Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: AZ OSTBAHNHOFTÓL A WESTBAHNHOFIG
Egy nyugateurópai útinaplóból

Az ember árnyéka után bukik.
 
Néger közmondás.

A tapasztalt utas az Arzenál láttára felszedelőzködik. Bécs nyugatról egy királykastéllyal, keletről a Fegyvertárral fogad, mintegy utalva a monarchia kettős szerepkörére, az olvadékony nyugatira s a zord keletire. Lombárd izlésben készült az Arzenál, piros orompártája a felejthetetlen Pó vidékre emlékeztet, mert az elvesztett kedvenc tartományt évtizedekig már csak az északolasz kaszárnyastílus pótolta. A császárság a fáradhatatlan kis Szavojai Jenő műve volt s katonás eredetét a lombárd várnégyszögtől Bukovináig szétszórt laktanyák később is elárulták. Miután pedig a hadmérnöki tudományt olaszok találták fel s ilyen dologban mindig lehetett tanulni tőlük, meg aztán Bécs gyóntatót, muzsikust, szövegírót s építészt főként Itáliából hozatott, odavaló renaissanceban építették az osztrák kaszárnyákat is. Olaszország szépsége nem egyedül Istenen s az őslakókon mult: legalább még egyszer úgy megszépítette az északi ember honvágya; germán zarándokok nélkül csak közönséges latin föld volna, általuk lett örök aranyhaza, napsütötte nagy Jozafát-völgy, ahová az északi árnyak naptalan számüzetésükből örökre visszavágynak. A déliek tudták ezt, a nemzet homályosan visszaemlékezett a római diadalmenetben végighurcolt törzsfőkre s még később is, amikor lerongyolva beálltak lakájnak az északi udvarba, olyan leereszkedő bájjal árulták magukat, hogy fejedelmi gazdájuk elfogódva s rábeszélő barátsággal kínálta feléjük a kegyelemkenyér cukrozott végét. Mert az önmarcangoló teuton honvágy - a legszebb önkicsinylés! - utoljára a Habsburgok lelkébe költözött át, Miksa császár német bankárok pénzén a pápai trónra pályázott s négyszáz év mulva egy másik Miksa a mexikói palota erkélyéről még mindig abba a felejthetetlen Májlándba kívánkozik, ahol a hazafiak feleségét lepiszkolták s mindkettőjüket tőrrel, bombával fenyegették. És amikor már nagyon rengett alattuk az édes föld, fájdalmas emlékül a lombárd-velencei helyőrségekre, fölépítették a bécsi Arzenált.

Nézzünk hordár után.

1922 óta sokszor jártam Bécsben, végiglaktam néhány kerületét, de az öregek emlékein át a békebeli kétfogatuakról, bőrdíszműráukról, aggancskiállitásokról is tudok egyetmást. Anyám volt első kalauzom, meggyőződés nélkül s titkos gúnnyal loholtam utána, a császárkeringős császárváros reménytelen nyomában. Bizony akkor látszott belőle a legkevesebb. Annál több volt a háborús nélkülözésben elvásott fogsor s megritkult hajzat. Se azelőtt, se azután sehol nem láttam olyan szörnyen lerongyolt középosztályt. Bécs már uszott az inflációban s inflációs erkölcsökben, a pederaszta klubok mellüket verték, a benszülöttek foghíjasan tűrték, hogy ordenáré galiciai sáskák renaissance zengzetre finomítsák a nevüket, néha idegesen körülnéztek elvesztett árnyékuk, a császárság után s legszívesebben csatlakoztak volna Németországhoz. Mert az osztrákokat a büszke birodalomért egy botcsinálta kis nemzeti önállósággal kárpótolták. Eleinte senkise kért ebből, gondolták, ha már nincs birodalom, annak sincs értelme, hogy az Alpok keleti ágára szorult német törzs nemzeti önállóság ürügye alatt egy csomó politikai és gazdasági megalázást tűrjön el a szomszédaitól. De a német csatlakozással volt egy kis baj. A szocialista kormány Berlinhez húzott, a nép Münchenhez s a bajor főváros akkor gyalázatos rosszban volt a porosszal. Jóformán minden osztrák be akart olvadni, Ausztria önálló történelmi hivatását senki sem emlegette. Csak pont azon nem tudtak megegyezni, hogy melyik országba olvadjanak, miután a huszas évek elején két vagy három Németország is civakodott egymással. Mindenesetre tág ajtókat felejtettek az új alkotmányon: a céltalan országocska az első intésre átsétálhatott német nővéréhez. De melyikhez? Pár hét mulva Münchenben egy közeli bajor-porosz háborúról hallottam.

