Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám

HEVESI ANDRÁS: A SZEMTANU

Mikor azt olvastam a hétfői lapban, hogy Vámos Ervin öngyilkos lett - feltünő, milyen sok ember öli meg magát vasárnap -, nyomban természetesnek találtam a tettét. Nem volt ebből a világból való ember. Előjelek óriási tömege özönlött a tudatomba, valamennyi azt bizonyította, hogy Vámos Ervin nem is végezhette máskép. Az okság elve visszafelé irgalmatlanul érvényesül, csak a jövő zavaros és szeszélyes. Az ember bizonyos koron túl már semmin sem csodálkozik. Eszmélete tömve van munkanélküli párhuzamokkal, hasonlatok szétszórt tagjaival, amelyek össze akarnak forrni, a világ csupa «olyan, mint»-tel kezdődő mondat és hátralevő életünkben egyebet sem teszünk, csak kiegészítjük a hiányos hasonlatokat. Már régóta üldözött valami zöldes, porhanyó, kukacos protoplazma képzete és a közelében kísértett a banális és hátborzongató hasonlat: mint a halál. Most mindkettő találkozott Vámos Ervin immár élettelen személyében. Megerőltetés nélkül odaképzelhettem Vámos Ervin sápadt arcára a halál feketés árnyalatait. Az a homályos tisztelet, az a szorongás, amely láttára mindig elfogott, már a halál előérzete volt. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy különös részvétet éreztem iránta. A részvét üres szó, nem fűződik semmi valósághoz. Az anyja halála nem részvétet kelt az emberben, hanem elgázolja, mint a gyorsvonat; idegenek halála meg olyan, mint egy idegen nyelven írt, idegen világrészből érkező üzenet. Fontoskodva a szöveg fölé hajlunk és úgy teszünk, mintha betűznők, pedig semmit sem értünk belőle. De mióta meghalt valaki, akit egyedül szerettem a világon, egyetlen haláleset mellett sem megyek el közönbösen. Mindenkinek a halálát átérzem, amiről tudomást szerzek, szertartásos megilletődéssel, hivatalnoki gondossággal érzem át az újság gyászrovatából az ötvenhétéves műszaki főtanácsos vagy a nyolcvanhároméves özvegy főispánné halálát, sőt nem éppen vérbő képzeletem megfeszítésével a maga testi valóságában is igyekszem elképzelni a halált, az ötvenhét vagy nyolcvanhároméves hulla lezárt szemét, felkötött állát, mintha a foga fájna... Vámos Ervin halálát is átéreztem, mint aki vizsgázik, emlékezetemben lázasan kerestem a díszítő tényeket, amelyek megindult és mutatós valószínűséget kölcsönöznek az önmagában haszontalan érzésnek, eszembe jutott, hogy két aranyfoga volt... Ez, sajnos, nem használható; igazán mindegy, hogy örökre lezárt szájában milyenek a fogai. Ez a részlet legföljebb akkor lehet fontos, ha a kukacok már mindent lerágtak a csontjairól, de ehhez is előbb fel kell nyitni a koporsóját. Eszembe jutott vékonyszálú, selymes, gesztenyebarna haja, amely már meglehetősen fénytelen volt és erősen ritkult a homlokán meg a feje tetején. Milyen sajátságos egy félig kopasz hulla, aki ezt az átmeneti állapotot tovább adja az örökkévalóságnak... Aztán megint visszatértem az általánosságokhoz, amelyektől megrendítő pátoszt reméltem. Igyekeztem elképzelni, hogy ez az ember, bár szerényen, puhán és erőtlenül, de mégis csak résztvett az életben, valami elenyésző csekélységet mégis csak módosított a valóság ábrázatán. Most kiselejtezik a világból, ahogy a könyvkereskedések kirakatából berámolják az idejüket mult ujdonságokat, ahogy kivonják a forgalomból a régi bankjegyeket. Kiradirozzák, igazán fáradság nélkül, mint egy különben is elmosódott képet... Nem sikerült elérzékenyülnöm. Minden árvaszéki ülnököt, minden takarékpénztári igazgatót, minden tanítónőt meggyászolok, sohasem mulasztom el részvétemet kifejezni a temetkezési intézet kirakata előtt, amelyben ismeretlen halottak gyászjelentései függenek, de Vámos Ervinnel nem boldogultam. Minél tovább erőlködtem, annál nyílvánvalóbb lett, hogy semmi kifogásom sincs a halála ellen. Hovatovább be kellett ismernem, hogy örülök neki. Határozott megkönnyebbülést, valóságos felszabadulást éreztem. Egyszerre csak ráeszméltem, hogy ez a Vámos Ervin sírba vitte egy csúnya, förtelmes, szégyenteljes titkomat.

