Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám
Apró örömök és nagy szomorúságok árnyékában születtem. Életünk egyhangú volt, akár a táj, amelyet szülőföldünknek mondtunk. Síkság, ahol az aprócska vakondtúrás vagy szélhordta halom is égreszökő hegynek látszik és elnyelő szakadéknak a sekély kis gödör. Halmok és gödrök. Apró örömök és nagy bánatok: titeket idézlek most, hogy megmutassam az egyszerű emberek egyszerü életét. Ritka ünnepek és sanyarú hétköznapok: jöjjetek elém hosszú-hosszú sorban és tegyetek tanuságot a dolgozók igazáról.
*
Nyáron szombat volt az ünnepünk. Bátyáim már napszállta előtt hazajöttek a tanyák közül, aratásból, cséplésből. Ilyenkor együtt volt az egész család. Ó, mennyivel más volt ez az együttlét, mint a farkaskergető téli napok munkátlan, kényszerű összezártsága, mikor anyámat és testvéreimet szinte óránként csúnya veszekedésekkel ugrasztotta egymásnak a kenyértelen szűkösség. Most munkából jöttek és naptól barna bőrükbe ivódva hozták a kenyeret igérő kalászok fülledt szagát.
Reggel már korán fölkeltünk. Anyám kivitt néhány tojást a piacra, hogy vásárolni tudjon a vacsorához. Ha kevés volt az összegyüjtött tojás, egész délelőtt az ól ajtaját lestem, hogy mikor bujik elő hangos kotkodácsolással valamelyik tyúk. A kipottyantott tojással azon melegen szaladtam a boltba, hogy néhány deka sót vagy cukrot hozzak, mert mindig hiányzott valami. Anyám már kora délután nekilátott a vacsorakészítésnek. Lepényt vagy rétest sütött, hogy ünnepi étek várja a munkából hazatérőket.
Napszállta felé megállt házunk előtt a munkásokat hozó kocsi. Énekelve jöttek, vidáman és kalapjukat lengették, akár a berúgott lakodalmas vendégek. Talán az egynapos szabadság örömétől részegedtek meg. Az egész házsor kitódult az ajtók elé, mert minden házban vártak valakit. Szegény munkásemberek laktak arrafelé mind.
- Enni szeretnénk,
Kezükről, arcukról lemosták a rátapadt rengeteg port és az asztalhoz ültek. Én már előbb jóllaktam, hát csak a földre kuporodva néztem őket, hogy inas, barna kezükben hogy súlyosodik a zsírosan csillogó tészta.
Az udvaron, a sárból rakott katlanon már hatalmas üstben melegedett a víz mosakodáshoz. Azt mindig vacsora után szokták. Közben megjött Veréb Jani bácsi is a szomszédból és falábával végigkopogott a téglás pitvaron. Igy szombaton este mindig át szokott jönni, kicsit elbeszélgetni a bátyáimmal. Anyám megkínálta a sütöttel, úgyis ritkán, mások jóvoltából jut csak ilyesmihez szegény.
- Nem való ez ilyen haszon nélkül való embernek
Mindig így szabódott, de azért mindig elfogadta és saját nyomorúságán elérzékenyülve, kikönnyesedett szemekkel majszolta a ritka csemegét.
Anyám is mindig egyféleképen vígasztalta:
- Maga legalább visszajött, ha féllábbal is. Nem úgy, mint az én szegény apjukom...
Persze, nem mindig társalogtak egymással ilyen szépen, jóságosan. Néha, mikor Jani bácsiék csirkéje átbujt a két udvart elválasztó, rozzant kerítésen és kikaparta a veteményünket, csúnyán összeszólalkoztak. Anyám ilyenkor azzal fenyegette, hogy elüti a másik lábát is, ha nem vigyáz jobban a jószágukra. De most ünnep volt, kenyeret igérő, dolgos hét vége és a szavak is ünnepi gúnyába bujtak.
Veréb Jani bácsit a becsületes nevén tulajdonképpen Hatala Jánosnak hívták. Féllábát a háborúban hagyta. Búskomoran, falábbal jött haza a frontról. Úgy mesélték, hogy hónapokon át a feleségével se váltott egy szót se. Semmit nem dolgozott, még a ház körül sem, csak ült, ült és nézett maga elé mereven. Egy reggel azután, ahogy kiszállt az ágyból: faláb nélkül, ingben-gatyában, féllábon ugrálva, kisántikált az utcára és nagy nevetések között bekiabált minden udvarra:
- Veréb lettem... nézzék csak... veréb lettem...
Akkor elvitték a bolondokházába.
Pár év mulva hazajött, gyógyultan, de a Veréb név örökre rajta maradt. Mi, gyerekek már csak így ismertük: Veréb Jani bácsi.
Most, hogy megette a lepényt, cigarettát kért Feri bátyámtól. Rágyujtott és kéjesre torzult képpel fujta a keserű füstöt.
Vacsora után kimentünk mindnyájan az udvarra és körülültük a katlant. Csöndesek voltak a nyári esték és fejünk fölött halkan suttogott a bólogató akác. Anyám ide-oda szaladgált: rakott a tűzre, tiszta ruhákat hozott ki, teknőt készített elő. Ahogy néha rávetődtek a vörösen fellobanó lángok, olyan volt, mint a fény körül szédülten bukdácsoló, kopottszárnyú kis pillangó.
Jani bácsi kötelességének tartotta, hogy meghálálja anyám vendégszeretetét, hát dicsérő szónoklatba kezdett az apámról, bátyáimhoz intézve a rengetegszer elmondott szavakat:
- Milyen derék ember is volt szegény megboldogult! Hogy tudott az dolgozni! Nem hiába: szerették is a gazdái. Tudom, egyszer együtt arattunk, Béreséknél a Tavi-dülőben. Próbáltuk, hogy melyikünk bírja jobban. Három renden keresztül hajtottuk egymást. Egyikünk se tudta elhagyni a másikat. A többiek messze elmaradtak.
Bátyáim szótlanul hallgatták. Nem voltak beszédesek, meg kívülről tudták már az egész legendát.