Lassacskán aztán beletörődtek nemzeti függetlenségükbe, a nagy-német gondolat egy művelt, Goethen iskolázott réteg vágyálmaiba szorult vissza. Én pedig tovább jártam Bécsbe. Szemem láttára nőttek föl a páratlan bécsi munkásházak s mondhatom, először szörnyen megleptek. Addig nem is jutott eszembe, hogy a munkásnak is jól esik a kényelem: proletárgyereknek a tűzfal tövében vagy az aszfalton a helye, miniszternek az üvegfestményen, gondoltam a lillafüredi színes ablakok hatása alatt s közfeltünést keltve elbámészkodtam a háztömbök közé szerkesztett játszótereken. Bécs önálló államkormánya 1934-ig 52.000 lakást és 80.000 családi házat építtetett s a legnagyobbakat elkeresztelték Marxról meg Engelsről. Ami némiképp meglepő, mert a Gürtel-menti forradalmi városújítást - Ferenc József hatalmas Ring-építkezése óta nem változott akkorát Bécs, mint rövid «állami» létében! - fényűzési adókból fedezték, márpedig nem mondhatnám, hogy Marx és Engels túladóztatásra alapították volna a jövő képzelt társadalmát. Ezzel csak arra célzok, hogy a nagyszabású társadalmi erőfeszítéshez rossz keresztapákat választottak. Marx minél több gépre vágyott s nem minél több munkáslakásra.

Mikor először künnt jártam, egy csomó gyerek körülfogott, elkísért a legközelebbi sarokig és soká integettek utánam. «Freundschaft!» kiáltották. Azóta ők is bizalmatlanabbak, nem igérnek egy-könnyen barátságot, mit lehet tudni, ki hord magánál ágyút. Megtanulták, hogy az ember gyerekek helyett inkább felnőtt ágyúkkal barátkozik. A februári ostromnak egyébként alig van nyoma, a sebeket betapasztották, bevakolták, a kémények tovább füstölnek. Csak éppen kifogytunk egy illúzióból.

Aztán sétáltam a lángoló Igazságügyi Palotát koszorúzó géppuskák előtt, a Café Centralban Bécset közfelkiáltással a Dunamelléki Egyesült Államok fővárosává akartam választatni, egy havas téli szürkületben arra érkeztem, hogy Schnitzler hetvenéves s egyszer csak annyi időm volt, hogy a pályaudvarról Hofmannsthal temetésére loholjak. Egy kicsit résztvettem az életében, mint Angelo Solimano, a szerecsen királyfi; menet is, jövet is a vándorút porát bécsi csap alatt öblítettem le. Elragadó és zavaros város volt, a körúton szocialista vezérek szobra állt, a közeli havason a menedékház egy Habsburg főherceg neve alatt talált oltalmat, az egyetemi tanárok nagynémetek voltak. Azt hittem hűtlen, pedig csak fejvesztett volt. Volt gazdáimtól eltanulta, hogy időnként halottnak tetesse magát, ilyenkor a teteme köré sereglő rémült hatalmaknak elég érthetően odasúgta, hogy jó volna egy kis kölcsön s még elhalóbban: «lehetőleg külföldi címletre».

Most ismét az utcán vagyok. Az utolsó két esztendőben sok minden megváltozott, egy csomó felírást eltüntettek, másokat újraaranyoztak. Kicsit több a tábornoki nadrágcsík, a zászló, a nemzetiszínű gomblyuk, igénytelen, kisméretű fényképek népszerűsítik a kötelező sor alá állást. Ismét lazsálnak, a mellbő német propaganda elől ironikusan kitérnek, ebből a nemzeti mozgalomból még hiányzik Ausztria.