Egzotikus útleírásokból ismeretes, hogy az afrikai vagy indiai dzsungelben a bozót mélyéből akárhányszor szempár parázslik az emberre. A szempár, amely talán tigrishez, talán leopárdhoz, talán hiénához tartozik, talán semmiféle fenevadhoz sem fűződik, hanem csak a trópusi láz érzékcsalódása, - ez az irtózatos, fogvacogtató látomás némi képet ad arról az érzésről, amelytől Vámos Ervin halála megszabadított. Vámos Ervin volt az eleven lelkiismeretem; valahányszor társaságban nyeglén szellemeset vagy fontoskodóan mélyet mondtam, valahányszor a valóságosnál több jövedelemmel dicsekedtem, sőt akkor is, ha igazat mondtam, de dicsekvő hangsúllyal, valahányszor légből kapott szerelmi sikereket sejttettem, valahányszor panaszkodtam, hogy mennyi dolgom van, holott valójában minden délután két órát töltök alvással és egyet paszianszozással, valahányszor elváltoztatott hangon csecsemőt, kedélyes apát, csintalan és szeszélyes ifjút, szeretetreméltóan esetlen medvét játszottam, holott a valóságban komoly, józan és hideg vagyok, - Vámos Ervin minden alkalommal megjelent előttem, csaknem teljesen mozdulatlan arcán lehelletnyi mosollyal, parányi fintorral a szája körül. Vámos Ervin keresztüllátott rajtam, pontosan értékelt, lemérte hangom minden mellékzörejét, a tekintetemben tükröződő nyugtalanságot és tétovázást, hangsúlyaim hol aggodalmas, hol kényszeredett nyomatékát. Olyan biztonsággal tájékozódott lelkemnek töredezett, felhorzsolt, kék foltokkal teli felületén, mint a nagyszerű sebész a beteg gyomrában. Amit el akartam titkolni, nyomban észrevette, amire fel akartam hívni a figyelmet, azon jeges udvariassággal keresztülnézett. Úgy álltam előtte, mint egy elevenen felboncolt, akinek a puszta létezése szégyenletes, fájdalmas, elviselhetetlen. Ha megpillantottam, nyomban haptákba vágtam magamat, majd védelmi állásba helyezkedtem és megkezdődött köztünk a küzdelem, amely mindig az ő győzelmével végződött. Minden találkozásunk feszült és izgalmas volt, csupa olyan előzményre való célzással terhes, amelyek csak az én álmatlan éjszakákon ronggyá tépett párnákkal viaskodó fejemben történtek meg. De jelen volt láthatatlanul is; tompafényű tekintete éjjel-nappal rajtam függött. Ő volt az én szemtanúm, nem is ember, hanem végzet, örök útitárs, aki egyetlen ember életéből sem hiányzik, szerepkör, amely sohasem marad betöltetlenül. Ezt is régen gyanítottam, de csak most eszméltem rá a halálhír olvasása után. Egyszerre tudatára ébredtem, hogy már régóta nyomoztam ennek a lelki kényszerhelyzetnek a felderítésén; tudtomon kívül gyüjtöttem az irodalmi példákat és puhatolództam az ismerőseimnél, akik meglepő gyorsasággal megértették, miről van szó. Azt hiszem, nincs egyszerűbb, közérthetőbb, magyarázatra és bizonyításra kevésbé rászoruló, mint az irracionális; - csak a logika zárkózott és visszahuzódó.