Anyám közben kiürítette a zsákjukat. A darab száraz kenyerek mellett néhány cső tejes kukoricát is talált, amit a tanyák közül hoztak magukkal. Mingyárt nyársat faragtam, ráhúztam és sütögettem a parázsnál. Jóleső örömmel hallgattam, hogy hatalmas durrogással repedeztek az érettebb szemek és a közeli élvezetre gondolva, összefutott számban a nyál.
- Hallottátok?
Ezt is elmondta minden alkalommal, ugyanilyen titokzatossággal. Az enyéim nem is ütköztek meg ezen. Általában a körülöttem élő emberek mindig ismételgettek, mikép egész életük se volt más, mint egyforma napjaik szakadatlan ismétlése.
Hogy bátyáim nem feleltek, Jani bácsi még megkérdezte:
- Hogy fizet holdja?
Ezt már a gabonára értette, hogy mennyi terem.
Azután nemsokára elköszönt és elment. A csöndes estében még az utcáról is visszahallottuk a suta faláb biccenő koppanásait, mintha így taktusozott volna: ve-réb... ve-réb...
Bátyáim megmosakodtak, tisztát vettek és lefeküdtek, nyugosztani egész héten eltörődött testüket. Rövid az éjszaka és holnap délután újra előáll a kocsi, hogy vigye őket az új hét nehéz robotja elé.
Anyámmal, a mozgalmas nap izgalmaitól újraéhezve, elmajszolgattuk még a sült kukoricát és egy-egy darab tésztát. Mig evett, messzire nézett és két falat között kicsúszott belőle egy megelégedett sóhajtás:
- Az idén talán megkeresik a kenyérnek valót. Elég szépen fizet a búza, úgy mondja Mihály...
Eszegettünk és hallgattunk. Csend volt, már a lombok is aludtak és közöttük a fészekre lelt madarak, csak valahol a szomszédos fán kurrogott esőt jövendölőn egy leveli béka. A nyári este öléről ezernyi illat tódult felénk és szédítő magasságban ünnepiesen ceremóniáztak a csillagok. A megpihenés órái voltak ezek. A szélesre tárt konyhaajtón kiszűrődött a bátyáim jóízű, egyenletes szuszogása.
- Fáradtak lehetnek szegények
Egyszerre csak kifordult a szájából a falat és utána a csendes sírás.
- Szegény apátok, hogy ezt nem érhette meg...
Keservesen sírdogált. Pedig határozottan tudtam, hogy boldog, megelégedett napjai kevesének egyike ez a mostani, mert talán lesz elegendő kenyér. Akkor, az anyám sírásából éreztem meg először, hogy nekünk még az örömünk se lehet tiszta, háborítatlan, mert sötét karjaival fölöttünk hadonászik valami kegyetlen ellenség...
*
Nyáron, mikor szünetelt az iskola, az volt a dolgom, hogy legeltettem kisszámú jószágainkat. Anyámnak szenvedélye volt a jószágnevelés. Tágas udvarunkon mindig szaladgált néhány káráló tyúk, gágogó liba és legalább egy malac, ha akkora is, mint az öklöm. Sokszor nem tudott nekik enni adni, mert elfogyott minden eleség és pénzünk se volt. Ilyenkor sírva hallgatta éhes könyörgésüket és megfogadta, hogy soha nem tart belőlük egy darabot se. Persze, a fogadalom csak keserű szó maradt.
Tavasszal, nyáron még csak könnyű volt őket ellátni. A faluszéli árokparton dúsan nőtt a fű. Téptünk belőle néhány kosárral és jóllakott az egész állatállomány. Júliusban érni kezdett az eper és sárga tarlók nyúltak már a horizontba. Kihajtottam a libákat, a malacot és eltelve térhettek nyugovóra.
Régi vágya volt anyámnak, hogy egy hasas kocája legyen.
- Elhajtja az ember a kanhoz s négy hónap mulva már meg is szaporodik
Nem nyugodott, mig egyik malacot addig nevelte, hogy alkalmas lett az anyai hivatás betöltésére. Örömünnep volt az a nap, amikor elhajtottuk a kanhoz. Utána néhány napig aggodalmasan figyelte.
- Nem búg az
Igy, ilyen jövőt színező tervek között éldegélt.
Egy júliusi reggelen kihajtottam a disznót legeltetni. Szokása szerint végigszaladta az összes árokmenti eperfák alját, hogy fölhabzsolja a széltől levert, vagy éretten lehullott gyümölcsöt. Ezért nagyon haragudtam rá, mert rövid, gama lábaimmal soha nem értem utól. Mire odaérkeztem a fához, ahol lakmározott, már futott is tovább a következőhöz, én pedig kifulladva, kacskaringós káromkodással utána. Végre nagynehezen megelőztem és fölkapaszkodtam egy fára, hogy rázzak neki epret. Mezítelen lábszáramon végighasítottak az elszáradt gallyak, rongyos ingemet még cafatosabbá tépték a kiálló, hegyes csonkok és bőrömből is szakítottak hozzá egy darabot, de én kikönnyesedett szemmel, elkeseredetten ráztam az ágakat és hívogató szavakat kiabáltam a disznó felé:
- Ca, ca, koca! Ide te!
Az pár percre megállt a fa alatt, futtából fölkapott néhány szem epret és már szaladt is át a kocsiúton a másik árokpartra. A mohó éhség szédületében észre se vette, hogy éppen akkor robog el az úton veszett csörömpöléssel egy megvasalt parasztszekér. A kerekek csattogásától nem is hallottam a disznó sikítását, csak azt láttam, hogy fetrengve maradt a porban. A kocsis is észrevette a szerencsétlenséget, de nem állt meg, hanem még jobban megcsapkodta a lovakat.
Úgy szíven markolt a rémület, hogy majdnem leestem a fáról. Magam se tudom, hogy értem földet. Odaszaladtam a disznóhoz. Keserves sivalkodással csúszkált ide-oda az út porában, de nem tudott talpraállni. Hátul folyt belőle a víz, hogy egész sártócsa keletkezett a faránál.
- Mi lesz most?
Úgy éreztem, ronggyá szakad a horizont és összekúszálódik körülöttem minden. Talán itt a végső ítélet ideje, mert ez után már nem következhetik semmi borzalom. Kiszakadt belőlem a sírás, de a szakadó könnyek árja most nem könnyített rajtam.