Bécs most hazafias. Ilyennek még sohasem láttam, de talán az osztrákok sem. Azelőtt két mértékkel mértek, egy naggyal s egy kicsivel: a birodalommal s a provinciával, alattvalók és stájerek voltak. Most osztrákok. Egyelőre ugyan még hiába viselik a színeit: a nemzet nem akar megjelenni a szellemidézők előtt. Nemzeti érzésben volna egy kis multunk, engem nem lehet könnyen rászedni! Évszázadokkal hamarább kezdtük a hazafiságot s tapasztalt tekintetemnek most minden gyanús, gyanús az újraaranyozás is. Hátha a volt udvari tortasütőtől kérték kölcsön a hozzávaló aranyport? Ebből a nekibuzdulásból hiányzik még a nemzet, aki szenvedett, tűrt és megfogyott, hiányzik a «férfigondolat». Egy öreg festő mustrálhatja olyan kíméletlen szemmel a növendékek vázlatait, mint én a hazafias Bécset.

De ha már a serkedő osztrák nacionalizmusnál tartunk, helyezzük a költőt itt is az úttörő politikusok, néhai Seipel és Dollfuss kancellárok elé. Ezt a levegőbenlógó, vérszegény, megható nacionalizmust jó két évtizeddel megelőzte egy költő látomása Ausztria égi megbizatásáról. Ein Auftrag von Gott, ahogy mondta. Az összeomlás után az osztrákok jóformán kardcsapás nélkül feladták volna önálló létüket - ha már nincs birodalmunk, mért ne térnénk meg a bölcsőhöz? kérdezték Németországra tapadó szemmel. Csak a költő fáradozott egy önálló Ausztrián, hogy Szavojai Jenő és Mária Terézia hagyatékát megmentse s a mai osztrák honszeretet dadogva, szürkén lohol e ragyogó költői fogalmazás után. Mert csakugyan van egy önálló Ausztria s a honalapítás egy költő kéretlen műve: magának találta ki, mert szellemileg és lelkileg nem viselhette el a megkisebbedett, rongy világot, a csonka Ausztriát. Mire a többiek fölocsudtak s fölgerjesztették a maguk kis hazaszeretetét, Hofmannsthal politikai műve, az esztétikai hiányérzet fájdalmas remeke már rég elkészült.

A múltból s a költőkből olvasott. Csak a tettek s a poézis nem hazudnak, belőlük merítette tehát a nagy osztrák kultúrlátomást is. Isten megbízása arra szólt, hogy békét hirdessen a népek közt: Ausztria a béke birodalma, népek kölcsönös gyűlöletét s féltékenységét kell kiegyenlítenie. Divide et impera? Óh nem, Szavojai Jenő és Mária Terézia nem így gondolták. A kis olasz ama legnagyobb hadférfiak közé emelkedett, akik egy tartós, megbízható békéért küzdöttek s a meghódított területet nagyobb kedvvel népesítették be, mint amilyennel a meghódítatlant felperzselték. Pár évtized mulva a császárnő újra megerősíti az osztrák hivatást: «jobb egy mérsékelt béke, mint egy nyertes háború», írja bizalmasan s azt sem átallja bevallani, hogy jobb másodrendű hatalomnak lenni, ha az alattvalók közben boldogok. De lehet másodrendű az, aki békét akar? A keresztény erkölcs a pacifikátort tekinti a legnagyobb hatalomnak.

Ám a vegyesajkú birodalom délnémet törzsének nemcsak történelmi hivatása volt, hanem egyénisége is s a sors furcsa játéka, hogy éppen a Terzinák elhaló hangú költője, a mélyen városi Hofmannsthal ismerte föl a németnél parasztosabb természetét, amely muzsikájából s költészetéből visszaverődik. «A német sokkal jobban kiválik a háttérből, mint az osztrák» írja. «Kantra, Hölderlinre, Nietzschere gondolva rögtön feltűnik a páratlan szellemi szárnyalás s e magas szárnyalásról megismerem a németet s a német földről való felröppenést, de nem a tollazatot. Az osztrák madár csak annyiban száll fel, amíg a tolla még kivehető». Az osztrák zene, költészet és dráma a bécsi külvárosokból s a stájer hegyekből hatolt a belvárosba, ott vonták be olasz, spanyol és szláv zománccal. Mozart ismerte a népzenét, Haydn parasztfiú volt, Lannert a néptánc, Strausst a bécsi külváros adta, Grillparzer, Raimund tündérmeséken nőttek fel. Hofmannsthal a két német népet a magányos-rusztikus osztrák költészet varázsvesszejével választotta szét.

