Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám

FÖLDI MIHÁLY: EGY FRANCIA ÖRDÖG

Lírai könyv, szubjektív megjegyzésekre csábít. Néhány napi betegségben, melynek láza kellemes ködbe burkolta előlem a világot, kezembe tévedt egy francia könyv magyar fordítása; sem az írót, sem a könyvet addig nem ismertem. Bernanos: A sátán árnyékában. Tudtam az író helyét, rangját az új francia irodalomban, de nem volt még időm munkáinak elolvasására. Most az ágyban, harmincnyolcfokos hőmérséklettel, tétován néztem a könyvet: «A sátán árnyékában»... miért? mikor eredeti címe: Sous le soleil de Satan... miért lett árnyék a fényből?... miért nem beszélünk őszintén az Ördögről, miért nem a Sátán fényében, napja alatt? - mikor a francia író határozottan napot, ragyogást lát? De látom, a kitünő Just Béla fordítása, tanult, lelkes, tehetséges emberé, bizonyára tudja, miért borította árnyékba a könyvet, a francia író ördögét; lássuk magát a könyvet. Egy nap alatt egyfolytában elolvastam a 325 oldalt, mohón, fokozódó érdeklődéssel, kielégítetlenül. Azt mondom a hölgynek, aki figyelte nyugtalan elmerülésemet, hogy rég nem olvastam ilyen sűrű, zsúfolt könyvet, olvassa el ő is, érdekli majd. Hallom, hogy éjszaka a falhoz vágta; küzdött a könyvvel, kereste dicséretem nyitját s végül ingerülten és kimerülten, erőszakos és könyvhöz méltatlan mozdulattal szabadította meg magát tőle. Írók sorsa! Könyvek sorsa! Az egyik embert szíven üti, a másikat elriasztja.

Bernanos könyve egy lelki dráma története. Drámai gyorsasággal felvázol egy helyzetet, megindít egy robbanó cselekményt, hogy széttárja egy vidéki pap lelkének kapuját: bent az Ördög tanyázik. Egy pap megkísértésének története. Az Ördög látogatása egy falusi szentnél. Engemet az Ördög érdekel, magam is viaskodtam vele.