- Kocám, kis kocám
Céltalan kétségbeeséssel segítséget keresve néztem szét. A közelben egy lélek se látszott. Fönt kéken ragyogott az ég, körülöttem gabonaérlelő bujasággal izzott a nyár. Az áldott termékenységű természet végtelen nyugodtsága még csak aláhúzta a bennem kavargó iszonyú tragédiát. Hát lehet itt még élni, mikor mindennek vége?...
A disznót addig noszogattam, mig kétségbeesett sivalkodások között levánszorgott, farán csúszva az útról. Néhány percig álldogáltam még mellette, hogy talán csak szörnyű álom az egész és jóleső felébredés lesz a vége. Azután lélekszakadva, ki-kizökkenő sírással szaladni kezdtem a házunk felé. Más imádságot nem tudtam, csak a Miatyánkot. Annak a mondatai szakadoztak most föl a lelkem mélyéről és csukló sírással keveredve, tolultak a számra:
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben...
Már csak az iskolában jóságosnak emlegetett Istenben bíztam, hogy csodát tesz és mire kimegyünk, vidám röfögéssel szalad elénk a disznó.
Anyám éppen a pitvart söpörgette, mikor tántorogva beestem az ajtón. Könnymaszatos, rémült arcomon azonnal látta, hogy valami nagy baj van.
- Mi történt? Mi van veled?
- A disznó... a kocsi...
Csak nyögdécselni tudtam a szavakat és a lábam annyira remegett, hogy majdnem összerogytam. Neki kellett támaszkodnom a falnak.
Anyám eldobta a söprűt és rohant ki az útra. Én utána. Mikor odaértünk, a disznó még mindig ott fetrengett az árokparton. Ült a farán és első lábaira támaszkodva forgott maga körül, akár a kerge birka. Hosszú fejét égre emelte és szinte emberi fájdalommal sírt, könyörgött. Még egy idegennek a szívét is megindították volna ezek a fájdalmas hangok. És mi, akik valósággal családtagnak tekintettük?...
Anyám egy ideig némán állt mellette és nézte megtágult szemekkel. Azután lehajolt hozzá és megsímogatta csúnya, nagy fejét:
- Fáj, kis kocám? Nagyon fáj?
Olyan gügyögő gyengédséggel kérdezte ezt, mint tőlem, mikor az első tapogatózó kérdések után végigvágódtam a földön és megütöttem magam. A disznó is megérezte a szavakból feléje sugárzó nagy szeretetet, mert néhány pillanatra abbahagyta a visítást és röfögve dugta tenyerébe a fejét. Mintha azt mondta volna:
- Csak símogass... ez nagyon jó... már nem fáj annyira...
Hozzám egy szót se szólt anyám, pedig remegve vártam a szitkozódó szemrehányásokat. Csak a disznóval törődött, mintha én nem is lettem volna a világon. Egyszerre csak megfordult és szaladni kezdett hazafelé. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Menni akartam én is. Ez volt hozzám az első szava:
- Maradj!
Olyan végtelen gyűlölettel dobta ezt oda, hogy újra megindultak a könnyeim. És az volt a legszörnyűbb, hogy nem is kérdezett tőlem semmit. Legalább szidna a vigyázatlanságomért. Azt se bántam volna, ha megver, az ostort is odanyujtottam volna neki, csak oldódna föl már ez a rettentő feszültség. Mi lesz itt?
Hirtelen arra gondoltam, hogy világgá megyek. A nyár világos színeivel lebegő horizont úgy hivogatott és elcsittulást ígért nagy szomorúságomnak. Mégse mertem menni, csak álltam a disznó mellett és vártam a végzetet.
Anyám nemsokára jött visszafelé. Targoncát tolt és mellette bicegett Veréb Jani bácsi.
A disznót föltették a targoncára és tolták hazafelé. Fölváltva, mert nehéz volt és nem maradt nyugton. Otthon bevitték az ólba. Anyám mindjárt vizet adott neki. Mohón és sokat ivott. Belső égés emészthette szegényt.
- Eltörött ennek a gerince
- Hiszen hasas. Néhány hét mulva malaca lesz,
- Ennek ugyan aligha lesz malaca...
- Malaca lesz! Néhány hét mulva malaca lesz
Én ott ácsorogtam az ól előtt. Nem tudtam elmozdulni, mintha fogott volna valami titokzatos erő. Anyám bent foglalatoskodott a disznóval. A fájdalmas nyögéseken keresztül csak rövid félmondatok szűrődtek a füleimhez:
- Itt fáj, kis jószágom?... Úgy-e, meggyógyulsz?... Lesz kismalacod... Legalább hat kismalacod... Szoptatod őket...
Egyszerre csak víjjogó kiáltás szakad ki az ól ajtaján:
- Elvetél... jaj, elvetél...
Hogy meglátott engem, egy pillanatra meghökkent, mint idegen testbe ütköző ló, majd fölkapta az ólkerítéshez támasztott lapátot és azzal rohant felém:
- Tönkretettél, te átkozott!... Agyonütlek, te nyomorult!... Oda az én szép disznóm. Semmit nem lehet rádbízni?... Csak kárt tudsz csinálni? Agyonverlek!...
Ezt olyan vészes komolysággal mondta, hogy semmi kétségem nem lehetett: valóban megteszi, ha elér. Futni kezdtem a Jani bácsiék udvarát elválasztó kerítés felé. A rémület megsokszorozta az erőmet és néhány pillanat alatt átvetettem magam a rozoga deszkapalánkon. A következő pillanatban már nagyot dörrent a fához csapódó lapát...
Hogy túl voltam a veszélyen, a rémület görcsös sírásban oldódott föl. Jani bácsi éppen kint ült az udvaron, süttette magát a nappal. Odaszaladtam hozzá és remegve fúrtam fejem az ölébe.
- Mi az? Mi a baj?
- Anyám... agyon akart ütni...
- Ugyan, hová gondolsz? Nem tesz ő olyat...
- A lapátot... utánam is vágta...
Jani bácsi kicsit hallgatott, azután csendesen ezt mondta:
- Nagyon odáig van szegény... Csak ez az egy disznója volt... Tik meg hárman vagytok...
