Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · FIGYELŐ
Charlie Chaplin
Mindez nem véletlen. A kacagtatónak és a hátborzongatónak ez a furcsa vegyítése, az új Chaplinnek ez a szinte démoni vonása világnézetet jelent. Azt hiszem, nem Chaplin az első, aki így és ilyennek látta a világot. Hasonló démoni hangulat árad egyes régi, rövid burleszkfilmből, - sőt a mai népszerű Miki-jelenetekből is. De régebbi példát is találunk: Wilhelm Busch tréfás rajzsorozatait. Angyali humor van a Busch-rajzokban, szívből nevetünk rajtuk és közben kissé szorongva kérdezzük: szadista volt ez az ember? A tréfa mögött mindenütt csupa kínzás, ember- és állatnyúzás, orrbarugás, fejbeverés, primitív és mégis válogatott kegyetlenkedés. Charlie Chaplin világképe tulajdonképpen sötét és félelmes. Az élet borzalmas és humorral kell enyhíteni - mondja. És itt (elismerem: merész a képzettársítás) Dosztojevszkijre kell gondolnom. Chaplinnél a humor enyhíti úgy a borzalmakat, ahogy Dosztojevszkijnél a jóság. A Dosztojevszkij-emberek a legmélyebb bűnökön keresztül jutnak el a jóság legmagasabb fokára - Chaplin legkegyetlenebb borzalmakon keresztül éri el a humor legmagasabb fokát. Kétszer néztem végig a
Legalább is ebben a társadalomban. Chaplin új filmjében éles társadalomkritikus - éles, de nem mindvégig következetes. Magában hordozza a kispolgári társadalomkritika minden erényét és hibáját. Nagyszerűen lát, de nem mer egy bizonyos határon túl látni. Új filmjével kapcsolatban egyes körökben « marxista tendenciá»-ról beszéltek. Úgylátszik nem ismerték sem Chaplint, sem a marxizmust. Charlie már kosztümjével is a lecsúszott kispolgárt személyesíti meg, aki makacsul és reménytelenül ragaszkodik a polgári rekvizítumokhoz: az ütődött keménykalaphoz, a viharvert zakóhoz, a szánalmas kis sétapálcához. A munkások közé csúszott le, az ő sorsukat szenvedi, de szolidaritás még nem fűzi hozzájuk. Lázadozik a Bedeaux-rendszer, a kizsákmányolás, a munkanélküliség, a hatósági képmutatás és kegyetlenség ellen - de magányosan lázadozik, a maga külön útjain. Nem akarja megváltoztatni ezt a rendet, sorstársai nem érdeklik: csak menekülni akar, még hozzá egyedül, legfeljebb kettesben. A híres zászlójelenet ragyogó és mély szimbólum: véletlenül van a kezében a vörös zászló, önkéntelenül, akaratlanul kerül a menetelő forradalmi tömeg élére, mint ahogy korunk egyes kispolgári jellegű forradalmaiban is a céltudatos proletártömeg sodorta maga előtt a bizonytalan és passzív kispolgár-réteget, melyet csak a látszat tett meg a forradalom vezetőjének.
De megvan Chaplinben a kispolgári kritika nagy erénye is: az önkritika. Megsemmisítő ítéletet mond a kispolgári életlehetőségek fölött. Nemrégen még minden amerikai munkás a tarsolyában hordta a kispolgári sétabotot; mindegyik megcsinálhatta előtt-utóbb a maga kis karrierjét. Chaplin keserű fintorokkal állapítja meg, hogy ez ma már lehetetlen. Mindig közbejön valami és az egyszobakonyhás paradicsom vágyálmából, melyet oly bájosan elevenít meg a lány előtt a film elején, torz karrikatúra lesz a második rész csodálatosan düledező viskójában. A «meghitt otthon»-ban eltörik alatta a szék és a legszebb pillanatokban mindig fejére esik egy gerenda. Büszkén és optimistán ugrik fejest a mélynek látszó vízbe, hogy aztán fájdalmasan üsse be fejét a sekély pocsolya fenekébe. Csak egyszer van igazi sikere: mikor halandzsázik. De akkor is közbelép a hatóság és Charlienak menekülnie kell a lánnyal. Utolsó jelenet: végtelenbe vesző út, a két ember elindul, reménykedő zene, optimizmus. Annyiszor nem sikerült, talán most az egyszer mégis; most már legalább ketten vannak és szeretik egymást. Régebbi filmjei végén Charlie magányosan vágott neki ennek az útnak. Most már legalább van, aki szereti: de kérdés, megold-e minden problémát a szerelem? És jobb-e a világ, ott, a hegyeken túl? Megtalálhatja a boldogságot az a mai ember, aki társadalom nélkül próbál élni? Van-e egyáltalában boldogság; akad-e sok pillanat az életben, melyhez így szólunk: