Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám
Málim, csak azt ne hidd, hogy jódolgomban nem irok
levelet néked, hogy a boldogság az, ami így
feledni hívemet lealjasít,
csak azt ne hidd, hogy nyelvem ottragadt
az örömök fojtott-borának apró tajtékot vető
buggyanásai közt s hogy márványoszlopon
nyugtatni ujjaim festőien:
ez minden gondom és a városligeti
tó fenekére ejtettem ceruzám.
Semmi se változott.
néz új útlevelemből vissza rám.
Más a magány, de mégis csak magány.
A lányka, akit magam mellé vettem,
hogy segítsen tűrni és elviselni
a lehetetlent: engem! magamat
nálam is gyengébbcsontú és fölöttébb gyermekes.
Éjjel gyakran egy költőnő szemével álmodik:
hol kigyókobakból, hol macskafejből néz reá e szürketüzü rém
s olyankor hozzám menekül, védjem meg álma ellen.
minket se véd meg senki éjszakánktól... és egy-egy lidércünk
elől, méltó hatalmasért, egész Istenig kéne menekülnünk...
Aztán meg hasztalan keresi gyámolát
gyermek a gyermekben... mindkettő ugyanazt
reméli társától... s bár az összebujás
csalóka melegében enyhülést talál
a rokon gyöngeség... szertefárad csalódva.
De hagyjuk ezt.
Mennyi idill, üveghangon sikító táj, kerek panasz,
mennyi különös nevü hal s illatosnak dalolt
hímzett virág.
Mutasd meg démonod!
Ki beleplántálta a hegedű
fájába a zengzet mesteri lelkét:
démona hajtotta a készitőt is,
hát még azt, aki arccal szinte ráborúl,
mint holtnak vélt gyermekre az anya:
nem tudni, siratja-é, kelti-e
s varázsvesszőként alvajáró
vonója szelni és horzsolni kezdi
a levegőt: démonok harca az!
Démonok harca.
kullog nyomomba napos délben is.
Mint a hóhér szakavatott
kezében vergődik a nyak,
mielőtt a laza hurok
szorosabbra szalad:
hóhérmarkodba, Kor,
így verdesünk
a nappal, a nappal a mi
legsápadtabb kisértetünk...
S ne kérdezd, mi fáj még.
miket a lélek úgy hord, változatlanúl,
mint test az anyajegyet.
Isten veled,
csókoltatom az alkonyat beérett illatú
páráit az augusztusvégi Ondova felett.