Parasztosabb s ugyanakkor vagy talán éppen ezért latinabb, mint a német. Bécs latinos város, Ausztria latinos ország, de a német udvarokkal ellentétben nem franciákon, hanem olaszokon és spanyolokon át fogadta be a latinitást, valóságos ellen-latinitást fejlesztett ki a formásabb, de kopárabb s ridegebb francia latinsággal szemben. Grillparzer a dajka térdén a Varázsfuvolát betűzi, férfikorában a spanyol klasszikusoktól tanul, egy élet jelképébe sűritve az osztrák műveltség belső történetét. És talán az is latin beütés, hogy Bécs borissza, beszármazott svájci szőlőtőkén nőtt bort iszik: a bencések ezeresztendős ajándékát az Alpoknak.

Hofmannsthal gyönyörű szellemi öröksége, a Szavojai Jenő, Mária Terézia, Grillparzer, Raimund képére mintázott osztrák nemzeti érzés. Európa legbékésebb kultúrhazafisága. «Ne feszítsük túl a nemzet fogalmát» írja egy olyan helyen, ahol végképp nem lehet lagymatag osztrák érzéssel vádolni, «ne feledjük, hogy nincsenek éles határai s végtelenbe vesző hátterét vele kell gondolni». Szebben már nem is mondhatta volna.

De ő nemcsak gondolkodott Isten megbízásán, hanem cselekedett is érte. Csak a tettet és a poézist becsülte s ez a világos pártállás az új Ausztria egyik honalapítójává avatta. Ő a Salzburgi Játékok egyik előkészítője, már pedig a salzburgi művészet tükrözi legjobban a latin-germán zenei és irodalmi műveltséggel áthatott osztrák nemzeti érzést. Faust német éjszakája felújul a sziklalovardában, de nem marad ki belőle a hagyományos latinitás sem: Toscanini rövid pálcáján szikrázik, mint hajdan a három nyelven hűséges Eugenio Von Savoy marsallbotján.

Csatlakozik Ausztria? Megmarad önállónak? Szigorú nacionalista tekintetem előtt elsápadó hazafisága kibírja a német nyomást? Csak azt az egyet tudom, hogy költészete és zenéje nem csatlakozik, rég kinőtt a német ölelésből: a törékeny osztrák nemzeti létért az osztrák művészet kezeskedik.

*

Első este fölkerestem Nüchternt, a rádió dramaturg-igazgatóját, akivel először egy mesterségesen Pestre varázsolt osztrák környezetben találkoztam. Raimund tündérjátékát, a Tékozlót rendezte s Celestina szellemhangjai a nyugtalan és nyugtalanító magyar színésznő ajkán néhány órára a Sándor-utcába varázsolták azt a gyermeteg, könnyelmű havasi Ausztriát, amellyel Hofmannsthal haláláig sem tudott betelni.