Most már végére akartam járni a Vámos Ervin-ügynek. Megfeszítettem a figyelmemet és megpróbáltam emlékezni, az ember mindenre emlékszik, ha őszintén és becsületesen akarja. Előttem volt a lipótvárosi ebédlő a Dunapart melletti utca egyik házában, amely tíz évvel újabb volt, mint a mienk, az 1910-es évek kacérabb és egyben takarékosabb modorában épült s engem megbűvölt fekete csempékkel kirakott bejáratával, felvonógépével, amely kényelmesebb és fényűzőbb volt és kétszer olyan gyorsan közlekedett, mint a mienk, az előkelő portással, akit össze sem lehetett hasonlítani a mi rezesorrú, részeges házmesterünkkel. Az ebédlő nem dicstelen gótstílű volt, mint a mienk, hanem egyszerűségében is súlyos és választékos empire; a falon együgyű metszetek helyett értékes gobelin lógott. Ervin időközben szintén elhalt apja szegről-végről rokonom volt, tökéletes világfi, maga a megtestesült figyelem és tapintat, minden mozdulata aggodalmat és bocsánatkérést fejezett ki azért az eshetőségért, hogy nem mutatkozott elég kedvesnek és gyöngédnek. Választmányi tagja és háznagya volt a klubnak, ahová a pénz meg az ipar mágnásai, szabadelvű főurak és hajlékony és nagyvilági minisztériumi tisztviselők jártak. Szeretetreméltó és megindítóan bájos ember volt örök szolgálatkészségével, amelyet szomorú mosollyal tárt oda a világnak, mint a koldus a nyomorék kezét, szinte rimánkodva, hogy fogadják el jó szíve és finom tapintata ajándékait; nem érezte biztonságban magát, amíg mindenkit meg nem lepett valami árnyalatokba vesző, légies jótéteménnyel. Mint minden igazi világfi Moliére Philinte-je óta, tisztában volt az emberi természet vérengző kegyetlenségével; tudta, hogy fenevadakat csak szívós, kitartó munkával és állandó éberségel lehet megfékezni; erősen eltökélte magában, hogy a társaság kedvence lesz és aki erre a szerepre vállalkozik, az hiába ajándékozza boldognak-boldogtalannak szeretetreméltó egyéniségét; az emberek ráadásul azt is megkövetelik tőle, hogy érdemeket szerezzen. Az utóbbira Vámos Ervin apjának különös oka is volt. A társadalmi siker csak amatőröket tűr meg, akik saját költségükön versenyeznek, Vámos Ervin apja azonban hivatásos világfi volt, akinek egyetlen foglalkozása és kenyérkeresete a társadalmi érvényesülés. Ő tömérdek szívességet tett, de ezek neki kevés vagy semmi pénzébe nem kerültek; barátai azonban zsíros, kiadós szívességekkel halmozták el viszonzásul; ügyvédi irodája azokból a végtelenül egyszerű, semmi munkát és fáradságot nem követelő átírási és adásvételi ügyekből élt, amelyekkel gazdag kártyapartnerei vagy az ő révén társasághoz jutott hálás sznobok megkínálták. Mint minden társaságbeli ember, aki nem áll szilárd gazdasági alapon, a szolgálatokat meghívásokkal fizette vissza és ezért társasága meglehetősen vegyes volt, vacsoráin és estélyein rosszképű, darabos modorú emberek tünedeztek fel a Lipótváros arisztokráciája és a legfinomabb gentry mellett. Az előkelő barátok azonban megértették a helyzetet és jókedvűen, befelé vihogva nyujtották át magukat, mint afféle ajándéktárgyakat az álmélkodó és hálás jöttmenteknek. Hiszen annyira szerették ezt az embert és annál jobban szerették minél több pénzükbe került! Vámos Ervin apja, mi tagadás, afféle ingyenélő volt. Hiába, a nagy lakást, a nagyvilági életet, a párisi utazásokat kétszobás appartement-tal a Ritzben, állandó bérelt autóval és souper-kkal a Café de Parisban, Longchampsról nem is beszélve - nem tudta előteremteni az ügyvédi iroda, ezt három Dorottya-utcai klub háromszor annyi összeköttetése sem győzte volna. Így hát a gazdag barátok összebeszéltek és felváltva bevették úgynevezett «nagy pártik»-ba, amelyekben ő semmit sem kockáztatott, de megkapta a nyereség felét.