Estig náluk maradtam, Akkor kézenfogott és átvezetett hozzánk. Anyám éppen a tyúkok körül foglalatoskodott.
- Hazahoztam a fiát
Anyám rámnézett, de nem szólt semmit. És egész este nem szólt hozzám, csak lefekvés előtt adott egy darab kenyeret, de azt is szó nélkül. Mikor lefeküdtem, sokáig nem mertem elaludni. Attól féltem, hogy éjjel odalopódzik az ágyamhoz és álmomban megfojt.
Néhány nap alatt azért megbékült velem, de ettől az időtől kezdve valami kis idegenség szakadt közénk. A disznót soha nem emlegette többé és én se próbáltam előtte magyarázkodni. Mintha mindketten elfelejtettük volna. És mégis: ez a nap örökre közénk furakodott.
Úgyhiszem, ekkor lettem lélekben felnőtt...
*
Azután jöttek a téli hónapok.
Az elhagyatottságnak és elesettségnek valami végtelen szomorúsága fog el még most is a hófölleges, nyomott téli napokon. Éveken keresztül ivódott belém a tél sok kínja-baja, mint meztelen bőrbe a tetováló festék: lemosni többé nem lehet.
Nagy szegénységünk különösen télen ütközött elő. Nyomorogtunk, fagyoskodtunk, akár az útszéli koldusok. Emlékszem: az iskolába mindig lyukas csizmában mentem. Új lábbelim soha nem volt. Azt szaggattam cafatokká, ami még a bátyáimtól maradt, mert kinőtték. Ha jöttek a dércsípős, téleleji napok, mikor meztéláb már nem lehetett menni, anyám fölment a padlásra és lehozott egy pár lyukastalpú, penészes csizmát.
- Ez legalább nem lesz kicsi
Csakugyan nem volt kicsi, akár az ágyról beleugorhattam volna. De bármennyi rongyot csavargattam a lábamra, mindig fázott. A lyukas talpon benyomult a hó, elolvadt és átnedvesítette a legvastagabb kapcát is. Úgy próbáltam segíteni a dolgon, hogy kívülről is becsavargattam ronggyal, de így meg éktelenül otrombán festett. A testi kínokon kívül még külön lelki fájdalmaim is voltak, mert a többi gyerekek mindig csúfolódtak velem:
- Oláj... bocskorban jár az oláj...
- Hol hagytad a medvét?
- Táncoltass már medvét, bocskoros oláj...
Otthon sírva panaszkodtam az anyámnak, de mit segíthetett volna szegény? Egyetlen hathatós segítség lett volna, ha rendes csizmát vesz a számomra, dehát ez csak mesebeli álom maradt mindig. Még Feri bátyámnak se tudtak venni. Emiatt sűrű veszekedések is voltak.
Volt még egy kis búzánk. Bátyám mindenáron el akart belőle adni egy mázsát, hogy legyen csizmára való.
- Szégyellek már az emberek közé menni ilyen toprongyosan. Egész nyáron dolgozok, mint egy állat és még rendes csizmára se telik.
- Ki tehet róla?
- Dögöljünk meg mindnyájan éhen
Anyám csak sírt az ilyen összezördülések után és én vele sírtam. Azokban az időkben mi sokat sírtunk és keveset nevettünk. A jókedv nálunk ünnepszámba ment. Az enyéim sokat harcoltak az életért, a kenyérért, de még többet egymás ellen. Én csak kívülről néztem sűrű háborúskodásukat, de talán legtöbbet szenvedtem tőle, mert mindegyikük keserűségéből jutott rám is elegendő.
Emlékszem, egy süket téli estén történt, hogy én is belekeveredtem először a harcba.
Korán lefeküdtem, mert hideg volt a szoba. A fehérremeszelt búboskemence hidegen hallgatott a sarokban. Anyám nem volt odahaza. Elment bandázni valamelyik szomszédhoz. Ez persze csak ürügy volt, mert anyám nem volt soha társaságkedvelő. A beszélgetést is inkább csak hallgatni szerette, mert a szavak zsongása elálmosította és akkor olyan jól lehetett ábrándozni soha nem élt szépségekről. Most is csak azért ment el, hogy ott talán meleg szobára talál.
Nálunk csak Feri bátyám volt otthon és Füleki bácsi jött át, a harmadik szomszédból. Kabátjukba húzódva üldögéltek a hideg kemence mellett. Talán, hogy álltassák magukat. Cigarettáztak és közben nagyokat köptek a földre és a lábukkal mindig elmázolták. Csöndesen beszélgettek,
A szobában sötét volt. Kint az úton néha csengős szán száguldott el a tanyák felé. A bentiek csöndesen elhullajtott szavai mint jótékony takaró borultak a szememre. Ha pillanatokra elhallgattak, hiányzott az elringató duruzsolás.
Egyszerre csak fölfigyeltem. A szavak, mintha tűk lettek volna, úgy szúródtak belém és merev figyelésbe mozdították az egész testemet. Füleki bácsi beszélt:
- Benkőéknél is tele van a góré. Kutyák nincsenek. Az ember szépen kifeszít néhány szál lécet és már töltheti is a zsákot... Észre se veszik...
- Jó ára van a kukoricának
- Az is. Meg nálunk ott a két malac. Venni nem tudok nekik.
- Nekünk nincs malacunk. De csizma kellene...
- Én mondom, ne gondolkozz sokat a dolgon! A szegény ember úgy él, ahogy tud. Meg onnan vesszük, ahol meg se kottyan az a kicsi.
Az álmosság egyszerre kiröppent a szememből. Úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, meghallják. Mozdulni se mertem, nehogy észrevegyék, hogy ébren vagyok és kihallgattam a beszélgetésüket. Vagy talán nem is törődtek velem? Gondolták, hogy úgyse értem, miről van szó?
Füleki bácsi nemsokára elköszönt és elment. Kint, az ajtó előtt még sokáig elbeszélgettek. Hogy mit, azt nem értettem. A szavak csak monoton dünnyögésként ütődtek át a falakon. Én mégis szinte a bőrömmel éreztem minden mondat értelmét. Az én bátyám, az én Feri bátyám lopni akar! El akarja venni a másét. A rémület szinte megmerevítette a tagjaimat. Hát lehetséges ez? Mingyárt arra gondoltam: biztosan megfogják őket és micsoda szégyen lesz az nekünk. És lopni... Hiszen az borzasztó dolog. Nagy bűn!