Az osztrák rádió megmaradt első szállásán, valami kopott iskolában s bizony ez a kinőtt gyerekruha ma már a könyökéig sem ér. A kapuban egy rendőr álldogál. Kopott szekrényekkel eltorlaszolt, zegzugos folyosókon kalandozom, közben a falakból csak úgy patakzik a jó osztrák muzsika, az a bizonyos «könnyű zene», amit még a titáni Vagner Richárd is születésnapi ajándéknak kért! Beszéd közben a szó a rendőrre, erről meg ráterelődik a két év előtti horogkeresztes államcsinyre, mikor a mikrofon a gépek rikácsoló önkivületében a rádiótisztviselő lemészárlását is közvetítette. Ausztria önállósága akkor egy kicsit a rádión is mult. Mikor a halálos lövés felcsattant a hangszóróban, a «fegyveres alakulatok» megszálltak egy csomó községet s kitűzték a zászlóikat. Ausztria félig-meddig fogságukba esett. De a bokáig érő üvegcserepekben, a kollégavértől fröcskölt hivatalnok urak fanyar, szürke, névtelen hősiessége kitett magáért, rendíthetetlen pontossággal tovább közölték a híreket, a szolgálat folyt tovább s a szolgálat rend. A megszállók újabb csörömpölésre, újabb jeladásra vártak, ehelyett másnap felolvasták az értelmi szerző öngyilkossági kísérletét. A zászlókat szépen bevonták s a fegyveres alakulatok, ahogy jöttek, eltüntek.

A történet után kicsit tanácstalanul nézünk egymásra, mindegyik a másiktól vár valami megnyugtató bölcsességet. Aztán Nüchtern vállat von. Abban maradunk, hogy télen kicseréljük a halhatatlanokat, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi németül megszólal a bécsi rádióban, Rilke, Hofmannsthal, Wildgans stb. magyarul a magyarban. Ennyi a mi dolgunk, a többi, úgy látszik, az erőseké.

A Kärtnerstrasse gőzölög a júliusi estében, egy kirakatüvegre tapasztva, kegyetlen, szinte kegyeletsértő villanyfényben Karl Kraus keserűen fintorgó halotti maszkja dacol az utca tekintetével. Még most sem békélt meg! Ennek már keveset mondott a halál, rég élőhalottá tette elevenen megnyúzott, hisztérikus érzékenysége, Izráel ősdühe, melyet a legválasztékosabb goethei nyelven sziszegett el. A jó Isten tudja, én mindig egy költő halálára érkezem ide.

A következő nap aztán visszazökkenek a megszokott Bécsbe; a régi császárváros keresztülvillan a friss palánk résein. Mint egy eldugott kert illata, száll felém két tortacímmel a régi Bécs. Demel úr, Erzsébet királyné udvari szállítója ma is Regardemoi-nak és Tentation-nak nevezi a remekeit. Belépek hozzá s mint Lenau a halott anyja félbehagyott süteményéből, összeszorult torokkal harapok egyet a Kisértés-ből, amely az édesszájú s fájosfogú királykisasszonyt már soha, soha többé nem fogja megkísérteni. «Zum Zuckerlkönig» a másik cukrászda neve. Hát lehet így bősz hazafinak lenni? Lassan, szerelmesen s egy kicsit elnézően elönt a régi bécsi mosolyom.

A tortasütőtől pedig menjünk a Spanyol Lovardába. Nemrég értesültem a Kabalából, hogy Bécsben megfordulván, Márai sem mulasztja el ezt a tisztelgést. Úgy látszik, akik egyformán tisztelnek egy letünt stílust, mely a szemérmes lélek s nem a szemérmetlen tettek kifejezése volt, előbb-utóbb találkoznak a megmaradt kegyhelyeken.

Ebben a pompás barokk Lovardában, a fehér alapból kiváló fekete lovasok közt jöttem rá először, hogy mennyire megromlott törzsökös magyarságom! Jó magyar embernek nem tetszhetik ez a stílus s hogy mért nem, megfelelt arra Mátyás király. «Mi itthon idomított lovakkal győztük le a gétákat, vertük le a törököt s minden szomszédunkat, mindezt a lovainkkal tisztességesen elvégeztük. Sohasem kivántunk olyan lovakat, melyek spanyolosan hajlított lábbal ugrándoznak, ilyeneket nemhogy komoly dologra, de játékra sem akarunk használni.» De én már nem bánom Mátyás királyt s a szertelen magyar lovakat; tudom, hogy a spanyol iskola hajszálpontos előírásaihoz is belső tűz, lelkesedés, odaadás kell, a piaffe, levade, capriole, courbette szabályait jókedv és játékszenvedély lelkesíti át. A lipizzaiak okos és szelíd állatok, látszik, hogy őseiket - a kor szavai szerint - «különös gonddal, sőt ünnepélyességgel nevelték». Az előnyomuló germán s a hátráló latin szellem viadalában még szívósan ápolják a mediterrán latinitás tüzét, magukban egyesítve a kasztiliai bájt, karszti szívósságot és nápolyi tudományt.