Vámos Ervin fakóbb és merevebb változatban örökölt valamit apja nagyvilágiságából. Zajtalan járású volt, szűkszavú, többnyire lesütött szeme tompán, gyanakvóan kérdő tekintetet vetett, szája időnként parányi kínos mosolyra torzult, mintha lappangó botrányról akarná elterelni a figyelmet.Tizenkétéves korában kimért és megfontolt volt minden mozdulata, nyoma sem volt benne kamaszos szertelenségnek. Eszembe jutottak a gyerekzsúrjai, melyeket nem is annyira az ő kedvéért, hanem inkább apja szövevényes gazdasági és társadalmi csereüzleteinek a kiegészítésére rendeztek. Halálsápadt arca többnyire mozdulatlan volt, csak nagy ritkán ült ki rá a kínos mosoly, mikor a gyerekek már igazán tűrhetetlen lármát csaptak. Halk és kimért modorával tekintélyt parancsolt, senki sem merte hátbavágni vagy meghúzni a fülét. Beteges külseje miatt mindenki gyengének nézte és a gyengéket megillető fázós tisztelettel kezelte, de egyszer véletlenül kiderült, hogy rendkívül izmos. A gyerekzsúrokon, ahogy lipótvárosi úriházhoz illik, minden kifogástalan volt, a csokoládé enyhén vaniliaízű és kissé fanyar édességű, a tejszínhab gyöngéden hullámzott és lilásbarna színnel ereződött a csokoládécsésze felszínén, a Gerbeaud-tól hozatott, égetett cukorfüggönnyel diszitett parfé olyan volt, mint egy kacsalábon forgó kastély, álomszerű színeivel, csokoládé felvonóhídjával és marcipánkertecskéivel, a gesztenyepüré, ahogy illik, halvány szürkésbarna színű; - ma is emlékszem elképedésemre és émelygő útálkozásomra, mikor egy szegény osztálytársamnál, akinek az anyja ki akart tenni magáért, csokoládébarna gesztenyepürét szolgáltak fel. A lakás olcsó és rozoga bútorzatát, gyanús légkörét még csak megbocsátottam, de a gesztenyepürénél megértettem, hogy vaskos érzékszervű, ápolatlan emberek közé kerültem, akik iránt bűnbánó és gyötrő részvét fogott el, mert minél kedvesebben és figyelmesebben bántak velem, annál jobban útáltam őket. Pedig nem ők voltak sajnálatraméltók, hanem én; a gazdag gyerek kiszolgáltatottabb élőlény a legnyomorultabb napszámosnál, érzi, hogy kiváltságai bármikor beszakadással fenyegető, vékony jégrétegre épülnek, amely alatt irtózatos alvilági szörnyek lesnek reá. De Vámoséknál a titkok Ervin apjának kopasz, sárgás uborkafejében rejtőztek. Mikor nem csokoládét kaptunk, teát hordoztak a nagy ebédlőasztal körül és a sonkás és libamájas szendvicsek, ha lehet, még a gesztenyepürét is felülmúlták. Keveset ettünk, hiszen valamennyien kiadós vasárnapi ebéd után voltunk, a tömérdek ennivaló csak arra szolgált, hogy mint a fényűzés kegyszerei, elővarázsolják a jólét hangulatát, előhívják a biztonságérzetet, amely ötvenezer korona évi jövedelemnél kezdődött, tükröt tartsanak elénk, amelyből a gazdagság jelképei mosolyogtak ránk, mint a szép asszonyra tulajdon jelképei... E szertartásokat Vámos Ervin avatottan bonyolította le, arcán néha elenyésző huncut mosoly jelent meg, amely semmit sem rontott a lakomák intézményes komolyságán. Járt-kelt a vendégei között, szendviccsel és sós süteménnyel kínált bennünket, mindig kissé habozó és kérdő tekintettel, mint aki visszautasítástól tart és előre mentegetőzik a tolakodásért. Én egyszer végrehajtottam azt a nem tudom melyik ifjúsági könyvben olvasott tréfát, hogy porzót hintettem a szendvicsekre, mintha kaviár volna, az egyik fiú bele is harapott és majdnem kicsorbult a foga. Akkor láttam életemben először és utoljára Ervint haragudni. Ajka remegett, de nem szólt semmit. Ezek az előkelő és fényűző uzsonnák rendszerint csúf rúgkapálódzásokban, tombolásokban és nem egyszer véres verekedésekben folytatódtak, éktelen bömbölésünkkel az egész házat fellármáztuk, egyszer kísértetnek öltözve, fehér lepedőben és halálfejes álarcban ijesztgettük a cselédeket a szülők rémüldöző elragadtatása közepette, máskor összetörtünk egy szecessziós ízlésű sévresi vázát, amire Ervin szokott kínos mosolyával válaszolt. Gyakran vérszemet kaptunk és visszaéltünk védett úrifiú-helyzetünkkel; semmit, még egymás testi épségét sem kíméltük. Egy ízben úgy összevertük és rugdaltuk egyik osztálytársunkat, egy régi patriciuscsaládból származó szemüveges, szőke fiút, aki kissé félénken és idegenül mozgott a nem egészen otthonos környezetben, hogy a mentőkért kellett telefonálni. Ervin apja magán kívül volt a bosszúságtól, mert ez a gyerekzsúrra való meghívás egyik bonyolult társadalmi-gazdasági hadműveletének bevezető lépése volt. Ervin a végletekig türelmesnek mutatkozott, nem akadályozta rakoncátlan jókedvünket, de ha már igazán nem lehetett bírni velünk, olyan erélyesen és határozottan lépett fel, mint egy felnőtt.