Szerettem volna kiugrani az ágyból, kirohanni hozzájuk és könyörögni, hogy ne is beszéljenek ilyenekről. Még rágondolni is borzasztó! Az én bátyám lopni akar...
Úgy éreztem, forog velem az ágy és minden megsemmisül körülöttem. Istenem, mi van itt? Nagy nyomorúságunkat még ilyen szerencsétlenséggel is tetézni akarod? Honnan lehetne pénzt szerezni a bátyámnak, hogy tudjon csizmát venni? Én eljárnék mezitláb is, nem bánnám, ha csúfolódnának a gyerekek, csak a bátyám ne menjen lopni...
- Ennek nem szabad megtörténni
Agyamban tépetten zargatták egymást a gondolatok. Mit csináljak? Mit lehet itt csinálni? Szólok anyámnak. Nem, ez nem jó. Ezen még csak jobban összevesznének és nekem olyan rossz, mikor szavakkal tépik egymást. És hátha... Ezt a lehetőséget magamnak is alig akartam fölvetni. Hátha az anyám is beleegyezik? Hiszen ő is szeretne kimenekülni ebből a feneketlen nyomorúságból... Mi lesz akkor?
- Nem, ő nem egyezne bele
Azután arra gondoltam, hogy holnap beszélek Füleki bácsival. Megmondom neki, hogy nagy bűn az, amit csinálni akarnak. Hogy én őt mindig jó embernek ismertem és a jó emberek ilyet nem tesznek. Mit mondhat erre Füleki bácsi? Talán azt, hogy ne törődjek a nagyok dolgával. Biztosan szól majd a bátyámnak és az megver. Még soha nem ütött meg, de azért biztosan megver.
Legjobb lesz, ha nem Füleki bácsinak szólok, hanem neki. Elmondom neki mindezt. Még most, ha visszajön.
Kint becsapódott az ajtó és befelé tartó lépések neszezése hallatszott. Nemsokára belépett a bátyám. Gyufa lángja villant és imbolygó, behemót árnyéka ott sötétlett a szemközti falon. Meg akarta gyujtani a lámpát, de a kanóc nem lobbant lángra, csak izzott kesernyés, kellemetlen bűzzel. Sokáig próbálgatta, a gyufa egészen a körméig égett. Felszisszent és dühös káromkodással földhöz csapta.
- Petró sincs...
Csak úgy a sötétben vetkőzni kezdett és közben folyton mormogott valamit magában. Szorongva hallgattam minden moccanását. Mikor lefeküdt és nagy sóhajtással magára húzta a takarót, megmozdultam az ágyban és megszólaltam:
- Feri bátyám!
A bátyáimat mindig így szólítottam és magáztam őket. Igy nevelt az anyám, mert, mint mondta, ők sokkal idősebbek, kijár nekik a tisztelet.
- Mit akarsz?
- Ébren. Csak azt akarom mondani, hogy hallottam, amit a Füleki bácsival beszéltek.
- Ha hallottad, akkor aludj
Kicsit megrettentem a mogorva hangtól és elhallgattam. De nemsokára újra kezdtem:
- Hallottam, hogy kukoricát akarnak hozni Benkőék góréjából...
- Mondtam már, fogd be a szád és aludj! Ne törődj te a nagyok dolgával!
Már-már úgy volt, hogy hagyom az egészet, de egyszerre újra belémnyilallott a fájdalom: az én bátyám lopni fog... Nem bánom, ha megver is, de megmondom, ami a szívemen fekszik.
- A lopás csúnya dolog
- Nem vagyok kíváncsi a taknyosok véleményére.
- Pedig én megmondom anyámnak...
- Azt adja csak az a nagyon jó Úristen! Kitekerem a nyakad, az biztos.
- A csendőröknek is elárulom.
- Hallgass, mig szépen mondom! Mikor ilyen kis taknyos voltam, mint te, eszembe se jutott, hogy beleüssem az orrom a nagyobbak dolgába.
- Megmondom az anyámnak, a csendőröknek. Mindenkinek megmondom, hogy mit akarnak
Éjjel nyugtalanul aludtam és sokszor fölriadtam. Azt álmodtam, hogy a bátyámat csendőrök kísérik.
Másnap egy szót se beszéltünk a bátyámmal az estéli dolgokról, csak kerülgettük egymás pillantását. Feldúlt lélekkel mentem az iskolába, mintha szörnyű titkokat hordoznék magamban. Rettegtem, hogy valaki megérzi a gondolataimat és kikiabálja a világnak. Egész nap az esti beszélgetés rettenetében éltem. Hiába próbáltam mással foglalkozni, gondolataim, akár az elhajított bumeráng, egyre csak ehhez a szörnyű tényhez hajlottak vissza: bátyám lopni akar. Görcsösen meredt föl bennem a kérdés: miért? Újra és újra megkérdeztem ezt magamtól, de megnyugtató feleletet sehogy nem találtam. A tanítóm nyelvtanból magyarázott valamit, de nem értettem a szavait, csak azt láttam, hogy a szája mozog, beszél. Szerettem volna odarohanni hozzá és sírva elpanaszolni nagy bánatomat. Talán ő tudna segíteni. De hátha szólna a csendőröknek? Ezt pedig nem szabad.
Bátyámat is csak elkeseredésemben fenyegettem meg ezzel az este.
- Mi lenne, ha délután elmennék Benkőékhez és könyörögnék nekik, hogy adjanak néhány zsák kukoricát? Akkor lenne a bátyámnak csizmája és nem menne lopni. De biztosan nem adnának. Veréb Jani bácsi csak kölcsönbe kért tőlük, hogy ősszel majd visszaadja,
- Zsugori vén paraszt az,
Miért kell nekünk ilyen nagy nyomorúságban élnünk? Miért nem lehet nekünk is annyi kukoricánk, mint Benkőéknek? Vagy annyi nem is kellene, csak, hogy a bátyám csizmát tudna magának venni. Meg nekem is, hogy ne fázzon a lábam és ne kelljen szégyenkeznem a többiek előtt. Miért kín nekünk újra és újra a tél?