A Lovarda után kedvenc utcámba, a Herrengasseba vetődöm. Balkézre még palota palotát ér, jobbra már a fél utcán végigharapott a síma felületű új házstílus. Két épület áll egymás mellett, szinte iskolás elrendezésben ábrázolva egy forradalom történetét. Az elsőt - a Kohlmarkt sarkán - amerikai hatás alatt Adolf Loos készítette még a háború előtt; síma falai, keretezetlen ablakai a Ringstil-hez szokott Ferenc Józsefet el is rémítették. E Loss féle «úttörő» ház Herrengassei homlokzatát folytatja a harmincas évek küszöbén épített Theiss-Jaksch felhőkarcoló. Szegény vakmerő Loos! Esztendőkig a bécsi művészet botrányköve volt, alig jutott rendeléshez s szemérmetlen kísérlete ma szerényen, régimódian illeszkedik Bécs első felhőkarcolójához. A forradalom elvégeztetett.

*

A fehérbőrűek gyorsan alkalmazkodnak. Egy-két nap alatt tudomásulvettem az új Ausztriát, a negyediket vagy ötökiket, amit ismerek s már hiányozna a tábornoki nadrágcsík meg a piros-fehér jelvény. Az a Bécs, amellyel most ismerkedem, német fajiság helyett osztrák hazafiságot mond, meghatottan vállalja a német kultúrközösséget, de külön osztrák hivatást és független, katolikus államot emleget. Minderről tíz éve sejtelmük sem volt: kéretlenül kapott államiságukhoz Dollfuss sirontúli parancsára csak most varrnak egy parasztos hazafi érzést.

De minél jobban megszokom az uj politurt, annál inkább döfköd a megszokott hiányérzet. Hiába, ismét érzem, hogy ebben az országban, ebben a városban csak a Habsburgok voltak maradandók! Miattuk maradt parasztosabb - a mintaszerű ellenreformáció elfojtotta a szabad polgárosodást -; közvetítésükkel latinosodott el.

S most bevallom, hogy életemben egyetlen tekintélynek engedtem: a Habsburgokénak. Nem a hatalom fénye ejtett meg, sem észbeli képességük, hiszen Mária Teréziáig a legszerényebb értelemsugár se villant föl. Zárkózottságukat és személyi közönyüket tiszteltem. Sok remek emberüket áldozták fel hálátlanul, ostobán, csak hogy legkülönb alattvalóikkal se kerüljenek bizalmas viszonyba. De aztán nem is erőszakolták senkire a tömegdemokráciák úszónadrágra vetkőzött bizalmaskodását; a Habsburgok nem voltak kenyeres pajtások, nem osztották meg fekvőhelyüket s utolsó falatjukat az alattvalóikkal. Más szóval hiányzott belőlük a politikai hiúság.

Boldogabb attól az ember, hogy néptestvéri bizalmaskodásban hempereg a hatalommal? Hogy hangszóróval, tölcsérrel, termelési jelzőszámokkal, zsoldosdalokkal s traktortermelési csúcsteljesítménnyel tolakszanak az ágyába? Úgy látszik, az. Minden század homlokzatán aranybetűk ragyognak, a buzgó tizenhetedik a katolikus Szentséget hirdette, a tizennyolcadik az Értelmet, a tizenkilencediken ez fenyeget: jaj a pénztelennek! s a huszadikon ez: jaj annak, aki a népet untatja! A Habsburgokat nem kellett szeretni, ők nem háltak közös ágyban a lelkünkkel. Ezt a tapintatot tiszteltem bennük.

Egyik este a kihalt Minorita-téren mentem keresztül s éppen a Liechtenstein-palota sarkára értem, mikor egy idősebb, sovány, nyakig begombolkozott úr rámköszönt.

- Szolgálatjára Fenség - feleltem óvatosan, mert előrebiggyedt ajka nagyon gyanus volt. - Épp nézem, hogy mennyire megváltozott Bécs.

