Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Szegi Pál: ELŐADÓEST
Ascher Oszkár és Takáts Margit a Zeneakadémián

Ascher Oszkár szavalóművészetének alapvető jellegzetessége, uralkodó stílustörvénye a szigorúság. Kegyetlen precizitással dolgozott mindig. Sohase részegedett meg a versek mámorától, mindig tudta, hogy mit csinál. Nem üvöltött, mint a novemberi szél, nem nyögött, mint a vadgalamb, nem zokogott, mint a gyászkürt: mindig emberi hangon beszélt. Pontosan, nem lázadó, de nem is lankadó öntudattal követte a versbe zárt gondolatot. Elsősorban a gondolatot szolgálta, az értelmet emelte ki. Irtózott a túlszínező érzéki erőlködésektől. Kortársai, mint üvöltő dervisek vagy örjöngő szibillák ágáltak-vergődtek, tajtékzottak vagy érzelegtek a dobogón, a szavalás jóságát a hangossággal mérték, a színezés alatt az érzelmek túlcsapongását értették, egyetlen hatóeszközük a crescendo - decrescendo jól vagy rosszul alkalmazott dinamikai fogása volt.

Ascher Oszkár puritán és férfias szigorral kiirtotta a beszédből ezt az olcsó színességet. Valami megváltó szürkeség szerzetesi egyszerűségéhez menekült. Ezért sokan nem is tartották «szavalásnak» előadását. Hajlandók voltak elismerni, hogy a prózát mesterien adja elő, de verset, állították, nem tud szavalni. Azt mondták róla, hogy «nincs hangja» vagy hogy «mindig rekedt». Nem érezték ennek a szürkévé lefojtott dikciónak mélyén a forma bilincsébe kényszerített tüzet, az egész elmondott versben nem vették észre az épülő egésznek tervszerűségét. A rossz szavalók előadásában színes mozaikokká esik szét a vers. Ascher Oszkár előadásában tömören összeáll egyetlen egésszé. Úgy dolgozik, mint valami mérnök. A vers szerkezeti titkait ragadja meg és tárja fel. A legszínesebb jelzők is az egésznek szolgálatában és nem önmagukért csillognak.

Az értelem összefüggéseit emelte ki. Lehet, hogy a versből megölt valamit ez a szigorú öntudatosság, a vers titokzatos, érzéki formajátéka csak a háttérből villogott elő, a megfoghatatlan zenei affektusok rejtve maradtak. De a stílust épp a bölcs kirekesztés, egyes részletekről való alázatos lemondás teszi egységessé, zárttá. Ascher Oszkár tömör egésszé stilizálta az elmondott verset, s tekintettel kellett lennie a vers törvényei mellett az elmondás stilustörvényeire is. Az elmondott vers nem teljesen azonos a leirt verssel. Ha valamiben több annál, valamivel kevesebb is. Ascher Oszkár is kört vont maga körül, de ezt a kört aztán teljes művészettel sikerült kitöltenie.

Művészi fejlődésében egyébként, igen jelentős lépéssel jutott előbbre. Mostani előadóestjén új törekvésekről, új szándékokról, új stiluskísérletekről számolt be. Épp az eddig elhanyagolt irracionális verselemek életre varázslása izgatta művészi képzeletét: zenei effektusok visszaadása, a ritmus hullámjátékának kiemelése, az értelmen túli érzéki bizonytalanság mélysége. Az értelem páncéljába öltözött régi Ascher Oszkár nem tudott lemondani a versek titokzatos szépségeiről, s most ezek meghódítására száll harcba.

Természetesen «az új stílus» még sokban kialakulatlan, nem mindig következetes, de a művész bűvölő ereje már sokszor uralkodik az új természetű anyagon is. Melegebb belső megindulással szaval. Kosztolányi Ilona-versének zenei kábulatában szinte öntudatát vesztve muzsikáltatja a szavakat. Vajjon mit is kezdhetett volna ezzel a verssel az értelmező szavalás? Az okosság logikai biztonsága a prózai darabokban érvényesült elsősorban, újabban ezekben is az érzelmi feszültséget keresi. Babits Odysseus-prózájának szenvedélye, vagy Kosztolányi Kücsük-jének lírai áradása tökéletes visszhangot kapott előadásában. Van vers, melyet a rímek csengő kiemelésével, vagy a ritmus kattogó dübörgésének dobpergésszerű játékával ad elő. De ha kell, letapossa a rímek legbujább virágait is, az értelem szolgálatában. (Érdekesen variálta ezt az ellentétes modort egyetlen versben: Kosztolányi Hajnali részegségé-ben.)

Külön kell beszélni a kétszólamra előadott versekről. Új és csodálatos lehetőségek vannak ebben az előadó modorban. Az előadás eszközei megsokszorozódtak. Egyszerre két hangot lehet megszólaltatni, kétféle értelmezéssel. Az egyik a szöveget mondja tisztán, logikus szigorúsággal, a másik hang mellé zenél az elmondónak. Sokszor úgy zeng ez a páros versmondás, mint egy egész kórus. Egy régebbi előadóestjén hallottuk Babits Miatyánk-ját. Az imasorok kántáló páros felmondásában egy egész katedrális zengését éreztük. A Julia szép leány balladájához az egyik hang a harangkongást utánozta. Más részein párbeszéddé lehetett feloldani a verset, mely így páratlan drámai izgalommal rohant előre.

Némelyik páros szerelés, kitünő szinészi munkával megjátszott, tökéletes kis naturalista színpadi jelenetté lett. (A gyáva legény.) A szavalásban mindig stilustalannak ható naturalista fogások is létjogot, igazolást nyertek egyes részletekben. Ahogy a Kőmíves Kelemen balladában a kocsis beszélt úrnőjével, vagy ahogy a gyerek sírt, vagy a vár alatt kiáltozó asszony szavainak visszhangja, mind helyén való volt, s belesímult a más részleteiben stilizált, komor pátoszú előadásba.

Aki kételkedett abban, hogy a szavalás művészete magasrendű és speciális stílusproblémák megoldására hivatott, azok számára a döntő bizonyítékok egész seregét szolgáltatta Ascher Oszkár mostani előadóestje.