Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám
Kosztolányi Dezsőt november 5-én temettük el. Koporsójánál a
- Az árnyék, amely ott sötétlik költői szavakban kifejezett életed mögött, előtérbe lépett, vasmarkával megragadott, szörnyű viaskodás után lebirta testedet - és most itt állunk ravatalod előtt, Dezső. Itt állunk ravatalod előtt és nem tudjuk teljesen érzékelni, hogy az életnek az az apadhatatlanul buzgó forrása, a léleknek az a legmagasabbra törő szárnyalása, az emberi szónak az a harangjátéka, ami te voltál, nincs többé, a forrás elapadt, a lélek összevonta szárnyait, a harangjáték elhallgatott. Harminc esztendőn át mindig velünk voltál, ugyanazokért az eszményekért alkottál és küzdöttél az első sorban, legkitünőbb munkásai között álltál a magyar irodalom megújulásáért végzett munkánknak. Hogy vagy, köztünk vagy, a miénk vagy, minden magyar emberé vagy, azt olyan magától értetődő dolognak éreztük, minthogy fák vannak, virágok vannak, a fákon madarak dalolnak és a virágok illatot lélekzenek. És most bele kellene törődnünk abba, amibe a fájdalom e friss órájában nem lehet beletörődni: hogy nem látjuk többé szép költő-arcodat, nem halljuk kedves, okos hangodat, nem kérdezhetjük, mit dolgozol, nem várhatjuk érdeklődéssel új munkáidat. Kiléptél körünkből, nagy fájdalmat okoztál nekünk, Dezső, nagy hézag marad utánad, mert a költő egy és egyetlen, soha nem pótolható. Amit alkottál, azt birtokába vette a magyar nemzet, te belépsz halott nagy költőink sorába, könyveid egy polcon állnak Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany könyveivel, amelyeket te annyira szerettél, tested elvegyül azzal a magyar földdel, amelynek oly hű fia voltál. Ez a föld, amelyben most már benne lesznek a te hamvaid is, még szentebb és becsesebb lesz számunkra. Isten veled, Dezső.