Mikor nagyobb diákok lettünk, a gyerekzsúrok abbamaradtak, én különben is más gimnáziumba kerültem. De azért vasárnaponkint elég gyakran ebédeltem náluk. Egyre légiesebbé, egyre tartózkodóbbá, egyre sejtelmesebbé vált, már tizennyolcéves korában kopaszodott és romlott a foga. Lassan fejlődő, nehézfejű és szórakozott kamasz létemre bámultam olvasottságát, amely csakugyan nem volt mindennapi. Jól ismerte a német és északi írókat és már félig gyerekkorában megvolt benne a nagyvilági emberek jellemző műveltsége, a házak és a hozzájok fűződő anekdoták ismerete. Hihetetlen érzékkel szívta magába a környezetéből áradó multat. Ezért a tulajdonságáért még sokkal később is irigyeltem. Séta közben a Lipótvárosban, a Belvárosban vagy a Várban hosszasan és halk, kissé éneklő hangján színesen beszélt a régi házakról és egykori gazdáikról. Én tizenhat-tizenhét éves koromban szerettem belefúrni magamat, mint egy soha ki nem fogyó, óriási sajtba, az emberek lelki világába, belső életébe, amely ma oly kimondhatatlanul untat, mert sok tapasztalat és csalódás árán rájöttem, hogy csak középszerű és főkép megbízhatatlan embernek van bizonyos koron túl belső élete. De akkor nem nyugodtam, amíg vallomást nem csikartam ki mindenkiből, akivel személyes kapcsolatban voltam és a személyes kapcsolatokat ernyedetlen szorgalommal, szinte gyárilag állítottam elő, az úgynevezett csirkekorzón mohón vetettem magamat kis kalaposlányok lelkére, de nem hagytam ki a kalauzt sem, aki a villamoson a jegyemet kezelte. Mindössze néhány év mult el a bélyeg- és számolócédulagyüjtés korszaka óta, a May Károly-regényeket sem nagyon régen olvastam, s ugyanoly büszkén rendeztem és leltároztam a meghódított lelkeket, mint Winnetoo a skalpjait. De Vámos Ervin nem volt hajlandó feltárulni. Valahányszor megpróbáltam levenni a lábáról, lesütötte a szemét és kínosan mosolygott. Mindvégig olyan személytelen maradt, mint egy tánciskola. Az Istennek sem akart vallani. Mi volt ez benne, talán szemérem? Már akkor gyanítottam, hogy tökéletesen szemérmes ember nincs a világon és csak a szélhámosok meg az őrültek örökké zárkózottak. Lassankint beleuntam az eredménytelen küzdelembe és ritkábban jártam Vámosékhoz, bár Ervin apja egyre elragadóbb lett és anyja, ez a tökéletes divathölgy kedvesen mosolygott, kis redőnyalábbal a szeme sarkában. Végül teljesen elmaradtam.

