Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET
Budapest közönsége nem panaszkodhat, hogy kevés képzőművészeti kiállításban van része. Majdnem minden hét végén derüre borura új és új kiállítások nyílnak meg, néha öt-hat helyre is el kell vándorolnia a beszámolással foglalkozónak. Ha jelentőségük akkora volna, mint számuk, valóban boldogok lehetnénk. Sajnos nem így áll a dolog, hasonlít a karácsonyi könyvpiachoz, amelyen sok könyv között kevés az irodalom.
A
Ezt tette az
A Szépművészeti Múzeum
Munkácsy Mihály az a festőnk, akire Szinyei és Paál mellett elsősorban hivatkoznunk kell, ha a XIX. századbeli magyar festészet eredményeit európai viszonylatban érvényesíteni akarjuk. Művei kiállításában tehát nem a kimerítő teljesség, hanem ellenkezően a kiselejtező válogatás a fontos. Éppen ezért a legnagyobb körültekintéssel kell kiküszöbölni a Munkácsy-gyüjteményből minden olyan darabot, amely nem nagyságának, hanem fáradt pillanatainak terméke, különösen ha művészete kialakulásának szempontjából nem fontos. Sajnos mindhárom festmény a gyöngébb alkotások közül való. Az egyik, a részeges férj, zsíros színekkel festett pincejelenet, közel sem jut az igazán erőteljes művekhez, sablónos és elédesített témaismétlés. A csendélet a múzeum nagyszerű virágcsokrához képest elnagyolt. A perselyes asszony még a legjobb, de az eddigi egy alakos tanulmányokhoz képest szintén jelentéktelen. Zsenialitást egyik mű sem sugároz. Mi értelme van akkor annak, hogy sokkal különbek mellé kiakasszuk őket? hogy a színvonalat velük lenyomjuk? Amikor éppen azt a Munkácsyt kell mindenképpen előtérbe tolnunk, aki zseniális szenvedéllyel, a színek és vonalak hallatlan forró drámaiságával vetette vászonra vizióit. Hiszen külföldi írásokban ma sem olvashatunk egyebet, mint annak hangoztatását, hogy Munkácsy nagy sikerei után tömegével festette a lelketlen képeket műkereskedői kapzsiságának és saját maga fényűző hajlamainak kielégítésére.
Az ilyen gyöngébb, sőt gyönge festmények nem a múzeum Munkácsy-termeibe, hanem a raktárba valók, esetleg vidéki múzeumokba kölcsönletétképen, vagy jól megállják helyüket magángyüjteményekben, amelyek szívesen fizetnek Munkácsy gyönge ábrázolásaiért is igen magas vételárakat, amint azt a legutóbbi postatakarékpénztári aukción is láthattuk.
A
Emlékezzünk meg utoljára általánosságban a legutóbb eldőlt szobor- és ösztöndíjpályázatokról. Minthogy ma a hivatalosan fémjelzett művészeti irány az úgynevezett római iskola, a nyertesek is ehhez az egyedülboldogító irányhoz tartoznak. Úgy mint annak idején München, amidőn az irányította festészetünket. A különbség csak az, hogy az akkoriak között erős művésztehetségek is voltak, amit a mai nyertesekről bajos volna megállapítani. Persze ha egészen erőszakosan mindazon festőnknek és szobrászunknak műveit hozzászámítjuk a római iskolához, akik Rómában megfordultak, akkor az iskola mérlege kitűnően zárul, hiszen példánul Szőnyi István és Pátzay Pál is római ösztöndíjasok voltak.
Ha azonban csak a stilust nézzük, már pedig csak ez lehet a kritérium, erősen megcsappan az iskola jelentősége, melynek unalmas neoklasszicizálását legkitünőbb alkotó művészeinknél nem lehet megtalálni, mégha Rómát megjárták is. De még ezen is túlmenve, vajjon magában Olaszországban is olyan kétségtelen tisztasággal jelentkezik-e ez az irány, melyet budapesti apostolai lelkesen tűznek ki egész Európa művészete elé követendő példának?
A