Nem tudom, volt-e még gyerek az iskolában, aki ilyen kérdéseken törte a fejét, de engem nagyon elkeserített életünk céltalansága.
Délben nem mentem haza az iskolából, mert messze laktunk. Iskolai tarisznyámban, a könyvek és füzetek mellett hoztam magammal egy darab kenyeret és azt majszolgattam el ebédre. Otthon se kapnék mást és azért igazán kár lett volna hazacsúszkáni a fagyos hóban, hogy otthon fogyasszam el. Pedig most nehéz volt a falak között maradnom. Szerettem volna otthon lenni és hű kutyaként a bátyám nyomában maradni, hogy a kezénél fogva visszacibáljam vagy könyörgésemmel visszatartsam, ha el akar menni.
- Hiszen úgyis csak este mennének,
Estefelé, mikor vége volt a tanításnak és hazamentem, csak az anyám volt otthon.
- Hol van Feri bátyám?
- Csavarog valahol, hol lenne? Jobb is, ha nem ül itthon, mert mindig csak morog. Neki semmi se jó. Engem is bánt, hogy így van, de mit csináljak?... Nem téphetem magam ketté.
Anyám ezeket a szavakat tulajdonképpen nem is nekem mondta, hiszen tudta, hogy úgysem érteném meg, de jól esett neki, hogy végre kimondhatja hangosan a benne érző keserűséget.
- Zsákot nem vitt?
- Zsákot?
Megzavarodtam, makogtam valamit, hogy talán a malomba ment...
- Ha csak a nyomorúságot nem vitte volna megőröltetni...
Bátyám korán hazajött és nem is ment el azután, hanem lefeküdt. Örömömben majdnem kibujtam a bőrömből. Anyám rám is szólt, hogy ne lődörögjek annyit, hanem feküdjek le. Mikor bementem a szobába, Feri bátyám már aludt. Legalább is úgy mutatta, hogy alszik. Nem szóltam hozzá, de szerettem volna odalépni az ágyához és megcsókolni a kezét. Úgy éreztem, valamivel engem is megajándékozott ezen a napon. Sokszor haragudtam rá, mikor veszekedett az anyámmal és csúnyán káromkodott,
Egy estefelé, mikor jöttünk az iskolából, csendőrök kísérték befelé Füleki bácsit. A két keze össze volt kötözve és mélyen lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy szeretne észrevehetetlen maradni a két szuronyos ember között. Utánuk a felesége ment, két kisebb gyerekét kézenfogva és kétségbeesetten jajveszékelt:
- Nem csinált az uram semmi rosszat. Úgye apjuk, ártatlan vagy? Mondd meg a csendőr uraknak, hogy nem csináltál semmit. Jaj, ne vigyék el az én kenyérkeresőmet! Mit csinálok a gyerekekkel?
A gyerekeket is megrémítette az anyjuk jajveszékelése és versenyt ordítottak vele. Az egész házsor kitódult az ajtók elé és nézték a szomorú, siránkozó menetet. Most nem törődtek a hideggel és sokan örültek is a látványosságnak.
Mikor megláttam őket, belényilallott szívembe a rémület. Hát mégis... Feri bátyámat talán már be is vitték. Akkor este csak azért jött haza olyan korán, hogy azt higgyem, meggondolta a dolgot. De azután mégis elmentek...
Nekiiramodtam a síkos úton s ahogy csak bírtam, futottam hazafelé.
Mikor berobogtam, együtt volt a konyhában az egész család és ott volt Veréb Jani bácsi is. Nagyban tárgyaltak valamit. Talán éppen a Füleki bácsi esetét.
- Füleki bácsit viszik a csendőrök!
... ott felejtette a fejszét, amivel a léceket feszítette ki. Arról jöttek rá. Meg a lábnyomokról,
- Pedig milyen rendes ember volt,
- Az az még most is,
- Én azért csak nem mennék el lopni,
Feri bátyám nem szólt semmit, csak a cigarettáját szívta. Mikor egy pillanatra összeakadt a tekintetük, picit mintha el is mosolyodott volna.
- Hát, mondta még a Mihály bátyám,
- Hogy mindenkinek egyformán legyen,
Mihály bátyámat jobban szerettem, mint Ferit. Csöndes, jó fiú volt és soha nem házsártoskodott. Nem veszekedett anyámmal, ha valamelyik nap nem került főtt étel az asztalra. Ilyen pedig, különösen így télen, sűrűn előfordult. Belátta, hogy nincs és ha nincs, nem lehet.
Most is, mikor már-már kezdett odahaza tűrhetetlen lenni a nyomorúság, azt mondta, hogy ő ezt nem nézheti tovább, elszegődik béresnek. Igaz, hogy egész évben más kapcája lesz azért a pár mázsa gabonáért, de amit keres, azt tisztán megkeresi és hazaadja az egészet.
Mikor elállt, mindjárt kért is előlegként egy mázsa búzát a gazdájától, hogy legyen otthon mit ennünk. Ilyen jó gyerek volt ő. Anyám meg is siratta, mikor érte jött a kocsi, hogy kivigye a tanyára, de belátta, hogy másként nem lehet. Csak Feri iránti keserűsége nőtt ezzel is. Ha azután összezördültek, mindig ez volt a legfőbb érve:
- Neked persze eszedbe se jutott, hogy elszegődj. Pedig te vagy az idősebb. Elvárod, hogy más keressen számodra kenyeret, te meg puhítod idehaza a fenekedet.
Ez azért már túlzás volt, mert Feri bátyám is egyre járt munka után, de ezeken a keserves téli napokon nem akadt semmi. Anyám is tudta ezt és csak a keserűség mondatta vele ezeket az elítélő szavakat.
Életünk azért könnyebb lett valamivel. Eggyel kevesebb volt otthon az evő száj és ez sokat jelentett a szűkösségben. Anyám olykor azzal vigasztalta magát, hogy vannak még, akik nálunk is szűkösebben élnek. Ezt ugyan nehéz volt elképzelni, de ő bizonyára nem hazudott.