Az öregúr hitetlenül vállat vont. - Gondolja? - kérdezte lebeszélően. - Azért valami még hiányzik innen.

- Fenség, egy néger mondás azt tartja, hogy az ember árnyékával bukik. Bécs is a nagy árnyék után bukott.

Elmosolyodott.

- Értem, mire gondol - felelte lassan. - De ne számítson túlságosan a Habsburgokra.

- Mért ne? Kötelességtudók, alázatosak és szerények voltak. Vagy ezeknek a férfierényeknek nincs több földi megbízásuk? A Belvedere magaslatán, a Hradcany karzatán, a budai várkertben s a trieszti öbölben sokszor el-elöntött az emlékezés melege s a boldogtalan hazám, Középeurópa nevében hálás voltam az öreg háznak. Gondolja Fenség, hogy csak a történelmi elérzékenyülés fészkelődött bennem?

- Attól félek. A Habsburgoknak sok jó tulajdonságuk volt, teljesítették a kötelességüket, «csak egy szenvedélyünk lehet, a kötelesség» mondta egyikük s mindnyájukra illenek Orth János szavai Ferencz Józsefről, hogy ő a leglelkiismeretesebb szolga. Hiúságmentesek s türelmesek voltak, mint a romlatlan Egyház. Talán tudja, hogy a lepantoi győzelmet s az Armada pusztulását egyforma alázattal, sőt egyforma hálával vették tudomásul s a schönbrunni kapuról sohasem szedették le Napoleon sasait. De ahogy mondani szokás, az idő eljárt fölöttük.

- Az erényeik fölött is?

- Mondjuk inkább, hogy erényeikkel magukra maradtak. Amíg a tehetség istenfélő uralkodókat szolgált ki, a Habsburgokkal sem volt baj, nem fenyegette őket tehetségtelen, kicsinyes kiszolgálás, ami a hűtlenségnél is rosszabb. De mikor a szolgáló erényt, önfeláldozást és szellemet a nemzeti eszme gyújtotta fel, mint Széchenyiben vagy Cavourban, a Habsburgok változatlan kötelességtudása s jóhiszeműsége magára maradt. Szavojai Jenő idejében is ármánykodnak, fúrnak, de a nyálkás «Kabale»-nak még nincs annyi ereje, hogy a finom szerkezethez férkőzzön. Munkatársaikat Portianak, Clam-Gallasnak, Kollowrathnak, Coloredonak, Bombellesnek, Paarnak hívták. Valóságos álarcosbáli névsor! De éppen ez a különös középeurópai kozmopolitizmus könnyítette meg például Mária Teréziának a szerencsés kiválasztást. Azok a remek férfiak, akik lovon vagy gyalog bécsi szobrát díszítik, száz esztendő mulva a nemzetet vagyis egy Habsburg-ellenes eszmét szolgáltak volna.

E szavaknál a külső Burgtérre értünk.

- Szent Isten, lelopták a lovast! - kiáltottam rémülten és a téren ágaskodó üres paripára mutattam.

- Psszt! - szólt rám az öreg, délcegen kiegyenesedett s ettől a mozdulattól egyszeriben fehér egyenruha feszült rá.

- Bocsánat - mondta Károly főherceg roppant udvariasan - de lejárt a sétaidőm.

Másnap, a reggeli lapokból megtudtam a július 11-iki osztrák-német kiegyezést.

No szobor, alighanem igazad volt, gondoltam a reggeli kávé mellett s elutazásomat még egy kicsit félretólva, a váratlan egyezmény hatását puhatoltam. Ausztriában eltörölték az osztályellentéteket, de az emberek ettől még nem lettek egyetértőbbek. Ehhez képest a július 11-iki kibékülést is vegyes érzéssel fogadták, a katolikus jobbszárny s a nagynémet egység hívei örültek, a mérsékelt katolikusok, a liberálisok és a szocialisták nem. Ernst Karl Winter volt alpolgármester egy bátor füzetben azóta meg is mutatta a monarchista hajlamú, mérsékelt katolikusoknak, a sorsdöntő választást a német hűbériség s a katolikus osztrák állam közt, amelynek elsőrendű feladata, hogy befogadja a hazájából száműzött német szellemiséget. Dollfuss körülbelül így fogalmazta volna meg politikai végrendeletét.