Megdöbbentett, hogy az Ördög bizonyos tulajdonságait egyformán láttam a francia íróval. Megyek sorjában. «Isten országa felé» című regényemben és folytatásának két kötetében folyton küzködtem az Ördög hideg-érzeteivel. Az Ördög, aki forró, aki forróságot kelt, lázba kábít, maga fázik. Az Ördög fázik! Azt olvasom itt is: «Ami engem illet, bevallom, fázom... Mindig fázom... a megtestesült hideg vagyok. Fényem lényege elviselhetetlen hideg...» Csodálkozom és örülök. Úgy érzem magam, mint egy kutató, aki nem egyedül járt az ismeretlen sarkokon; feljegyzéseit, ime, más is igazolja. Sokat foglalkoztatott annakidején, néha azóta is, az Ördög materializációja, testi megjelenése, viszonya az anyaghoz, a formához. Az Ördög érzékelhető, Goethe is, Gogol is valóságosnak érezte. De hogyan érzi Ő magát, ha alakot ölt? Én hallottam csikorgó szenvedését s itt is olvasom: «Ez a rongyos ruha kezd nehezemre esni - s vadul megrázta vállát. - Kényelmetlenül érzem magam bőrhüvelyemben... Parancsolj s nem marad itt belőlem semmi, még a szagom se...» Ez jó. Szenved a testtől, a sokféle alaktól, melybe kacagva s kínlódva belegyömöszöli magát s «parancsolj»... mert valóban, a hatalmában van, angyali színész, az alak folytonos változtatása; akarata szerint gyúrja az anyagot; radioaktív; a folytonos atombomlás állapotában él. Ilyen hatalmas!... de nem tagadja, hogy rab, mégis rab és szolgál egy nála hatalmasabbat, akinek törvényét és törvényeinek értelmét és rendeltetését ma oly kísértetiesen kevesen fogjuk fel.«Megengedtetett nekünk, hogy kísértsünk téged, a mai naptól halálod órájáig. De különben is nem tettem mást, csak engedelmeskedtem egy hatalmasabbnak. Ne neheztelj rám, te igaz ember, ne fenyegess meg többé szánalmaddal.» Igen, érzékelhető, de mit tudunk meg az érzékeinkből? A világot is láthatjuk, de ha csak látjuk, mit tudunk róla? Ha behunyjuk szemünket, nem látunk-e néha többet? S amikor leborulunk, nem jutunk-e közelebb Istenhez, mint amikor ágaskodunk és nyakunkat nyujtogatjuk?... Ismerjük-e, amit fogunk, szagolunk, hallunk? «Semmit sem tudtok rólunk, - olvasom itt - kis öntelt istenkék. Haragunk oly kitartó! Állhatatosságunk oly tisztánlátó! Igaz ugyan, hogy az Ő terveit szolgáljuk, mert szavának ki tudna ellenszegülni? Igaz... miért is tagadnám?... hogy megszégyenülten kerültünk ki az éjszakai próbálkozásból... De sárszemeid nem láttak semmit.» Sárszemeid nem láttak semmit... ez így van. Láttak, mégis semmit sem láttak; én is így gondoltam. Annak idején az Ördög mellett, akit itt folyton a durvább és engem - nem is tudom, miért - idegesítően borzongató, számomra valahogyan szégyenletes «Sátán» névvel illetnek, láttam és leírtam egy szűzi leányt, Klotildnak hívták. Szeretem ezt az illatos, szép leányt, életemnek és könyveimnek egyik feledhetetlen hősét, aki síromig kísér... síromig?... szenvedtem, iszonyodtam, nem tehettem másként, tizennégy éves Klotildom találkozik és megküzd az Ördöggel. Itt, Bernanosnál is él egy ilyen fiatal lány, sajnos, sokkal egyszerűbb, átlátszóbb, gyorsan ölő végzetre szánva, de sorsának kellékei... kellékei, igen, mert életünk eseményei olyanok szinte, mint a ruhák, melyeket viselünk, elvetünk... szóval, Klotild életének kellékei helyenként azonosak Mouchette sorsának ruhatárával. Klotild és a tábornok közt egy jóvátehetetlen éjszakán felvillan egy borotva... riadtan emelkedtem fel a láz párnájáról, mikor itt olvasom: «...elvette a beretvát megszokott helyéről és kinyitotta. Már megint szobájában volt, szemben a tükörrel: felágaskodott, állát hátra dobta, torkát kifeszítette, felajánlotta... Bármennyire is kedve lett volna, nem vadul vágott bele a pengével, hanem elszántan, tudatosan s hallotta, amint serceg a húsban. Utolsó emléke a meleg vér volt, mely kezére lövelt, egészen a kar hajlásáig.» Ez a vér és ez a borotva, ott is, itt is, az Ördög fényében villog, a győzelmes és boldogtalan Ördög ragyogtatja... mert győzelmes és szenvedő a francia Ördög, «lázadó, akit Isten megalázott, megtiport, szétszórt a földön»... «ős lázadó, akinek Isten csak az egyetlen, egyhangú hazugságot hagyta védőfegyverül...» Ezen a ponton számomra túlságosan lírikussá, romantikussá válik a francia Ördög. «Annyi sok évszázad után még rátok vár: ezerszer újjáfestette és megifjította magát, csak úgy csöpög a festéktől és balzsamtól, fénylik az olajtól s nevetve mutogatja új fogait: felajánlja kegyetlen kiváncsiságtoknak kiszáradt testét, egész hazugságát, melyből tikkadt szátok nem fog kiszívni egyetlen vércseppet sem!» Ez itt számomra nyers, vad, nem eléggé átgondolt és mélyrenyúló; esztétikai szempontból indokolt ugyan, mert egy ilyen vidéki, paraszti pap «viziójából» dagad ki ez az Ördög, aki szenvedélyes, persze, vad is, hogyne, hazug is, de itt a hazugság démoni értelme, oka, célja, tehát rendeltetése is nem világosodik meg, a sötétségben nem teremtődik rend... nem tudok engedni abból a hitemből, hogy az Ördög nem romantikus figura, hogy van rendeltetése, ő is teremtetett és részese a teremtésnek, az élet alakításának, benne van az isteni rendben és a lázadása sem lehet «műsoron kívüli szám»... ha hazug, aminthogy hazug, hazugságával az érzékek és az értelem, az ember végső okainak hazugságában gyökerezik... hazugsága majdnem az igazsággal rezeg együtt, az emberi igazsággal s attól csak a kegyelem választja el... hazugsága is metafizikai eredetű! miként «az igazság». Az én ördögömet ezen a ponton mélyebbnek, tisztábbnak, egyszerre hagyományosabbnak és modernebbnek érzem, egyszerre titokzatosabbnak és felfoghatóbbnak, egyháziasabbnak és klasszikusabbnak. Bernanos csak a küzdelmet látja (vagy itt csak ennyit akar mutatni?), a küzdelmet, mely az emberben folyik. «...A világ nem valami ügyesen összerakott gépezet; Isten úgy dob bennünket a Sátán és önmaga közé, mint utolsó bástyáját. Századok és századok óta rajtunk keresztül akarja elérni Őt ugyanaz a gyűlölet, a szegény emberi testben megy végbe a szörnyű kínzatás. Jaj, bármilyen magasra és messze visz bennünket az ima és az isteni szeretet, magunkkal visszük a szörnyű társat, hozzánk van kötözve s irtózatos nevetése állandóan kirobban! Imádkozzunk együtt,... hogy ne legyen hosszú a megpróbáltatás és a nyomorult emberi tömeg kíméletet nyerjen... Nyomorult tömeg!» Itt eltérek, mélyen és meggyőződéssel, Bernanostól. A harc nem Isten és Ördög közt folyik, ez számomra elképzelhetetlen. Ez az út a tébolyba és a megsemmisülésbe szakad, nem megyek arra, nem, nem, akárki küld, magammal sem! A harc az emberért és az embernél magasabbrendű életformáért kezdődött és tart... tart a győzelemig, ha az ember is akarja. Az Ördög nem ellenfele Istennek, nem lehet, nem igaz; csak az eszköze lehet, a tökéletesebbülésért. Pedig Bernanos makacsul ragaszkodik ehhez a látomásához. «Van valami Isten és az ember közt, még pedig nem is mellékszereplő... Az a homályos, végtelenül ravasz és makacs lény, akihez nem lehet semmit hasonlítani, ha csak a kegyetlen fényt, a kárörvendő kacajt nem. Ennek egy ideig Isten önmagát is kiszolgáltatta. Bennünk ragadja meg és falja fel Őt. Belőlünk szakítja ki Őt. Az emberiség századok óta ott van a prés alatt, vérünk patakokban ömlik, hogy az isteni test legparányibb porcikája a szörnyű hóhér kielégülésére és röhögésére szolgáljon...» Ez igaz, csak nem így. Itt a harc öncéllá válik, a szenvedés és vajudás irracionális szereplők színházává torzul; hiányzik a lét misztikuma, a megváltás fénye... fény, fény hiányzik!... igazolódik a magyar cím... nincs fény a szövegben!... vijjogó sötétség az Ördög és nem fényes Bernanos Istene. Az Ördög nevet, persze, hogy nevet!... de ez csak vad kacagás... hol az Ördög értelme? Az élet értelmessége, amit határozottan érzünk... az értelem nevet! nevet!... ez az Ördög nem elég okos, okosság nélkül nincs Ördög. Pedig Bernanos is érzi, néha megnyugtató mélyen, hogy milyen tehetséges. A nevetésétől ő sem tud szabadulni. Tolvaj is, metafizikai tolvaj. «Az emberek Ellensége mindent ellop, még a halált is és aztán nevetve tovább áll.» Tolvaj, hogyne, de - ez hiányzik Bernanosban - csak azt lopja el, ami ellopható. És - ez is hiányzik - a kötelességét teljesíti. Most ő a lélek hiénája. Keresi a hullákat és romlandókat. «A nevetése! ez a világ fejedelmének fegyvere. Époly ügyesen bujkál, ahogy hazudozik, minden arcot magára vesz, még a miénket is. Sohasem vár, mindig máshol van. A vele dacoló tekintetben, a szájban, mely tagadja. Ott van a titokzatos szorongásban épúgy, mint az ostoba nyugodtságban és derűben... Világ fejedelme; ime a döntő szó. Ennek a világnak a fejedelme, kezében tartja a világot és királya a világnak.» Most már teljesen elszakadok Bernanostól, akivel utam néha találkozott; aki nálam szolga volt, isteni szolga, a romboló az alkotásban, nála királlyá nőtt. Hatalma velem szemben lehet királyian ellenállhatatlan, de utánam mindig el kell buknia néki is; szolga ő, még az én szolgám is. Isten hatalmában. Engemet sorvaszthat, lázíthat, megtiporhat, de a romjaimon is térdre kell egyszer borulnia... kellene... fog is... addig áll a harc. A mindenségnek van határa s belőle Ő sem léphet ki. S amíg nem rogy térdre, tart az Ő szenvedése és hallatszik az Ő nevetése is. De mennyivel titokzatosabban, értelmesebben, fájdalmasabban és fájdítóbban! A világ fejedelme... világ szolgája nevet, a világ rabja nevet, szenved és nevet. És szenvedése és nevetése mögött látni lehet, látni kell a fényt, melyet Ő is lát s nem is takar el, nem is akarja eltakarni. A fényt! Hiszen ma már egyre tisztábban érezzük: nemcsak az anyagnak van három dimenziója, hanem a léleknek is; a harmadik dimenzió, amelyben élünk: a jövő.

