. Van homo politicus és homo economicus, van Citoyen és Proletár, csak ember nincs. Két elvont egyént teremtettünk ezzel a területi felosztással s a szabadságot is feldarabolt szerepkörükhöz mértük, a liberális polgári állam a politikai egyénnel, szóval a Citoyen-nel törődik, a szovjet a gazdasági egyénnel, vagyis a Proletárral. A kereszténység dús képzeletéhez képest a liberális jogállam, a fasizmus s a szovjet egyaránt szegényebb embereszményből indul ki; az ember az utolsó másfél században se nem romlott, se nem javult, egyszerűen embertelenebb lett. Már pedig, ha a homo politicus s a homo economicus kevesebb, mint a csorbítatlan ember, ingatagabb a szabadsága is. Az ember önmagáért van, szabadsága eleven hagyományok és szokások védence, az egyén csak állami alkatrész s szabadságáról is az állam dönt. Ha például a homo politicus parlamenti vagy a homo economicus gazdasági szabadsága nem válik be, a korlátolt állampolgári, illetve termelői szabadság egyszerűen átalakul egyetlen vezér korlátlan szabadságává. Betör a diktatúra. Ne feledje, hogy az Emberi Jogoktól könnyebb az út a diktatúrákhoz, mint az eleven hagyományoktól és szokásoktól. Ezért keveseljük a francia forradalom elvont, jogi szabadságát.

- Államellenesek?

- Föderalisták. Önkéntes testületek és önkormányzati tájak szövetségére gondolunk. Egyik tagunk ismeri a régi magyar megyerendszert s nagyon dicséri.

- Megtagadják a francia forradalmat is?

- Módszerében mindenesetre. Az állam s kedvenc gyámoltjai - például az érdekképviseleti kamarák - a középkor óta folyton merevednek, de legtöbbet mégis csak a francia forradalom elvont törvénykezése ártott. Az emberről beszéltek s folyton politikai egyénekre gondoltak.

- A németek is ezt mondják.

Idegesen kiegyenesedik.

- Pedig ehhez aztán semmi joguk. A német állam legszívesebben a sziklát is politikai lénnyé változtatná, csakhogy a szabadságát áttolja egy korlátlan központi akaratra. Már pedig mihelyt az állam igényt emel az egész emberre, szóval kisajátítható politikai egyénné, szavazó individuummá süllyeszti, éppen olyan embertelenné válik, mint a francia forradalomból kisarjadt jogállam, amely elvont állampolgárokban, szóval egy jogász diktatúrában gondolkodott. Az enciklopedisták s Napoleon együttes alkotásával nem a német totalitás ellenkezik, ahogy a porosz reakció hiszi, hanem olyan állam, amely több, mint az egyes polgár, de kevesebb, mint egy ember. Érti: mint egyetlen ember. «Az állam az emberért van, a polgár az államért» írta nemrég Salvador y Madariaga.

Ez az átható államiság vert meg minket a «határmisztikával» is. Nincs semmiféle merev belső határunk, az élet ma mégis csupa lekerített terület. Angol falkavadásznak való. Államhatár, megyehatár, munkaköri határ, hatásköri határ, testületi határ, osztályhatár, műfaj-határ! Az ember minduntalan rejtélyes, sérthetetlen joghatárba ütközik s a határátlépésért néha szó szerint halállal lakol.

- Tocqueville a szokások és hagyományok szabadságát még arisztokratikus testületi szabadságnak hívta. Nem ősük? Abban mindenesetre egyetértenek, hogy a kétféle névre keresztelt szabadságeszmét - s ezen keresztül az elit embereszményt - állami megalázástól, sőt fogságtól féltik.

- Ősünk Proudhon. Arnaud Dandieuvel írt könyvünkre egyik kitünő proudhonistánk ismeretlenül elküldte «Egy Forradalmár Emlékiratai»-t, így jelezvén, hogy fölismerte a nagy ujjlenyomatot. Ma Franciaország szállást csinál az idegen eszméknek s ebben a visszataszító, soknyelvű nyüzsgésben elvesztette a küldetéstudatát. Az «Új Rend» megmaradt franciának.

- Egyik világáramlathoz sem húz?

- Nem. A fasizmus, a német hazafias misztika s az orosz termeléspolitika egyformán az államot erősíti. Éppen ebből az embertelen etatizmusból szabadultunk ki. Franciák vagyunk, mindenünk a csorbítatlan személyiség.

Megható, mennyire szeretne egy tiszta, puritán Franciaország nevében szólni.

- Mégis, hogyan akarják helyreállítani a szabad személyiséget? Hiszen a politikai és gazdasági egyén összeforrasztása csak jelkép.