Ervinről ezután keveset hallottam, csak a tágabb család kedvetlen kézmozdulataiból, bosszús hangsúlyaiból gyanítottam, hogy csalódást keltett, «nem sikerült» fiú lett belőle. Már hónapok óta Párisban voltam, mikor váratlanul helybeli levelet kaptam tőle. A levél szárazon közölte, hogy néhány nap óta Párisban van és szeretne látni. Levelet sohasem szerettem írni. Még nem voltam író, de már irtóztam az ingyen kéziratoktól. Nem válaszoltam Vámos Ervin levelére. Szégyenemet, hogy Párisban élhetetlenül és reménytelenül ténfergek, senkivel sem óhajtottam megosztani; hadd higyjék az avatatlanok, hogy zajló nagyvilági életem nem enged időt a válaszolásra. Erre egy árnyalattal türelmetlenebb és sürgetőbb hangú levelet kaptam. Erre sem válaszoltam. Rossz szokásom, hogy sérelmeimet olyanokon torlom meg, akik semmit sem vétettek ellenem; Vámos Ervinnek fizettem vissza a tömérdek jeges közönyt, amiben részem volt, ahogy az ember, ha túlsokat nyelt idegenektől, váratlanul ráförmed egy ártatlanul évődő öreg cselédre. Néhány nap mulva harmadik levelet kaptam, amelyet többször, csodálkozva olvastam el. Így hangzott: «Kedves Barátom, szombat estére meghívlak vacsorára. Negyed nyolckor érted megyek. Légy oly jó, végy estélyi ruhát.» Mi volt ez? A világfi fölényes, szigorú és gavalléros rendreutasítása, elegáns lecke és megszégyenítés, vagy inkább a Páris-begtegség tünete, a magány görcse? Nem nagyon törtem rajta a fejemet. Sértődötten, mint akin erőszakot követnek el, felöltöttem szmokingomat és vártam a lerázhatatlan látogatót. A várakozás puszta ténye rokonszenvessé teszi a legkiállhatatlanabb vendéget. Az ember annak a megérkezését is kívánja, akit nem szeret, ahogy a pályafelvigyázó nem tesz különbséget a vonatok között. Vámos Ervin másodpernyi pontossággal megérkezett. Szertartásosan üdvözölt. Én rossz lelkiismerettel majdnem a nyakába ugrottam. De a következő pillanatban kissé riadtan húzódtam vissza. Évek óta nem láttam. Nem öregedett meg, - hiszen olyan fiatalok voltunk mind a ketten - de az egész ember, nemcsak a ruhája, vedlett, megkopott, viseltes benyomást tett. Szmokingja jól szabott volt, de inge nem kifogástalanul tiszta és mintha áporodott, kesernyés szag áradt volna belőle. Kényszeredetten kérdeztem, hogy van? Újfajta tartózkodással, törődött, ütött-kopott szerénységgel válaszolta, hogy megvan. «Szórakozni jöttél Párisba?» kérdeztem még mindig a kedélyes hangnemben. «Nem, szeretnék valami állásba kerülni...» válaszolta szokott habozó, titokzatos arckifejezésével. «Hát Pesten nem tudtál elhelyezkedni?» kérdeztem most már rosszat sejtve. «Nem, Pesten szó sem lehetett róla» - mondta halkan, gyorsan és nyomatékosan, belém fojtva a további kérdéseket. Eszembe jutottak a pesti rokonok bosszús kézlegyintései. Ha Ervin remek családi összeköttetéseivel Pesten nem tud állást szerezni, akkor ennek nem lehet más magyarázata, mint... mint... Nem volt kedvem levonni a nyilvánvaló következtetést. Utóvégre az ő vendége vagyok vacsorára. A titok szorongásával a torkomban szótlanul mentem mellette az utcán.

A rue du Bacon mentünk végig. Ervin egyszerre csak megszólalt. «Tudod, miről nevezetes a rue du Bac?» «Nem.» «Itt halt meg Chateaubriand, a 90-es számú palotában. Benne van Heine párisi leveleiben.» Ez a megjegyzés a régi Vámos Ervint idézte vissza, a Zoltán-utcai ház elkényeztetett, gazdag műkedvelőjét. De az emlék nyomban elhomályosult, mert Ervin tovább beszélt és idegen, rekedtes hangok törtek ki belőle: «Már több, mint két hónapja Párisban vagyok. Először a nagybátyámat, a követségi tanácsost látogattam meg... Barátságtalanul fogadott, csak nagy nehezen ismerte be, hogy rokonok vagyunk. Azt mondta, megpróbálja, de nem hiszi, hogy tehet értem valamit... Nem is számítottam rá... Bejutottam egy zsák-kölcsönzőhöz, a környéket kellett járnom, összeszedni és hazafuvarozni a kölcsön-zsákokat. Egy hét múlva megszöktem... Aztán könyveltem egy sajtgyárgban. Az se ment. Aztán...»