Bernanos ördögében kevés a fény és súlyosan hiányzik belőle a metafizikai nagyság. Világegyeteme szűk; ördöge túlságosan vad, szenvedélyes és sötét. Isten léte körülötte bizonytalan. A világ itt szűk és kaotikus, nem nyílik belőle pillantás a rendre, az akaratra, a kegyelemre.

Az Ördögöt, ahogy én rögzítettem meg, valóságosabbnak érzem. Pedig érdekes, hogy néhány egyéb apró vonásban is találkoztunk; a francia író is megemlíti egy-egy kapcsolatát az állatokkal. «Hétszer koronázott Állat.» «A legyek nevetséges királya.» Ez is hézagos... Örültem azonban, hogy felfedeztem ezt a regényt, Érdekes, sokszor szép, líraian heves, drámaian nyers, értékes könyv. Mikor sűrű erdőben jársz, nem rezzensz-e néha össze, hogy egyedül vagy? A jó és termékeny magányban is nem sóhajtasz-e néha, hogy mégis, jó volna látni valakit? Sötét vidéken haladva, sokszor kietlen örvényekbe meredve íme, jól esik, hogy az ember nincs egyedül. Egy író Budapesten, egy másik Franciaországban... s a lelkük egy úton kapkod a titkok felé. Nem kell-e megállapítani, hogy századunk első évtizedeiben, szinte egy időben mind a ketten az Ördögöt látták?