Néhány nap mulva kezembe került a birodalmi diákszervezet egyik körlevele. Ebből megtudtam, hogy Németország egyelőre csakugyan belenyugszik az önálló nemzetiszocialista Ausztriába s csak alapos világnézeti puhítás után gondol a teljes összeolvadásra. Két nemzetiszocialista ország még mindig rokonszenvesebb Olaszországnak, mint egy s a német külpolitika sokat okulván Rosenberg londoni kudarcán meg az osztrák államcsiny rejtélyes bukásán, ma már nem érzi megalkuvásnak ezt a kettősséget. De vajjon mennyire formai s mennyire valódi a német s az osztrák jobboldal önálló kettőssége? Schuschnigg a rendi állam híve, de elég szlovén ahhoz, hogy gyanakodjon az olaszra s elég katolikus, hogy óvakodjon a némettől. Ennyit tudunk. Egyelőre Ausztria az osztrákoké s függetlenségét talán hamarább megmentik a mérsékelt katolikusok, mint a széthullt szocializmus. A «renegát» Karl Kraus is tudta ezt a halála előtt.

De lényegében nem fontos, hogy Schuschnigg vagy Winter vagy a csalódott császárpártiak mennyire gyanakszanak Ausztria két nagybelű jóakarójára. A július 11-iki szerződést az abesszin hadjárat s a spanyol polgárháború közé szorult rövid szünetben egy sötét külpolitikai közérzet siettette világra. Ez a lényeg. A két kontinensközi világfront lassan megszilárdul, a bolsevista és antibolsevista kölcsönös bekerítés Japántól az Atlanti Óceánig egy-két év alatt összezárul. Mielőtt a zárókapocs csattanna, Ausztria felkészül a háborúra. Ha kibékül Németországgal, előreláthatólag símán átvészeli a hadi megszállást, a német csapatok rendben vonulnak át rajta. Mert az élet szerény s a valóság kevéssel beéri. Valószínűleg ez a csekély hadászati szerep marad meg Ausztriának abból a nagyszabású középeurópai feladatból, amelyet alig egy évtizede az Egyesült Dunamelléki Államok fővárosának szántunk. Legalább is én a Café Centralban.

De most már aztán végképp eszembe jut, hogy csak a kezemet akartam itt leöblíteni. Egy eszeveszett pillanatomban első osztályú jegyet váltok a német határig, de persze Sankt Pöltennél már torkig vagyok a főispáni, szabadjegyes magánnyal s visszasomfordálok a harmadikba, az osztrákokhoz. Ausztriában öröm harmadikon utazni. Ez még Mária Terézia népe, patriarkális, tiszta és kellemes; könnyelmű, mint a kelta, olvadékony, mint a délolasz, poétikus, mint a szláv s mindez együtt mégis mennyire germán, «keleten nőtt törzsök» a német fából! Igazán sajnálom, hogy elfelejtettem az osztrák író nevét, aki szenvedélyes kicsinyítő ragozásuk lélektanát megfejtette. Az osztrák mindent kicsinyít, hogy szolgálatkészsége annál kisebbnek látszódjon: tiszta semmiség, amit értünk tesz! Darf ich das Päckchen tragen? mosolyogja, engedélyt kérve a szívességre, amit tüstént le is becsül. És erről a finomságról mondjunk le? Szerencsére én már nem érem meg végső kiveszését.

Linz után gyérül az utas, nemsokára elérjük az Innt, pirinyó állomásokon vesztegelünk. Óh, hát persze, hogy késünk egy kicsit! A töltés alatt tajtékzik a folyó, az élet is folyik, pontatlanul, kedvesen, osztrákosan:

Wenn heut die Welt an Härte zerbricht,
die Zeit nur Stahl denkt und nicht mehr Gedicht,
dann wollen wir bleiben auf Gottes Spur,
sind drum keine Träumer: Menschen nur.
Das löscht man nicht mit einem Streich -
Österreich.