*
Veréb Jani bácsin az utóbbi időben újra erőt vett a búskomorság. A felesége panaszkodott anyámnak, hogy kezd olyan lenni, mint mikor hazajött a háborúból.
- Egész nap csak ül a kuckóban, lecsatolja a falábát és azt nézegeti. Tegnap is azt kérdezte tőlem: «Te, Róza, tetszik neked az én falábam?» Félek, hogy megint valami baj lesz vele.
Egyik nap én is találkoztam vele az utcán. Odahívott magához és azt kérdezte tőlem:
- Tetszik neked az én falábam?
Ijedtemben azt feleltem neki, hogy tetszik. Erre elkezdett nagyon nevetni, megfogta a két vállamat és egészen belehajolt az arcomba, hogy a lehelletét is éreztem. A két szemében valami furcsa láng lobogott. Rémülten próbáltam magam kiszabadítani a kezéből, de olyan erősen fogott, hogy mozdulni se bírtam.
- Csakugyan tetszik neked?
- Tetszik,
- Ha annyira tetszik, legyél te is mindig becsületes, szófogadó ember. És ha szófogadó leszel, akkor te is kaphatsz ilyen szép, finom lábat. Mert nem közönséges fából van ám ez. Neked megsúghatom, de el ne mondd senkinek
Nagynehezen kiráncigáltam magam a szorításából és elszaladtam. Még akkor is nevetett és utánam kiabált:
- Fogadj mindig szót, hogy te is kapj ilyen finom lábat...
Mikor otthon elmeséltem ezt az anyámnak, ezt mondta:
- Úgyhiszem, hamarosan visszakerül az megint a bolondok házába. Akkor pedig aligha jön ki többet...
Most az egyszer azonban nem lett anyámnak igaza.
Egy reggel fésületlenül, csak úgy alsószoknyában szaladt át hozzánk a felesége és jajveszékelve, kezeit tördelve mondta:
- Fölakasztotta magát az uram... jöjjenek át, szomszédasszony... jaj, hová szaladjak?...
Anyám és Feri bátyám mingyárt átszaladtak.
Mikor visszajött az anyám, csendesen csak ennyit mondott:
- Jobb is így szegénynek...
A temetésen ott volt az egész házsor. A pap szép beszédet mondott, hogy mindenki sírt. Dícsérte, hogy milyen becsületes, jó ember volt és milyen nagy lélekkel viselte azt a keresztet, amivel megterhelte az Úr. A beszéd közben én mindig arra a napra gondoltam, amikor elfogott az utcán. Mikor a pap arról beszélt, hogy milyen kötelességtudó, jó hazafi volt, az ő szavai csengtek a fülembe:
- Legyél mindig szófogadó és te is kaphatsz ilyet...
A rémületes emlékezés hatása alatt én is sírni kezdtem és együtt hullattam könnyeimet anyámmal, aki egyre azt hajtogatta a pap beszéde alatt:
- De szépen mondja... Istenem, de nagyon szépen mondja...
*
Azután ez a szomorú emlék is eltemetődött bennünk és eljött a tavasz. Szívet vidámító, friss zöldeléssel, tüdőt tágító, langyos fuvallatokkal. Az életünk is vídámabb lett. A nyomorúságunk ugyan nem lett a tavasszal kisebb, de kiszabadultunk a hideg szoba nyomasztó zártságából. Bátyám fölásta a kertet és anyám elkezdett veteményezni. Ahogy nagy komolyan megvitatták, hogy melyik parcellába mit fognak vetni, önkéntelenül is közelebb kerültek egymáshoz és elfelejtették a téli keserűségeket.
Kicsit hűvös volt még a föld, de én már meztéláb jártam. A nagy csizmákat fölvitte anyám a padlásra penészedni, hogy a következő őszön újra lehozza, mondván:
- Kicsit nagy, de legalább több kapca fér belé...
Tavaszra Füleki bácsi is kiszabadult és hazajött. Sírva panaszolta el anyámnak, hogy nagyon megverték és úgy bántak vele, akár a kutyával. Általában az anyámnak nagyon szerettek panaszkodni az emberek. Talán mert olyan becsületes képe volt. Ő, szegény, csak magábafojtotta a bánatát, sőt még a másokéval is súlyosította a magáét.
Úgy beszéltük meg odahaza, hogy a húsvéti szünetben meglátogatom a bátyámat a tanyán és legalább két-három napig kintmaradok nála. Előre örültem ennek a látogatásnak, talán jobban, mint az urak, akik valahol a tengerparton szándékoztak eltölteni a húsvéti ünnepeket.
Nagypénteken reggel indultam. Anyám már korán fölkelt és mákostésztát főzött. A mi falunkban ez volt a vallásunk szerinti nagypénteki eledel. Ha valamelyik háznál nem tellett rá, összekéregették a hozzávalót, de annak lenni kellett.
Mikor megfőtt a tészta, anyám tett belőle egy papírzacskóba, hogy majd kiviszem a bátyámnak. Valószínű, hogy Mihály gazdájánál jobbat főznek: több mákkal és több cukorral, mégis küldött neki a saját főztéből, hogy ezzel is kimutassa a szeretetét.
Magam is jóllaktam tésztával és megindultam a tanyák felé. Természetesen, csak úgy, gyalogosan. Anyám megmagyarázta, hogy merre találom a tanyát és már rá is bízott az utak futására.
Gyönyörű tavaszi délelőtt volt. Bársonyos zölddel voltak elvenek a búzatáblák, szinte kedvem lett volna őket megsímogatni. Amott kukorica alá szántottak. Zsírosan borultak a fekete barázdák és a nedves földből sűrű gőz szállt fölfelé az erős tavaszi napsütésben, mint áldozati oltár füstje. Az újraébredő élet szinte harsonázott a szertefutó földeken és semmi sem mutatta, hogy ez tulajdonképpen a halál ünnepe. A falu felől templomi harangok zúgása jött utánam, de ezekben a szélesen zengő hangokban is több volt az örömös újjongás, mint a gyász szomorú áhitata.