- Azt hiszem, tudja, hogy annakidején a polgári társadalom egy hamis, szemforgató erkölcstannal szelidítette meg a nincsteleneket. A munka - mondták - mindig nemesít, minden munka tökéletes és Istennek tetsző. Mi az efféle proletár munkakultusznak minden erőből ellenszegülünk. Az önkéntes munkaszolgálat, mely a német megújhodás egyik alapja, felmagasztalja a hazafias robotot, az orosz munkagőg, mely a szovjet legfőbb nevelő elve, embermilliókkal elhiteti, hogy a szükségmunka felmagasztalja a munkásállamot. Az államot lehet, de akkor ez a közösség ember ellen való. Az «Új Rend» tagjai egy időre önként beálltak munkásnak, különféle testi munkákat végeztek, de őszintén szólva minden megdicsőülés nélkül. Mindössze erkölcsi jogcímet akartunk szerezni a dolgozók előtt. Lesüllyedtünk azokhoz, akik ezt a mélységet okosan és joggal érzik.

Most aztán szívem szerint beszél. Ránksötétül, a domboldal kigyúl, lágy esti szél ér a szobába a Mont Valérienről. Egy óra kristályhangja csendül a könyvespolcon.

- Montessori asszony említi, hogy ábrándozók vezetik ezt a kegyetlen kort - mondom az esti óra őszinteségétől megejtve. - Az álom, az ábránd csakugyan vérengzőbb, mint az élet. Egyre jobban elszakadunk attól a közvetlen, forró virágzástól, amit jobb híján latin vitalitásnak hívtak, ábrándozók vadítják a világot hol lehetetlenül észzerű, hol lehetetlenül esztelen tettekre. Az élet, szegény, bölcsen eszes és esztelen volna, de mikor engedjük szóhoz? Alapelvek és Módszerek döntenek, az ember egyre rejtélyesebb erők foglya s már csak azt érzi, tehetetlenül, hogy nem így kellett volna mindennek történni. Őszintén szólva, nem látok menekvést.

Öntudatos mosoly fut át az arcán.

- Higyje el, Franciaország sohasem hagyja cserben az embert. Sokat vétettünk ellene embertelen jogrendünkkel, talán a földön a legtöbbet. De az utolsó szó itt mégis az emberé.

Az ajtóban állunk. Hirtelen elmosolyodik.

- Tudja, miért bukott el Napoleon?

- Anglia...

- Sohase gondolja! Azért, mert nem hódíthatta meg Corsicát. Emlékezzen vissza, milyen görcsösen ragaszkodott eleinte a hazai pályafutáshoz. Csak amikor a szülőföld másodszor is kitaszította, elégedett meg a nagyvilággal. De jó ösztöne volt, előbb mindent megmozdított, hogy Corsicában maradjon s odavaló tekintéllyé öregedjen.

Annyira kedvesen mondja, hogy egy mosollyal ráhagyom.

- Napoleon jó példa - mondja nyomatékkal. Az ember egy tájba, egy hagyományba, egy testületbe születik. A világ nagy neki. Nem tudunk vele semmi okosat kezdeni.

Aztán egy dedikált könyvet ad át «Monsieur Szabónak, aki még hisz egy emberibb s kevésbbé elvont Európában».

- Beszéljen rólunk a magyaroknak - kiált utánam.

Íme, megtettem.

*

Sápadt, szikár, idegesajkú fiatalember. Középeurópai szakértő. Szereti a magyarokat, kétszer is járt Magyarországon, a megyékben, a határokon.

- Kölcsönös szemleúton keressük, hogy hol is romlott el a dolog? - mondja fanyarul. - Hát a «gonosz öregek» része sem éppen megvetendő. Öregségük váratlan nagy ajándékát, az ellenfél összeomlását akarták megóvni; Franciaország külpolitikáját néhány ember hanyatló életösztöne sugallta. A legszomorúbb, hogy ha az ellenvélemény ma hirtelen hatalomra kerülne, minden maradna a régiben. Ez a nemzet azonosította magát a bosszuálló szenilitással.

- Lehet, hogy a nemzet életösztöne is együtt hanyatlik az őslakossággal. Versaillesból s a pótszerződésekből egy elnéptelenedő hatalom lélekállapota ütközött ki.

Nevet.

- Sose gondolja! Rosszul ismeri a francia parasztot s a francia munkást. Amit az elnéptelenedésre fog, egyszerűen kispolgári pszichózis. Franciaország átka a túlszaporodott polgárság s nem a rossz szaporodás. Magyarországon igen sok eszes, jószemű intellektus rajong a francia kispolgárért, futó ismeretség alapján valami épkézláb, okos latin emberfajtának nézik. Higyje el, fél annyi is elég volna belőlük.

- De hiszen Franciaországban negyven millió kispolgár él! Szóval minden francia fölösleges.

- Csakugyan nehéz egyenkint kiválogatni a kispolgárokat. Inkább a szellemi ösztön, semmint a foglalkozás az áruló jelük. A polgár külön él az eszméinek s külön magának, meg a családjának, egyik életből a másikba nincs átjárás. Miután ez a vasárnapi idealizmus sohasem forr össze az életével, visszariad minden áldozattól. Ha megharagszik a radikalista képviselőre, legközelebb a kommunista pártra szavaz, de amikor a munkások megszállják a gombkötőgyárát, tajtékozva telefonál karhatalomért. Jelképesen szólva: vasárnap a kommunistákra szavaz, hétköznap ötven év előtti elmaradottságban tartja a munkásait. Határaink körül az ifjúságot valósággal mazochista önfeláldozásra gyakorolták be s mi egyszerűen tehetetlenek vagyunk ezzel a több milliós önző tömeggel.