«Hol laksz?» - szakítottam félbe, mert rettegtem, hogy még leleplezőbb vallomások következnek. De cseberből vederbe estem. «A rue Turbigoban, a vásárcsarnok mellett. Tudod, mi a káposztaszag? Ha ott laknál egy fél napig, megtudnád. Mindenembe belevette magát, a ruhámba, a fehérneműmbe, a zsebkendőimbe... De ez a kisebb baj, ettől még lehetne aludni. Csakhogy nem lehet a sok éjszakai nő miatt, aki mind odaviszi a paliját... Irtózatos lármát csapnak... Minden éjszaka két-három botrány van...»

Olyan siralmasan viselte a szmokingot, mint egy tüdőbajos színházi statiszta a díszmagyart. Mit keres rajta ez a jelmez? És miért hívott meg erőnek erejével vacsorára, ha ilyen szerényen kell élnie? «Tudok egy jó kis kocsmát a boulevard Saint Germainen, ott megvacsorázhatnánk», mondtam, hogy másról beszéljek, meg hogy alkalmazkodjam anyagi viszonyaihoz, ha már az a rögeszméje, hogy meghív vacsorára. Ervin rémült, megrökönyödött arcot vágott: «Kiskocsma! Hogy képzelsz ilyet! Hiszen külön megkértelek, hogy végy szmokingot! Csak elegáns helyre mehetünk. Rouziernál fogunk vacsorázni.»

Rouziernál! A Szajnaparton, a Quai des Grands Augustins-en... Bolthajtásos régi vendéglő, a színes üvegablakokon vasrács, a kirakatban százféle osztriga és óriás langouste-ok... Álmodni sem mertem arról, hogy ott vacsorázzam. Ervin arca közben kisímult, nyugodtan, közömbösen folytatta: «Ezt a helyet már jól ismerem, mikor papával tavaly Párisban voltunk, többször vacsoráztunk ott. Jóban vagyok a maitre d'hôtellel. Nem szeretek idegen helyre beállítani... No, mit szólnál hozzá, ha most taxiba ülnénk, kezdek éhes lenni...»

Ervinre nem lehetett ráismerni. Tökéletes világfi volt, apja büszkén legeltethette volna rajta a szemét. A taxiba szeretetreméltó, de erélyes kézmozdulattal tuszkolt be és mielőtt megelőzhettem volna, utánozhatatlan gráciával fizette ki a vezetőt. A vendéglő piros szőnyeggel bevont lépcsőjén hervadt plasztronja kivirult. A ruhatárban egyszerűen ledobta magáról a télikabátot, mint aki természetesnek találja, hogy a körülötte sürgölődő személyzet elkapja. Mikor bevonultunk a szertelenül világos étterembe, ahol a csillárok fénye az asztalok üvegszerviszein szikrázott, egyet-kettőt hunyorítottam a szememmel. A maitre d'hôtel úgy fogadta Ervint, mintha tegnap látta volna utoljára, tréfás, beavatott tekintettel, mint afféle könnyelmű, de biztosan fizető fiatal főurat. Ervin gondosan tanulmányozta az étlapot, megrendelte a kétféle bort, a hors d'oeuvre-t, a libamájjal töltött articsókaszívet, a zöldborsóval töltött kacsát és a Coup Jack-et. Vacsora közben szóval tartott, megismerkedtem a legfrissebb pesti pletykákkal, - én a régieket sem nagyon ismertem -, szülőfalunk, a Lipótváros legújabb házassági és válási híreivel, megtudtam, hogy valamennyi bankelnöknek ki a pillanatnyi szeretője. Mikor tányéron behozták a számlát, Ervin olyan szórakozott mozdulattal tette melléje a százfrankos bankjegyet, mintha még száz példány volna belőle a tárcájában. Szorongásom nőttön nőtt e különös kettősség láttára. Az előbb még szegény, ágrólszakadt, elkallódott ember, most meg... Szélhámos, bizonyos, hogy szélhámos! Felrémlett, hogy annak idején nem akart a magánéletéről vallani... Bizonyos, hogy kevesebb pénze van, mint nekem... De milyen furcsa szélhámos az, aki ráfizet az áldozatára.