Most minden örömről zengedezett nekem. Úgy éreztem, lépésről-lépésre könnyebb lesz a testem. Mintha a vídáman sütő nap engem is felszippantott volna cseppenként és a tavasz himnuszát énekelve, beleolvadtam volna a messzi kékségbe.
Az út mellett sürgönypóznák álltak és zúgtak. Odaszaladtam mindhez és rátapasztottam fülem a mohos fára, hogy kihallgassam a titkos üzeneteket. Azután belekiabáltam én is, mert azt hittem, hogy elviszi a hangomat:
- Tavasz van... Megyek a tanyára, a bátyámhoz...
Ebben a két mondatban benne volt minden örömöm és minden vágyakozásom.
Elhatároztam, hogy ha nagy leszek, én is elállok béresnek, akár a bátyám. Hiszen olyan szép lehet az élet itt, a tanyák között.
Délfelé érkeztem ki a tanyára. Bátyám gazdája elég szivélyesen fogadott. Mihály nem volt a tanyában, kint szántogatott a birtok tulsó végében. Mingyárt kimentem hozzá. Mikor meglátott, örömmel kiáltott felém és a kalapját lengette.
- Hát te hogyan kerülsz ide, öcskös?
- Kijöttem.
- Gyalog?
- Gyalog.
- Nem fáradtál el?
- Nem. Egy csöppet sem.
Csakugyan, nem éreztem a lábamban még egy kis zsibbadást se. Szaporán lépkedtem az eke mellett és hallgattam a földet hasító vas halk surrogását. A tarack gyökere pattanva szakadozott.
- Mi ujság otthon?
- A héten dolgozott.
- Hol?
- Falat tömtek a Gyökeres-pusztán. Ezt meg Mihály bátyámnak küldte anyám
- Birod tartani az ekét, míg megeszem?
- Birom
- Veréb Jani bácsi meg meghalt
- Mi baja volt?
- Fölakasztotta magát.
- Szegény Jani bácsi
Azután nem is igen beszélgettünk. Nem volt miről. Szántogattunk és nagyokat hallgattunk, csak néha figyelmeztetett, hogy az ekét jobban kifelé vagy befelé tartsam.
Délben csakugyan mákostésztát kaptunk. Jobb volt, mint amit anyám főzött és cukor helyett méz volt rajta, jó vastagon.
- Van méhünk. Hat család
Kint ebédeltünk az istállóban. A gazdáék bent a konyhában.
- Elég jó helyem van itt
Örültem, hogy úgy beszélt velem, mint a felnőttekkel.
- Majd itt alszol velem az istállóban. Holnapután bemennek a gazdáék a faluba. Szólok nekik, hogy téged is vigyenek magukkal. Megférsz a kocsin. Legalább nem kell kutyagolnod.
Ebéd után újra befogtuk a lovakat és kimentünk szántani.
Mikor napszállta felé az ekét eldöntve behúzattuk az udvarra, a vidáman hancurozó kutya a lovak elé ugrott és megugatta őket. A lovak megbokrosodtak. Ágaskodni kezdtek és kitépték magukat a bátyám kezéből. Keresztültörték az udvar kerítését és vad rohanással hurcolták maguk után a csörömpölő ekét. Bátyám utánukvetette magát, de a szántás derekán is alig bírta őket elcsípni. Az ekének letörött az egyik karja és a jobboldali ló erősen vérzett. Valószínűleg az áttört kerítés hasíthatta föl az oldalát. A gazda karbavont kézzel nézte ezt az egész dolgot és mikor meglátta az ekével, meg lóval történt szerencsétlenséget, szidni kezdte a bátyámat.
- Hogy lehet valaki ilyen marha? Úgy fogtad őket, mintha még soha nem lett volna dolgod lóval.
- Nekem ne mondja, hogy marha
- Fogd be a szád és ne feleselj. A lovakat meg gyorsan fogd ki. Szájat be és lovakat ki.
Már csöndesebben beszélt, nevetni is próbált a saját szellemességén, de Mihály tovább durcáskodott. Nyilván előttem szégyelte magát.
- Fogja be az, aki mondja!
Remegve hallgattam a civódásukat. Tudtam, hogy a bátyám nem hibás és csak a bosszúságát akarja rajta kitölteni a gazda. De szerettem volna neki szólni, hogy hagyja csudába az egészet. Mondjon, amit akar.
- Tetves koldus
- Maga szemtelenkedett velem. Azt hiszi, mert cselédje vagyok, most már mindent szabad?
A gazda fölkapta az eke mellől a lóhajtó ostort és végigvágott rajta, hogy nagyot csattant. Mihály bátyám odaugrott, hogy kicsavarja a kezéből, de az csak hátrált és tovább ütötte, ahol érte. Az arcán egy csapástól kiserkedt a vér. Futni kezdett a verés elől. A gazda utána és ütötte, mig érte.
Ki se fogta a lovakat, csak szaladt az istállóba, összeszedte a holmijait és engem kézenfogott.
- Visszahozatlak a csendőrökkel
- Éppen az kell magának! Tudom Istenem, felgyujtom a tanyáját...
A hirtelen lepergett borzasztó esettől egészen bódultan lépkedtem a bátyám mellett. Utat nem is kerestünk; szántáson, vetésen keresztülvágtunk. Sötét volt az este, csak a csillagok hunyorogtak fönt, mint apró mécsesek.
- Most mi lesz?
- Mi lenne?
A hangján azért éreztem, hogy remeg és nem olyan bizakodó, mint az elkiáltott szavak. Nem akart előttem gyengének mutatkozni.
- Pedig milyen szép volt ez a nap
Bátyám megállt és kiterjesztett karral mutatott szét a sötétségben, akár a pap, mikor áldást oszt és a hangja is nagyon komoly volt:
- Szép lenne itt az élet, ha nem mások barmai volnánk, ha a magunk földjébe akaszthatnánk az ekét... Addig kutyáké itt a sorsunk és a bérünk mellé szidást és verést is kapunk eleget. Most engem is megvert a gazda, de egyszer majd erős leszek és visszaütök...
Lépteink halkan dobbantak a frissen szántott földeken és az utolsó mondat bizakodásától mintha szomorúságunk is széjjelfoszlott volna, mint pirkadatban az éji sötétség. Hogy egyszer majd erősek leszünk...