- Ne féljen, nem sokáig. A kispolgárnak hamarosan választania kell a «két front» közt. Főpróba folyik a határon.

Hitetlenül néz rám.

- Az idegenek kelleténél is jobban ismerik a mult század francia történelmét. Azt hiszik, még mindig polgárháborúval kelünk, utcai harccal fekszünk. Meglassultunk azóta.

- De ha mégis kitör a harc, melyikük volna erősebb?

Soká felel:

- Talán a jobboldal. Franciaország ma hivatalosan a Népfront kezén van, első törvényeik rokonszenvesek s a Francia Bank gyors reformja maradandó, de sokkal tarkább társaság, semhogy évekre megszabja a sorsunk. Valószínűleg egy parlamenti párt váltja le, a hagyományos formák közt. De az erőszakos jobboldali hatalomátvételben sem a Tűzkeresztnek jutna szerep. Máshol keresse a lappangó visszaütést. A Népfrontban. Jobbszárnya, a radikális párt meggyöngülve is a francia vidék, tehát Franciaország leggyökeresebb pártja és származásánál fogva «bonapartista», ami személytelen mai értelmére lefordítva annyit jelent, hogy él-hal egy erős, katonás, háromszínű államért. De akár a francia fasizmus, akár a szovjet-kirendeltség győz, mindkettő rövidesen megbukna.

- Szóval mégis nyerhet a szovjet?

- A munkásforradalomnak nagy érzelmi hagyománya van a párizsi vörös övben s néhány iparközpontban. De mondom, ha a győztes kommunista párt szovjetszerű szervezkedéshez lát, a munkásság jó része ellenszegülne.

- Trockijista ellenzékre gondol?

- Nem. Egyszerűen kiderülne, hogy Saint-Simon, Fourier, Sorel, Proudhon nemzeti gondolkodók voltak s hogy a romantikus francia szocializmus, amelyet Marx kicsúfolt és megvetett, lappangva áttelelte a francia marxizmust. Kevés munkás olvasta Proudhont, mégis az ő hagyatéka ütne vissza - a forradalmon belül - az orosz rendszerre.

- A «bonapartista» parasztok pedig külön is megtámadnák. Mert ha Párizs, Lille, Bordeaux, Marseilles, Lyon s még néhány város végig kitartana a vörösök mellett, a vidék valószínűleg körülfogná a városokat s megismétlődne az 1919-es müncheni rémdráma. Kurt Eisner fellegvárát parasztgyűrű éheztette ki. Akkor eszméltek először a parasztság konzervatív erejére, jobboldal és parasztság München véres utcáin találkoztak először.

Mosolyog. Szomorúság és önérzet van ebben a néma emlékeztetőben.

- Elfelejti, hogy ez is francia hagyomány - mondja lassan.

Alig tört ki a negyvennyolcas munkásfelkelés, az ellenforradalom már Párizsba ért. Pontosan három nap alatt. Kisvárosokból, falvakból, tanyákról özönlött be a nép, hogy megmentse a fővárost s megmentett képviselőjével parolázzon: a derék vidékiek izgalmukban minden zubbonyos embert föltartóztattak, beleengedtek pár golyót s megnyugodva hazatértek békés tűzhelyükhöz Pontoiseba vagy Rambouilletbe. Előrelátható, hogy ma ugyanennyi vörös segítség is érkezne a városokba. Az új polgárháború egyik kapun a köztársasági bonapartizmust - vagyis a francia fasizmust - másikon a vörös önkénteseket csődítené be.

De addig még sok víz lefolyik a Szajnán. A köztársaságot a vidék évtizedek óta befogadta s ezzel párizsias jelleme is eltünt. Provinciális köztársaság vagyunk, nem kockáztatunk már annyi kísérletet, mint a mult században, amikor a köztársaság csak Párizs képzeletét ragadta meg s a mainál sokkal humanitáriusabb, tehát lobbanékonyabb volt. Jules Grévy elnöksége óta a köztársaságpárti bonapartizmus bonapartista köztársasággá higgadt le s ezzel a francia történelem jelképesen elszakadt három forradalmi és párizsi évszámtól, 1830-tól, 1848-tól és 1871-től. Azt hiszem, ez a higgadtabb, keményebb, rusztikusabb köztársaság még sokáig visszatartja a polgárháborút.

Ismét Magyarországra kerül a szó.

- A külföld fölfedezte a lovagiasságukat - mondja ingerülten. - Inkább a vitalitásukról beszéljenek! Arról a romlatlan életerőről, amelyet még nem pusztított el a szörnyű szegénység. - Elmosolyodik s halkabban hozzáteszi: - És a ravaszságukról. Alapjában véve a magyar inkább ravasz, mint ábrándozó. Vagy legalább is mindkettő.

Azt hiszi, most megbántott.

- Örüljenek neki - mondja engesztelőn, meleg kézfogással.

Hiszen én csak örülök neki!

Párizs, 1936, nyár derekán.