Befagytam. Fogékony vagyok minden ésszel megközelíthető, elemeire bontható indulat, szenvedély és gyilkos vagy öngyilkos vágy iránt, de vannak légnemű, szökevény jellemek, amelyek előtt tanácstalanul állok. Kalandorok láttára ugyanaz a hideglelős rémület fog el, mint a legjámborabb polgárt. Ervin észrevette megdöbbenésemet és gúnyosan, titokzatosan mosolygott. Bementünk egy kis kávéházba. «Kártyázzunk?» - kérdezte. Bólintottam. Életemben először játszottam chemin de fert. Ervin adta a bankot és irgalmatlan következetességgel nyert. Ha nekem hetem volt, ő mindig kivágta a kilencet. Mikor már vagy harminc frankot vesztettem, félénken megjegyeztem, hogy abbahagyhatjuk. Ervin barátságtalan arcot vágott. «Szívesen adok revansot» - mondta. Folytattuk a játékot. Tovább vesztettem. Egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy háromszáz frankom úszik. Éppen annyi pénzem volt. De miből éljek elsejéig?

«Most talán abbahagyhatjuk» - mondta Ervin szárazon. Az én fejemet elöntötte a vér. «Nem! Folytatni akarom» - mondtam. Dupláztunk. Vesztettem. Megint dupláztunk. Megint vesztettem. Az adósságom hamarosan húszezer frankra szaporodott. Ervin kimérten, korrektül, kegyetlenül játszott, tökéletes kaszinótag volt. Hatvanezer frank veszteségnél kivert a hideg verejték. Mi lesz, ha Ervin most abbahagyja? Az apja áldott jó ember, de kártyában nem ismer tréfát. Ha erélyesen fellép, be tudja hajtani szüleimen az adósságot. El kell adnunk a házunkat. Megint dupláztam.

Mostantól kezdve mindketten untuk a játékot. Nyilvánvaló volt, hogy ha az idők végéig duplázok, egyszer csak megütöm a bankot. Az egész dolog most már henye, gyerekes időtöltés volt. Hatmillió frank körül tartottunk, amikor végre nyertem. «Kvittek vagyunk» - mondta Ervin határtalan megvetéssel. Volt rá oka. Megettem a drága vacsoráját, amit bizonyára üzleti befektetésnek szánt és elütöttem a jogos kártyanyereségtől. Tulajdonkép hálás lehetek neki. Nemcsak gavallérosan, nagylelkűen viselkedett. Hálával tartozom ennek a szélhámosnak. Úgy végigmért, ahogy csak utcai nők tudják végigmérni a keveset fizető vendéget, vagy kártyaklubok igazgatói a hamisjátékost. Ebben a tekintetben benne voltam mindenestül, az, aki vagyok és az, akinek hazudom magamat. Megmért és könnyűnek talált. De azért úriembernek mutatkozott. Nyájasan, szertartásos udvariassággal búcsúzott el, megköszönte, hogy alkalma volt vendégül látni és hiába tiltakoztam, még a kávéházi cehet sem engedte kifizetni. Többé nem jelentkezett. Nem róhattam le iránta a hálámat.

Pesten rossz híreket hallottam róla. Csak nagynehezen tudták elsimítani az ügyeit. A család szégyene lett. A Zoltán-utcai szép lakásból kitették. Feleségül vette egy kültelki fodrászmester lányát. Egyik nagybátyja keserű gúnnyal jegyezte meg, hogy egészen jó pártit csinált. Ezzel-azzal próbálkozott. Megpróbálta értékesíteni nyelvtudását és városismeretét, de semmivel sem boldogult. Néha, nagyritkán találkoztam vele. Egyre kopottabb, egyre vedlettebb, egyre kopaszabb lett. Szerényen, udvariasan, kissé zavartan üdvözölt, egyetlenegyszer nem tett célzást az eseményre. Figyelemmel kísérte pályafutásomat, gratulált a sikereimhez. De egy-egy pillanatra parányi mosoly csillant fel az arcán, mely mindezt érvénytelenítette. Ismert, keresztül látott rajtam. Ő volt az egyetlen ember, aki ismert. Még most is rajtam függ a tekintete.