Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám · / · FIGYELŐ

BÁLINT GYÖRGY: FELEKY GÉZA

Volt egy-két év, mikor ő volt a magyar Ossietzky. Az íróasztal és a vádlottak padja, a szerkesztőségi szoba és a magánzárka határolták életét ezekben az esztendőkben. «Veszedelmesen élt», sőt mi több, veszedelmesen írt az akkor még törékeny testalkatú, erősen rövidlátó és csendes beszédű publicista, kinek modora és írásmódja inkább a tudóséra emlékeztetett, mint a közéleti harcoséra. Végeredményben az is volt, tudós és esztéta, szellemi ember, aki a legélesebb politikai harcok idején is vissza-visszatért örök szerelméhez, a művészettörténethez és aki talán, lelke mélyén, azt szerette volna a legjobban, ha továbbra is csak képzőművészeti kritikákat és tanulmányokat kellene írnia a Nyugatba, ahol munkásságát elkezdte. A történelem azonban beleszólt életébe és olyan helyzeteket teremtett körülötte, hogy úgy érezte: közbe kell lépnie. Ez a csendes és finom izlésű intellektuel talán éppen esztétikai okokból nem tűrhette szótlanul és tétlenül a szellemietlen brutalitásnak azt a tobzódását, mely annakidején a közéletet felverte. (Régi rögeszmém, hogy a szellemi embernek már esztétikai szempontból is forradalmárnak kellene lennie: tiltakoznia kellene egy sivár, dohos és kisstílűen zavaros világrend ellen.) És főleg nem nézhette türelmesen, hogy úgyszólván senki sem akad a magyar sajtóban, aki ezzel a tobzódással szembe szállna. Így azután csaknem egészen egyedül állt ki a sötét korszak nyomasztó erejével szemben, hajthatatlan meggyőződéssel és törhetetlen bátorsággal. Ilyen küzdelmes évek után nem következhetett többé teljes visszatérés az esztétikához. Választékosan finom izlése mellett mindinkább érvényesült szenvedélyesen kombattáns vérmérséklete is és így lett belőle a század egyik legkultúráltabb és legigényesebb magyar publicistája.

Bármilyen élesek voltak is a harcok, bármilyen elszánt és életveszélyes ellenfelekkel állt is szemben Feleky Géza: soha, egy pillanatra sem vétette el fölényesen előkelő hangját. «Mi mindig csendes szóval szoktunk beszélni, csendes szóval, zivataros időkben is. Mi arra törekszünk, hogy politikai cikkeink minél közelebb érjenek egy jó akadémiai értekezéshez» - írta akkoriban, szerkesztőségi szerénység-többesben. Valóban: a csendes szarkazmus volt Feleky legerősebb fegyvere, akkor, amikor ellenfelei gyakran egészen másfajta fegyvereket viseltek. Csodálatos erővel és tudással, lenyügözően egyéni stílusban forgatta a gúny fegyverét. Minden politikai vezércikke sűrített írónikus esszé volt. Bármilyen napi eseményről és napi «hősről» írt, néhány mondattal nagy perspektívát festett köréje, megelevenítette hátterét, környezetét, lemérte lehetőségeit és értékelte hatását. Gyakran nem tett mást, mint szenvtelen hangon összehasonlította a történelem egy másik eseményével vagy hősével - és egy ilyen finoman megrajzolt analógia elég volt, hogy a cikk tárgyát darabokra tépje, megsemmisítse.

De nemcsak harcolt a cikkeiben, hanem tanított is. Hatalmas műveltsége, mindenre kiterjedő tájékozottsága még egészen napi jellegű, politikai írásaiban is érvényesült. Voltak apró, élvezetes kitérései, melyek sohasem voltak körülményesek és sohasem távolították el az olvasót az alaptémától. Ha valamilyen hasonlat vagy idézet kapcsán felmerült a történelemnek vagy a kultúrának egy-egy momentuma, Feleky mindig kitért rá egy elegáns, szellemes mellékmondattal, érdekes, új szempontból világította meg. Ha valamelyik sokat szereplő magyar politikus arcképét rajzolta meg, a cikkben esetleg Shakespeare-ről vagy Proust-ról is akadtak megjegyzések. Egy Kisfaludy-társasági tagválasztás metsző bírálatánál néhány ragyogó mondatot szentelt Riedl Frigyes és Péterffy Jenő esztétikai módszereinek. Másnál ez talán modorosságnak, tudás-fitogtatásnak hatott volna - Felekynél természetes volt. Nem véletlen, hogy bizonyos élményekkel vagy témákkal kapcsolatban kinek mi jut az eszébe, ki milyen hasonlattal él. Van, aki a baromfiudvar életéből meríti szellemes hasonlatait és metaforáit és van, aki Anglia múltjából, vagy a magyar irodalomtörténetből. Mint Szerb Antal említi egy helyen, az angol intellektuelek személyes rokonságot éreznek a kultúra nagyjaival és idegenkednek H. G. Wells-től, mert úgy vélik, hogy neki nem Vergilius a nagybátyja. Felekyt nem érhette ilyen szemrehányás, ő nem esett ki a hatalmas szellemi családi körből, neki Vergilius csakugyan a nagybátyja volt.

Általános kultúrájából fakadt általános érdeklődése. Egyforma erővel inspirálta cikkre egy új angol miniszter, egy új magyar színdarab, egy új francia regény. Egyformán fontosnak talált mindent, - mert minden tünet volt számára, nyom, melyből az egészre, a lényegre lehet következtetni. Megérezte az összefüggést egy új gazdaságpolitikai rendszer és egy új stílustörekvés között. Megérezte és mohón fogott hozzá, hogy kikutassa és napvilágra hozza. Ha néha téves eredményre jutott, túlértékelt, vagy elvétette a távolságot, ez nem csökkenti munkája értékét. Senki sem csalhatatlan - legkevésbé az, aki komolyan és bátran kísérletezik.

Ilyen bátor és komoly úttörője volt Feleky Géza a háborúutáni magyar publicisztikának. Az intellektuális és emberi tisztesség csendes és fanatikus védelmezője volt egy egész korszellemmel szemben. És ha szabad egy személyes vallomással lezárni értékelésének ezt a felületes vázlatát: nagyon sokat köszönhetek neki. Mikor egész fiatal diákkoromban először kezdtem nyitott szemmel ujságot olvasni, ő hatott rám a legerősebben. Az ő cikkei mutatták az utat: hogyan kell majd egyszer ujságot írni.